Negyven éve, 1972. január 21-én hunyt el Dr. Bakk Elek belgyógyász-főorvos, felesége, Takács Sára pedig január 31-én lenne kilencven éves – Sára néni tavalyelőtt nyáron hunyt el, s e kettős évforduló késztet arra, hogy az egykori Udvarhelyről szóló sorozatunkban megemlékezzünk róluk.

Szobrot érdemelne a kultúrabarát orvos

Egy évvel ezelőtt székelyudvarhelyi közönségtalálkozóján Kányádi Sándor költő megemlítette, hogy egy szobrot talán Bakk Elek is megérdemelne ebben a városban. De ki is volt Bakk Elek?

Felsőboldogfalván született 1899. április 13-án, tizenegyen voltak testvérek. A Református Kollégium ösztöndíjas, kiváló tanulója volt – 1918-tól Kolozsváron tanult az orvosi egyetemen, amit Budapesten, hét évvel később fejezett be. 1928-1940 között Bukarestben élt és dolgozott orvosként ('28-ban Jászvárosban honosíttatta orvosi oklevelét), jelentős szerepet vállalva az ottani magyarság kulturális életében.

1940-ben telepedett haza Székelyudvarhelyre, ahol a helyi kórház belgyógyász főorvosaként a művelődési élet lelkes támogatója. 1942-ben vette feleségül az orvostanhallgató Takács Sárát, házasságukból két lány, Anikó és Éva születtek – Tamási Áron a „négylevelűeknek" nevezi a Bakk-családot.

A főorvosnak a Korunkban, az Előrében és Hargitában egészségügyi nevelő, orvosi-etikai cikkei rendszeresen jelentek meg, tervet dolgozott ki Székelyudvarhely fürdővárossá alakítására. A Segesvár felé vezető út mellett, az egykori gyógyfürdők fölé képzelte el a gyógykezelő-központot, de a szejkei mofetta is az ő ötlete volt.

1936-ban Brassóban adták ki Rajtad is múlik, hogy beteg ne légy! című kötetét. 1972 januárjában, hosszas betegeskedés után hunyt el. 2003-ban Székelyudvarhely polgármesteri hivatala posztumusz Pro Urbe díjjal tüntette ki, a díjat felesége vette át.

Az „átültetett alföldi asszony"

Engedjenek meg néhány személyes emléket – az egyik egy „jelenés", amit a kilencvenes évek elején középiskolás diákként éltem meg. Iskolám névadójának szobránál ünnepség volt, aminek a végén egy idős hölgy mondott rövid beszédet – Tamási Áronról, természetesen. Röviden és velősen közölte a diákokkal és a tanárokkal, hogy annak idején nem írhatták fel Tamási sírkövére azt a négy sort, amit az író örökül hagyott, s amit most elmond nekünk. E négy sor:

„Törzsében székely volt,
Fia Hunniának.
Hűséges szolgája
bomlott századának."

Négy olyan sor, amit nem lehetett nem megjegyezni – ugyanúgy emlékezetes, mint azok a sorok, amit Kányádi írt róla (Kívánhat-é ember többet: / derékaljnak szülőföldet / s két cserefa tömött árnyát / szemfedőnek. – T. Á. sírjára).

A Szervátiusz Jenő és Tibor által elkészített síremlékre a Tamási által örökül hagyott négy sor a székely, Hunnia, a „bomlott" szavakért nem kerülhetett fel, a kopjafára is csak a rendszerváltás után vésette fel az idős nő a feliratot. A hölgyet dr. Bakk-Takács Sárának hívták.

2004 nyarán alkalmam volt több délutánt átbeszélgetni az idős hölggyel Bethlen Gábor utcai házában – akkor rengeteg más emléke mellett Tamási Áron temetését mesélte el részletesen – tavaly májusban többek között ez alapján készült egy visszaemlékező cikk a nagy író utolsó útjáról. Nem mellékesen volt szerencsém kezemben tartani Tamási ajándékba adott tollát, látni kézírását, illetve megtapintani azt a kalotaszegi varrottast, amit a temetéskor a koporsójára tettek.

Tamási Áron nem véletlenül írja naplójában Sára asszonyról, hogy „Bakkné az átültetett alföldi asszony", Takács Sára ugyanis Magyarországról költözött a Székelyföldre. 1922 január 31-én született Székkutason, a magyar alföldön, egy Békéscsaba és Hódmezővásárhely közötti tanyán, ami azóta településsé nőtte ki magát.

Az orvosi egyetemet Szegeden kezdte el, Székelyudvarhelyre gyakornokként került, itt ismerkedett meg férjével. 1949-ben ő volt az utolsó orvos, akit Marosvásárhelyen, a Bolyai Egyetemen avattak doktorrá, utána fül-orr-gégészként és sebészként dolgozott a székelyudvarhelyi kórházban. Visszaemlékezéseit kötetbe gyűjtötte, a könyv először 1997-ben jelent meg (Hazulról haza, Székelyudvarhelyről – Székkutasra címmel), majd 2009-ben újra kiadták, ezúttal már a Kriterion könyvkiadó.

Életének utolsó nyarait Udvarhelyen töltötte, gyakran lehetett látni a Bethlen utcában sétálni, „telelni" (ahogy ő mondta) Marosvásárhelyen, illetve Kolozsváron élő két lányához járt. Visszaemlékező kötetét 2010 tavaszán olvastam el újra, tervbe vettem egy hosszabb interjút, sajnos júniusban, 89 éves korában elhunyt, az Udvarhelyi Híradóban Oláh István írt róla nekrológot. Néhány hónappal később örömmel és meghatódva fedeztem fel, hogy Sára néni kötete igencsak keresett az egyik udvarhelyi könyvesboltban.

A homoródi Bakk-villa és a Bethlen utcai szellemi központ

Bakk Elek még a harmincas években építtetett egy villát Homoródfürdőn, a Szent Ilona-völgyében – mind a villában, mind pedig a Bethlen Gábor utca 20. szám alatti házában a magyar szellemi élet jelentős alakjai megfordultak a negyvenes években – járt itt Móricz Zsigmond, Féja Géza, Németh László, a festőművész Nagy Imre s a Forrás fiatal irodalmi nemzedéke, Kányádi Sándor vagy Sütő András.

Tamási Áron 1954-ben jött haza először Budapestről s ettől kezdve többször is megfordult a Bakk-családnál, erről naplója és más írásai is tanúskodnak. Az 1966. május 26-án elhunyt író temetéséről (a farkaslaki temetés június 11-én volt) dr. Bakk Takács Sára gondoskodott, akárcsak a néhány évvel később felállított síremlékről.

A Bakk-házaspár sírja a belvárosi református temetőben van, a felső (a Béke utcai tömbházakhoz közel eső) részében, Csanády György (a Székely Himnusz szövegírója) sírjától alig néhány lépésre. Emléküknek minden székelyudvarhelyi szívében élnie kell: a szülőföldjére visszatért orvos és magyarországi feleségének élete jól példázza azt, hogy nagyon nehéz időkben is lehet úgy élni, hogy megkapja érte az utókor tiszteletét és megbecsülését.