Visszatért Afrikába az udvarhelyi fotós-filmes Józsa Levente, aki tavaly az I have a brick in Kenya elnevezésű projekt keretében utazott Rusinga szigetére. Az akkori látogatásról dokumentumfilm készült, amely egyben Levente diplomamunkája is volt.

Idén még nagyobb fába vágta a fejszéjét, barátjával, Mózes Tamással együtt megmászta Afrika legmagasabb hegyét, az 5895 méter magas Kilimandzsárót.

Leventét a felkészülésről, az élményeiről és az ott végzett munkájáról kérdeztük.

Tavaly már voltál Kenyában, mi késztetett arra, hogy visszatérj?

Akkor egy szervezet által mentem, hogy segítsünk egy ott működő magániskolát. Ez a szervezet 2010 óta minden évben megszervez egy ilyen utat az iskola támogatóinak.

Az elmúlt év végén született meg a terv, hogy az idei utazásnak része legyen a Kilimandzsáró meghódítása, engem pedig vonzott, hogy ilyesmiben kipróbáljam magam.

A csapat az I have a brick in Kenya projekt működtetőiből és támogatóiból állt össze, 18-an voltunk összesen Erdélyből és Magyarországról. Szerettem volna, ha velem van a felkészülés és az ottani munka során egy barát, így került képbe Mózes Tamás, akivel együtt terveztük a projektet, aminek az eredményét hamarosan egy YouTube csatornán lehet megtekinteni.

A szervezet tagjai egybként éves látogatásaik alkalmával igyekeznek mindig valamit megvalósítani az anyagi támogatáson kívül. Idén például fákat ültettek, napelemeket telepítettek.

Mennyi időt tartott az idei látogatás?

Közel három hetet voltunk ott, október 10-től 28-ig. Tavaly csak tíz napot töltöttünk ott, és ez óriási felelősség volt számomra, hogy ennyi idő alatt össze kellett hozni egy dokumentumfilmet anélkül, hogy lett volna időm helyszínelni, megismerni a környezetet.

A munka miatt nem volt időm élvezni az ottlétet, ez volt az egyik ok, amiért vissza akartam menni, a másik pedig a hegymászás. A tavaly kipróbáltam magam a dokumentumfilm világában, idén egy kicsit lazább, személyesebb dologban gondolkodtunk.

Az ötlet onnan jött, hogy indulás előtt alig találtunk igényes, napjainkban készült filmes anyagot az interneten, vagy élménybeszámolókat, amik segítettek volna felkészülni.

Ezért elterveztük, hogy létrehozunk a YouTube-on egy utazással kapcsolatos csatornát, melyen a saját tapasztalataink és érzéseink szerint próbáljuk majd bemutatni azt, ami ott várt ránk, mindezt úgy, hogy szakmailag is megpróbáljunk egy minőséget hozni.

Hogy lehet felkészülni egy ilyen útra?

Az interneten mindenhol azt írják, hogy a Kilimandzsáró a világ legmagasabb sétálható hegye. Ez szerintem hatalmas megtévesztés. Az ember azt gondolná, hogy milyen jó közel 6 ezer méterre felsétálni. De azt nem nagyon említik, hogy a magasságtól ugyanúgy hegyi betegséged lehet, és kicsit jobban szenvedsz, mint egy sima séta közben.

A mi túránk 6 napot tartott, ami fizikailag nem annyira megterhelő, naponta 10-15 kilométert gyalogoltunk, de kellett a felkészülés erre is.

Én a nyáron rengeteget jártam futni, bringázni. Volt egy kitűzött célom, mégpedig az, hogy indulás előtt le tudjak futni egy félmaratoni távot.

A hegymászás nem csak arról szól, hogy utolsó nap felmegyünk a csúcsra. Az egész egy nagy megpróbáltatás. Mindenkivel szót kell értened, el kell viselni, hogy körülötted még ott van 17 ember, teljesen kilépsz a komfortzónádból, nincs egy zuhanyzó, minden reggel korán kelsz, rengeteget gyalogolsz hegyre, kényelmetlenül alszol. Ez mind hozzá tartozik a felkészüléshez.

De ahhoz, hogy valaki feljusson a csúcsra, nem jó fizikai kondíció kell, hanem motiváció. Ha fejben nem vagy ott, és nincs egy cél, ami felvigyen a hegyre, akkor biztos, hogy utolsó nap vissza fogsz fordulni.

Hogy zajlik a csúcstámadás?

Egy nappal a csúcstámadás előtt felmentünk az utolsó táborig, ez körülbelül 4600 méter magasan van, délutánra értünk oda, ebédeltünk, és utána mindenki lefeküdt aludni, mert éjjel 12-kor indultunk tovább, hogy hajnalra érjünk fel a csúcsra.

Azon a szinten már nagyon hideg volt, mínusz fokok voltak, és az a kevés ember, aki addig jól bírta, azokban is előjött a magaslati betegség valamilyen jele.

Én és Tamás az utolsó napig nagyon jól, szinte tünetmentesen haladtunk előre, jól viseltük az akklimatizációt, a csúcstámadás éjszakája viszont mindkettőnk számára maga volt a pokol.

Azóta is nehéz elmesélnünk, átadnunk azt az érzést, amivel ott találkoztunk. Így visszatekintve egy álomnak tűnik az az éjszaka, vannak pillanatok, amelyekre nem is emlékszünk tisztán.

Az elején egy pánikszerű érzés fogott el, majd hatalmas légszomj gyötört. Koncentrálnom kellett a légzésemre, ami a 7 órás séta során végig követett. Furcsa érzés volt ennyi időn keresztül mondogatni magamban: „mélylevegő....kienged...".

Ezt követték a hallucinációk és a képzelgések, a végén a szédülés és hányinger is. Nehezünkre esett a lépés, nem azért, mert el voltunk fáradva, hanem mert az oxigénhiány miatt nem tudtunk parancsolni a testünknek.

A csúcson már 5-6 lépésenként meg kellett állnom, apró, 10 méteres célokat tűztem ki magamnak és szüleimtől, barátnőmtől kapott üzeneteket olvasva, sírva jutottam el a csúcsig. Az olvasó azt kérdezné, miért volt jó ez a szenvedés? Mert a fent átélt érzés, a megérkezés és a sikerélmény elmondhatatlan.

Volt túravezető?

Igen, mivel ez egy nemzeti park, guide-ok kísérnek mindenkit a hegyre. Tőlük sok segítséget kaptunk, figyelnek az emberre, hogy senki ne maradjon le, ha valaki visszafordul, lekísérik. Közülünk három ember nem ért fel a csúcsra.

Történt valami váratlan közben?

Nekem ez az egész váratlan dolog volt. Életem második határátkelése már Afrikába vezetett. Ez a hegymászás is ehhez hasonlítható, mert azelőtt csak a környékbeli hegyekben jártam a Kárpátokban, 2000 méter körüli magasságokban, és a következő lépés már Afrika legmagasabb csúcsa lett.

Semmit nem tudtam arról, hogy milyen érzés lesz, csak azt, amit olvastam, de magtapasztalni teljesen más például az oxigénhiány okozta tüneteket. Ezt átélni egy hatalmas meglepetés volt.

Meg az, amikor felérsz a csúcsra. Az olyan dolog, amit azóta sem tudok senkinek elmesélni. Egyféle alázat az, ami eltölti ilyenkor az embert.

Hogy alakultak a csapaton belüli viszonyok?

Az emberek többségét nem ismertük, és mi voltunk a legfiatalabbak, kicsit aggódtunk is amiatt, hogy hogy fog összerázódni a csapat.

Ehhez képest kellemes meglepetés volt, mindenki odaadó volt, azt éreztük, hogy mind meg akarjuk ezt csinálni, és kellett is az első perctől, hogy figyeljünk egymásra, osszuk meg a gondokat.

Megismertük egymást, nagyon mély beszélgetéseink voltak. Utolsó nap pedig nagy szükség volt arra, hogy motiváljuk egymást.

A hegymászók általában kisebb csapatokban mennek, mert minél több az ember, annál nagyobb az esély a konfliktusra. A 17 fő soknak számít, nálunk szerencsére mégsem volt probléma.

Mi az az élmény, amit magaddal hoztál?

Nehéz erről beszélni, de úgy érzem, kellett az életembe ez, hogy tudjak figyelni magamra.

Vannak ilyen elcsépelt mondatok, hogy „jobban megismered magad" meg hasonlók, de tényleg így van. Az elmúlt években sok időt szántam arra, hogy tanuljak, és haladjak, de igazából nem fordítottam időt arra, hogy figyeljek magamra, és arra, hogy mi is fontos számomra. Itt pedig volt idő erre.

Hét napon keresztül telefon és internet nélkül, sétálás közben el tudsz gondolkodni mindenen, ami belül van.

Az önbizalmamnak is nagyon jót tett, hogy elértem a kitűzött célt. Aki ismer, az tudja, hogy részemről ez nagy teljesítmény volt. Nem voltam sportember, nem tűztem ki hasonló célokat korábban.

Most is csak azt tudom mondani, hogy agyban dől el. Az utolsó métereken csak arra gondoltam, hogy ha nem jutok fel, az mekkora csalódás lesz saját magammal szemben. Ez vitt felfele. Nem mondom azt, hogy ez az egész megváltoztatott engem mint embert, de hozzátett ahhoz, hogy egy picit másképp tudjak nézni a dolgokra.

Milyen volt visszamenni Rusinga szigetére? Hogy fogadtak a helybéliek?

Előny volt, hogy már jártam ott, tudtam, hogy kikkel fogunk találkozni, az iskolában is rengeteg ismerős arc volt. Ők is emlékeztek rám, volt, hogy néven szólítottak.

Sokkal magabiztosabbn beszélgettem velük, nem aggódtam olyan sok dolog miatt, mint tavaly. Akkor nagyon vigyáztunk, hogy mindig fertőtlenítsük le a kezünket, vagy nehogy megsérüljünk. Idén lazábban vettem ezt, nem stresszeltünk annyira a betegségek miatt.

Mivel második alkalommal jártam ott, jobban megértettem a fehér-fekete viszonyt. Nem kell rájuk erőltetni az európai értékrendet. Teljesen más kultúrában élnek. Évekig velük kellene élni ahhoz, hogy teljesen megértsd őket, néhány nap nem elég.

Ők nagyon odaadóak, meghallgatnak mindent, megköszönik ha segítesz, de a felfogásukat nem tudod megváltoztatni, és szerintem nem is kell. A szigeten élők nagyon hálásak azért, amit a fehér ember tesz azért az iskoláért. Így körülbelül 300 gyerek jut élelemhez és oktatáshoz.

Mit láthatunk majd ebből a három hétből mi?

Mivel a fotózás mellett mozgóképpel is foglalkozom, ez is egy videó projekt. Az utazási csatorna, a Bolyongó, amiről beszéltem −és ezt szeretném kihangsúlyozni − nem azt a célt szolgálja, hogy szabályokat fektessünk le, nem akarjuk senkinek megmondani, hogy mit hogyan csináljon, ha nekivág egy ilyen útnak.

Csupán a saját élményeinket akarjuk megosztani, és bízunk benne, hogy annak, akit érdekel a téma, segíteni is tudunk, emellett egy kis szórakozást próbálunk nyújtani a nézőnek.

Hatalmas mennyiségű nyersanyagunk van, nemcsak a hegyről, hanem az azt követő napjainkról is, például ellátogattunk egy maszáj faluba, de a szigetről, Rusingáról is mutatnánk részeket.

Azt szeretnénk, ha heti rendszerességgel tudnánk epizódokba foglalva megmutatni ezeket. Azt, hogy hány epizód lesz, és mennyire megyünk bele a részletekbe, az érdeklődő közönség, a követők fogják eldönteni.

Sok tervünk van, ha úgy érezzük, lesz igény rá, és magunkkal szemben is elégedettek leszünk, szóba jöhet a folytatás is a jövőben. Egyelőre nagy izgalommal várjuk az epizódok nyilvánosságra hozását.