Múlt heti előadásán András Imre nagyon felcsigázta az érdeklődésünket – az előadáson azonban inkább az általános tudnivalók, a francia idegenlégió mindennapjai kerültek előtérbe.

Most arra voltunk kíváncsiak, hogy a 25 éves korában a légióba berukkoló fiatalember akkor és később hogyan élte meg az idegenlégió mindennapjait, illetve hogy érzi magát most, nyugdíjas katonaként, három évvel a leszerelés után.

Nem olyan gyereknek képzellek el, mint aki fel volt mentve tornából gyerekkorodban, úgy tudom, hogy már fiatalkorodban is sokat sportoltál.

Azt hiszem, az egész életemet végigsportoltam, már gyerekkoromtól. A Sziget negyedben nevelkedtem fel, közel a Budvárhoz, a gyümölcsöshöz, szerencsére még megértem azt a gyerekkort, hogy nem volt ez az internetes-tévés világ.

Birkóztam nyolc évet gyerekként, ha jól emlékszem 24 kilóban volt az első diplomám, megyei harmadik lettem. Utána négy-öt évet karatéztam, illetve síztem is.

A katonaságnál síztem, és biatlonoztam a román katonacsapatban a forradalomig. Mi voltunk az utolsók, akik több mint másfél évig voltunk katonák, utána már csak egy év volt a kötelező szolgálat.

A katonaság és az idegenlégió között mivel foglalkoztál?

1990-től 1994-ig az Endy bárban (szórakozóhely a kilencvenes évek elején, a mai Közpénzügyi Hivatal régi épületszárnyában – szerk. megj.) voltam DJ és mindenes.

Akkoriban Udvarhelyen milyen információk keringtek a francia idegenlégióról?

Semmi konkrét nem volt – én soha olyannal nem beszéltem, aki légiós lett volna. Másod- illetve harmadkézből kapott infók voltak, nagyon homályos volt az egész. De nem lehetett logikus az, amiket hallottunk, hogy senki nem jön vissza élve, mert ilyen hírek is voltak abban az időben.

Gyerekkorunkban a Rejtő Jenő könyveken kívül sem nagyon tudtunk többet, de abból nem lehetett tudni, hogy mennyi a valós alapja. Részemről egy hirtelen elhatározás volt, egyrészt a kalandvágy, másrészt az vitt oda, hogy megváltoztassam az életemet, ki akartam kerülni az éjszakai életből. Ez motivált.

Aztán egyszer csak ott találtad magad Franciaországban, egy toborzóirodában...

Abban az időben nehezebb volt kijutni, vízum kellett, szerencsére volt egy barátom Németországban, ő küldött befogadót, sikerült elintézni a vízumot. Kimentem hozzá, német-francia határ már szinte nem is volt, úgy mentünk át, hogy nem kérték a vízumot.

Annyit tudtam, hogy bármelyik nagyobb francia városba eljutok, akkor onnan tudnak tovább irányítani, mert mindegyikben van toborzóiroda. Most már elég nyilvános ez Franciaországban, nagy plakátok hirdetik, hogy hová kell menni. Itthon én már készültem rendszeresen fizikailag, futással meg minden mással, amit én gondoltam, hogy azok lesznek a követelmények.

Ott az első fizikai teszt a futás volt, a Cooper-teszt – de most már másfajta teszt van a felvételin. A Cooperen messze megfeleltem, nem volt gond.

Hogyan bírtad a teszteken a fokozatos terhelést?

Amikor lejárt, felvettek, elküldtek egy alap kiképző táborba, egy úgynevezett iskolaezredbe. Ott még mindig nem volt nehéz, egy közepes képességű sportoló meg tudta volna csinálni.

Azt kell tudni, hogy fejben kell erősnek lenni> akik fejben jók, azok tudnak továbbmenni. Az első hónapokban nem kérnek emberfeletti teljesítményt, de már nehezedik, például három nap alatt száz-száztíz kilométert kell menetelni, ami függ a tereptől is. Meg tudod csinálni, csak másnap vízhólyaggal a lábadon kell indulni, a lábad bírná, csak a fájdalmat kell leküzdened.

Franciául akkor még nem tudtál, hogyan értekeztél a többiekkel?

Eleinte kézzel-lábbal. Az alapkiképzés viszont úgy van megoldva, hogy adnak egy olyan társat, aki, ha nem is francia, de ért franciául. Az én csoportomban volt vagy négy-öt francia, egy mellé adnak két-három embert, ő fordít. Jól meg van szervezve, nem hagynak magadra – ha pedig tévedsz, előveszik a társadat.

A kiképzés alatt, az első napokban már szövődik a bajtársiasság, a katonák közötti összetartás?

Szerintem ebben van a légió hajtóereje, a csapatszellemben. A becsületkódexben is benne van, hogy nemzetiségi, faji, vallási megkülönböztetés nincs, az egész rendszer erre van felépítve.

Egy nagy család tulajdonképpen, ahogy a Legio Patria Nostra jelmondat is tartja – ez régi dolog, de azóta is megmaradt. Az első öt évben a katonák együtt vannak, egymásra vannak utalva, szinte mindenki tud mindent a másikról, kialakulnak a barátságok.

Az első időszakban voltak ott magyarországiak vagy székelyföldiek?

Magyarok voltak, kevesen, de egy vagy két román is akadt. Inkább oroszok voltak, jugoszlávok, mert akkoriban volt a jugoszláviai polgárháború. Azt mindig lehet érezni, hogy egy-egy országnak milyen a gazdasági-politikai helyzete, mert ha valami nincs rendben, akkor általában többen jönnek.

A háromhónapos alapkiképzés után van a szerződéskötés öt évre, előtte csak előszerződés van. De az alapkiképzésen már fegyveres kiképzésen is átestünk, végig pontoznak mindent, ebben benne van a lövészet, a tájékozódás, a sport, eszerint osztályoznak.

Az egyik legveszélyesebb küldetésed Bosznia-Hercegovinában volt, Szarajevó környékén 1995 végén, 1996 elején. Akkoriban ott nem egy példa volt arra, hogy békefenntartót is lelőttek. Ennyi idő után hogy emlékszel arra?

Fakultak az emlékek, mert ez szinte húsz éve volt. Amire tisztán emlékszem, az, hogy megérkeztünk egy háborús országba, szétlőve minden, a városok, a házak, az autók. Lehangoló, nyomasztó, nem tudom, hogy meg lehet-e szokni az ilyesmit.

Minden ember arcán látod a szenvedést. Akkor már megvolt a daytoni egyezmény, de még össze-összecsaptak, esténként hallatszott a lövöldözés. Mi már nem békefenntartókként, hanem gyors-beavatkozási erőként mentünk oda.

Voltak helyzetek, amikor nem lehetett a tűzparancsot megvárni Párizsból, így inkább szétválasztani mentünk, mintsem egyik vagy másik pártjára állni. Mindig volt egy felderítő osztag, ők riadóztattak, hogy valahol valami balhé van, oda kellett menni.

Fegyver, golyóálló mellény, felszerelés, ugrás a kocsiba, mentünk a helyszínre. Mi nem akartunk ebben nagy szerepet játszani, de bizony volt úgy, hogy lőttek ránk, és mi is visszalőttünk. Afrikában kicsit más a helyzet, de itt kényesebb volt.

Az afrikai konfliktuszónákban is többször jártál. Hogy élted meg azt, hogy megérkeztek egy-egy helyszínre, és előletek már menekülnek a bennszülöttek, mert tudják, hogy esélyük sincs egy ilyen elit harci osztaggal szemben?

Az nem volt annyira megrázó, mint a boszniai. Kicsit már nyertesen mentünk oda, mindig megvolt a fölényünk. Jó, ott is megtörtént, hogy visszalőttek, sőt közülünk is lőttek le katonát, aki meg is halt. De egyoldalú volt az egész, nagyon keveset kellett használni a fegyvert.

Hogyan győzi le az ember a félelmet ilyenkor? Eltalálhat egy golyó, felrobbanhat egy akna a lábad alatt...

Abban a helyzetben az ember természetesen fél, de nem az az első gondolata. Az akció hevében felpörög a katona. Fél, mert mindenki fél, s aki azt mondja, hogy nem fél, az nem normális, gondolom én.

Bízol a társadban, aki mögötted van, mögötte van egy másik – ez is egy óriási bizalmat ad. De nem úgy kell elképzelni, hogy minden nap háború van, egy tizenöt éves szolgálat alatt néhányszor kerül ilyen helyzetbe az ember.

Neked hány olyan konkrét küldetésed volt, amiben fegyveres harc is volt?

Négy vagy öt. Jugoszláviában voltunk többször, Afrikában pedig Kongóban 1998-ban, Elefántcsontparton is többször, 2002 után is. Ott többször is gond volt: sokszor az volt a lényeg, hogy kimentsük az ottani franciákat.

A volt francia gyarmatokon a nagykövetség dolgozóit, a francia üzletembereket, civileket.

Volt olyan akció, hogy Elefántcsontpartról 1800 franciát menekítettünk ki, ez 2006-ban volt. A házaktól a repülőtérig vittük ki őket, onnan már civil vagy katonai repülőgép vitte őket Franciaországba. Rengeteg francia érdekeltség van, kakaóültetvények és mások, ezeknek francia tulajdonosaik vannak, nagy a gazdasági befolyás.

Ilyen akciók után mindig ottmaradtunk néhány hónapot, mert a jelenlét is nagyon fontos. Mikor ott vagyunk, elcsitulnak a zavargások, de ha eljövünk, ismét kiújul. Két-három hónapot maradt a század, hogy stabilizálódjon a helyzet.

Volt-e olyan, hogy elsütötted a fegyvert egy irányba, tudva azt, hogy ott a távolban emberek vannak, és arra gondoltál, hogy a golyó valakit eltalálhatott?

Nem tudom. Ritka, hogy szembekerülj egy ellenféllel húsz-harminc-ötven méterre, ezekkel a fegyverekkel messziről lőnek a katonák. Céloz az ember, nyilván van esély rá, hogy eltalál valakit, de konkrét dolgot nem tudok mondani.

Küldetés közben ment-e el a kedved az egésztől? Azért, mert olyasmi történt vagy olyant láttál, hogy azt mondtad, eleged van ebből az egészből?

Nem. Inkább olyan percek voltak, hogy úgy éreztem, elegem van az egészből, nem akarom végigcsinálni, de nem azért, mert egy küldetésben olyan volt a helyzet.

Sok olyan legenda, szóbeszéd, tévhit járja a légióról. Egyesek azt gondolják az idegenlégiósokról, hogy kiképzett, profi gyilkológépek, akik bárkit képesek bármilyen helyzetben megölni, holott nagyon sokan munkaként, hivatásként fogják fel. Te hogy voltál ezzel?

Igen, ez igazából egy munka, reggel bemész, egy ideig gyakorolsz, dolgozol, utána hazamész. Nyilván, ha Afrikában vagy küldetésben, akkor huszonnégy órából huszonnégyet. Öt évet egy harci századnál mindenki kötelezően lehúz. De utána lehet választani szakmát, akkor nyugisabb az élet – lehetsz autószerelő, rádiós, elsősegélynyújtó, általában hat-hét év után megteszed.

Én azt választottam, hogy sport- és közelharc-kiképző leszek. Ehhez el kellett végezni ott különböző iskolákat, képzéseket, amikből le is vizsgáztam. Nyolc évig voltam harci században, közben pedig végeztem vízimentő-tanfolyamot, sziklamászó- és kommandós-kiképzést.

Ezeket ma is meg tudod csinálni? Felmászol a fára, a sziklára? Mennyire maradt meg? Fuldokló embert ki tudsz menteni?

Megmaradt, persze, nyilván nem azon a szinten, mint amikor nap mint nap csináltam. A vízimentő diplomám még érvényes is, 2009-ben újítottam meg. Ahhoz is vizsga kellett, hogy elkerüljek Dzsibutiba, az ottani kiképző központba, a CECAP-ba oktatónak. Napi szinten a harcművészetet nem gyakorolom, de néha szoktam. Otthon is van zsákom például.

De mindent nem tudsz megtanulni ott sem – minden századnak megvan a külön specialitása. Például az egyiknek az utcai harc, a házak, épületek közötti közelharc, a másiknak a hegyi harcászat az erőssége. A harmadik a vízi, tehát a búvározás, minden, ami vízen vagy vízben történik.

A negyedik a mesterlövészeké és a bombaszakértőké. Ezen belül van egy alap közelharc-kiképzés mindenkinek. Az ejtőernyős századnál is volt sportiroda, oda jöttek képzésre, egyénre szabott programokat készítettünk nekik.

A kiképzőtiszteknél már nagyobb a követelmény, közülük kevés az, aki mindent ott kezdett. Nekem is szerencsém volt, mert idehaza négy-öt évet karatéztam még a régi rendszerben, az alap megvolt.

Speciálisan szabadkézzel való ölésre képeztek ki?

Nincsen ilyen, hogy spéci, de tudom, hogy melyek a halálos pontok. Olyan viszont nincs, hogy csak erre gyakorolj, mert nagyon kicsi az esélye annak, hogy annyira közel kerülj az ellenfélhez, hogy erre szükség legyen.

Közepes szintet kérünk a katonáktól. Van úgy, hogy rendőrjárőr mellé osztanak be katonákat, azoknak két-három hetes kiképzéseket tartottunk. Fontosabb a taktikai része, a csoportmozgás, egymás fedezése.

Arról is legendák keringenek, hogy amikor a légiósok szabadságukat töltik, eljönnek a bázisról, kimennek kocsmába, ahol isznak, csajoznak. Ebből mennyi igaz?

Ez eléggé! Ez a légiós élettel, katonaélettel együtt jár. Ha valaki négy-öt hónapot Afrikában tölt, amikor véget ér a küldetés, egyből kocsma és csajok> ezt nem tudod kikerülni. Ez egy módszer arra, hogy kiereszd a gőzt, főleg az új katonáknak az első években a küldetések után.

Ezen mindenki végigmegy, én még nem láttam olyant, hogy valaki fiatal katona, visszajön és megy haza és a pénzét számolja. A kettő együtt jár.

Amikor tapasztaltabb lesz egy katona?

Igen, akkor már meggondolod, pláne, ha családod is van. Hét-nyolc év után már készülsz a civil életre, ha úgy döntesz, hogy nem maradsz a katonai pályán.

Nálad ez, hogy történt?

Érdekes volt, mert én először csak öt évre mentem, nem úgy, hogy tizenöt év lesz belőle. De akkor még fontos volt, hogy francia állampolgárságot kapjak, úgyhogy maradtam, mert öt év után lehetett kérvényezni.

Szóval még egy év, húzódott, ez már hét évet jelentett – már ott voltam a felénél. Akkor a kapitányom egyszer hívott, hogy érdekel-e a CECAP-on két évre egy kiképző tiszti állás, elküldenének, ha érdekel. Akkor igent mondtam, megcsináltam az ahhoz kellő képzéseket és rá egy évre el is mentem Dzsibutiba kiképzőtisztnek.

De kell tudni, hogy ha elmész két évre, utána a leszerelésig még kell, hogy legyen két éved. Az már tizenegy év volt, gondolkoztam, hogy jöjjek-e el tizenegy évvel, vagy maradjak még négy évet, mert akkor tizenöt év után úgy tudok eljönni, hogy életem végéig nyugdíjat kapok. Annak idején nem úgy mentem ki, hogy karriert akarok csinálni, de így alakult.

Tovább is maradhattál volna? Mi volt, ami hazahozott, és milyen volt a búcsúzás a társaktól?

Igen, kérték is sokat, hogy maradjak, de a magánéletem miatt is, meg amiatt is jöttem haza, hogy civilként is tudok még kezdeni valamit magammal. Van búcsúbuli, ünnepség, megköszönik, hogy ott voltál, a parancsnok emléktárgyakat ad.

Amikor hazaérkeztél Udvarhelyre, milyen volt? Nehezen illeszkedtél vissza?

Egy kicsit újra kellett tanulni ezt az egész civil életet, az az igazság. Az első hónapok furcsák, mert nincs, aki megmondja, hogy mit csinálj. A légiós élet gondtalan. Amikor bevetésen vagy, az más, de a mindennapokban nincs azzal gondod, hogy kifizesd a villany- vagy a gázszámlát. Ezek a hétköznapi gondok ott nem léteznek.

Idehaza szembekerültem egy csomó olyan problémával, ami addig nem volt probléma. Számlákat fizetni, ami teljesen normális egyébként, csak úgy hirtelen a nyakamba zúdult akkor. Néhány hét alatt azonban megszoktam.

Idehaza mivel kezdtél foglalkozni?

Az volt a tervem, hogy fél évig nem csinálok semmit. Aztán volt olyan, hogy a Septimiában az úszómestereknek tartottam vízimentő-felkészítést egy fél évig, évig.

A környékünkről, illetve Udvarhelyről is szolgálnak néhányan most is az idegenlégióban. De Gyergyószentmiklósról és környékéről még többen.

Van egy gyergyói ismerősöm, aki velünk volt kint, és tartom vele mai napig a kapcsolatot. Tudom, hogy Gyergyóból többen vannak kint, de nem tudom, hogy miért. Lehet, hogy jobban vannak informálva.

Van-e olyan, hogy néha azt álmodod, hogy Afrikában vagy?

Igen, ezt gyakran álmodom, álmomban még sokszor ott vagyok.

Ezek rossz vagy jó álmok?

Olyan vegyes... De nem kimondottan rossz. Vannak dolgok, amik hiányoznak utólag is. A csapat, az egész hangulat.

A bajtársaiddal tartod a kapcsolatot? Idehaza van köztetek ilyen bajtársi összetartás, ha valakivel konfliktusod lenne, számíthatnál rájuk?

Igen, sokukkal tartom a kapcsolatot. Akikkel közelebb kerültem, azokkal. Akik a környékről vagyunk volt idegenlégiósok, jó barátságban vagyunk. Konfliktusom még nem volt, de ha lenne, gondolom, számíthatnék rájuk.

Tizenöt év alatt hozzászoktál egy életformához, van hiányérzeted?

Maradt egy űr, mert mégis kitöltötte az életedet az ottani létforma. Én aránylag hamar átszoktam erre az életre. De azért rendszeresen sportolok.

Boldog ember vagy? Elégedett vagy magaddal?

Igen.

Amit tudni akartál a légióról

A YouTubeon több riport- és dokumentufilm is van az idegenlégióval kapcsolatosan. A National Geographic háromrészes, magyar nyelven feliratozott és szinkronizált filmjének első részét itt, a másodikat itt, a harmadikat pedig itt tudod megnézni.

 

Egy riporterpáros többek között a brazíliai dzsungelben forgatott a légiósokkal, ebben magyarok is megszólalnak. A légió történetéről, illetve a 19. század közepétől napjainkig használt lőfegyvereiről egy Discovery-dokumentumfilmet nézhetsz meg itt. A Légió magyar nyelvű honlapján még több mindent meg lehet tudni, például a jelentkezési feltételeket is.