Baloga Sándorral több mint két és fél órán át beszélgettünk arról, hogy milyen volt a változás utáni média helyzete, milyen volt az itt töltött idő és milyen a városunk. A interjú hosszúsága miatt két részletben olvashatják az elhangzottakat.

Hogy kerültél kapcsolatba a szerepléssel, majd a televízióval?

Szerencsés embernek mondhatom magam. Egészségesen hívő ember vagyok, ez azt jelenti, hogy vallásos ember, nem templomba járó típus, hanem olyan, aki a maga módján éli meg a vallásosságot. Ezért, azt tudom mondani, hogy a Jóistennek és szüleimnek köszönhetően nagyon hamar, egyrészt kaptam valamit születéskor, másrészt pedig sikerült olyan közegekkel kapcsolatba kerülnöm, ami miatt a szereplés nem kezdett idegen lenni számomra. Ami, sajnos a mai fiatalok számára nagyon sok esetben az. Most például, ha az utcán megállít egy riporter egy interjúalanyt, akkor nagyon nehezen tud kihozni belőle ép mondatokat, ami azt jelenti, hogy az emberek valamiért félnek, vagy egyszerűen annyira nem tudnak mit kezdeni ezzel a helyzettel. Miután elment a kamera, akkor „én erre tudtam volna válaszolni, sőt ezt kellett volna mondani” következik. Én elég korán megbarátkoztam ezzel, gyakorlatilag óvodáskorom óta színpadi emberke vagyok. Ezt jó értelemben kell venni. Nem vagyok színész sajnos, ez az álom nem teljesült.

Volt ilyen álom?

Igen, persze. Miután az óvodában az ember így nő fel, aztán a templomba szaval, akkor igen. Itt azért a szüleim is közrejátszottak, hiszen egy olyan negyedbe költöztek Sepsiszentgyörgyön, ahol fiatal színészek kaptak lakást és az ő gyerekeikkel nőttem fel, a díszlettervezővel, a fővilágosítóval, színészekkel.

Szüleid színészek voltak?

Nem. Egyszerű emberek. Mondjuk azt, hogy semmi közük ehhez a pályához. Két faluról Sepsiszentgyörgyre bekerült ember, akik ott alapítanak családot és kezdik el az életet, viszont olyan helyre költöztek - hat éves koromban -, ahol fiatal színészek laktak. Azt is mondhatom, hogy a színházban nőttem fel. Innentől kezdődött az a dolog, ami nagyon befolyásolta az életemet! Minden sepsiszentgyörgyi színházi előadást megnéztem tízszer vagy huszonötször: kétszer a világosító fülkéből, háromszor a színpad tetejéről, négyszer a teremből, a súgólyukból. Gyakorlatilag minden előadást már kívülről tudtam. Arról tudtunk beszélni a színészekkel, hogy hol bakiztak az előadáson. Ha valakinek ez a lehetőség megadatik, és nem tudni élni vele, akkor azt jelenti, hogy valami baj van. Vagy nem szereti, vagy nincs meg az a tehetsége, amit mondtam, hogy abban már a Jóisten keze is benne kell legyen. Nekem így indult ez az egész „színpadosdi”. Természetesen zeneiskolában végeztem, ez megint színpadot jelentet: zenekarban játszottam, kórusban énekeltem.

Milyen hangszeren játszottál?

Hegedű, zongora, brácsa. Elég sok mindenen, de a főhangszer a hegedű volt. Ez az általános műveltséghez volt jó. Amikor 14 éves lettem úgy letettem a hegedűt, hogy azóta ott van és lassan eltelt 23 év. A fiacskám nyaggat néha, hogy jó lenne elővenni. Mutassam meg neki, hogy tudok hegedülni. Az a lényeg, hogy színpad, színpad, színpad.

Mi szerettél volna lenni?

Amikor „pionírként” egy akkor megjelenő lap számára készült interjú során megkérdezték, hogy mi szeretnék lenni, akkor nekem ez ilyen természetes dolog volt, hogy színész akarok lenni, vagy akár óvodában, iskolában óvó bácsiként, pedagógusként is szeretnék helytállni. Ez onnan jött, hogy ötgyerekes családban nőttem fel legnagyobb gyerekként, így hamar felnőtté kellett válljak. A gyerekkorom elég rövidre sikeredett, hisz pótszülői feladatokat is el kellett lássak, gyakorlatilag részt vettek kisebb testvéreim nevelésében. Édesanyámék öt gyerek neveléséhez sokat kellett dolgozzanak. Az a lényeg, hogy azt mondtam: vagy színész, vagy tanítóképző, óvó bácsi. Ebből a tanítóképző összejött, így kerültem középiskolásként Udvarhelyre. Ezt megelőzte az, hogy az otthoni évek alatt a mi háromszobás lakásunk nagyon sokszor színházzá változott, a szó szoros és átvitt értelmében. Az utóbbit úgy értem, hogy ahol van öt gyerek, ott zajlik az élet. Amúgy meg nagyon sokszor a mi szobánk színházteremmé változott, persze amit meg lehetett valósítani: pokrócból készült függönnyel, improvizált előadásokkal, közönséggel. Soha nem szakadtam el, még otthon sem ezektől a dolgoktól. Ez egy nagyon jó szórakozás volt akkor, amikor nem volt számítógép, internet. Televízió pedig tudjuk mennyi volt: vasárnap néhány perc, a Stan és Bran meg a Mihaela, meg még kitudja. Szerintem pont ezért volt akkora öröm a színház.

Mégsem lett belőled színész. Miért?

Ennek is megvan a magyarázata. Következett a középiskola, én pedig azt mondtam, hogy ott meg tudom valósítani a szereplést, a színpad az továbbra is ott tud maradni a képletben és aztán meglátjuk mi lesz tovább. Így kerültem a Tanítóképzőbe, amit soha nem bánok. Nagyon nagy emberekkel dolgozhattam együtt, ezt elsősorban tanáraimra értem, akiket azóta is tisztelek, nem csak azért, mert szakmailag fel tudtak készíteni erre a dologra, hanem, azért mert embert, igazi embert tudtak faragni. Olyan embereket, akik erre a hirtelen megváltozott világ kihívásaira tudtak és tudnak nap mint nap válaszolni. Néhai Dr. Vofkori László osztályfőnököm nagyon sok mindent mondott, ami elgondolkodtatott. Már 87-ben azt mondta, hogy úgy kell mindennap kilépni az utcára, úgy kell megtenni minden lépést, hogy legyenek kint az antennáid - még jelképesen mutatta is a két antennát -, mert nem tudhatod, hogy mi az ami az életedet egyik pillanatról a másikra megváltoztatja. Ő úgy gondolta - és ez be is igazolódott -, hogy a mi generációnkra hárul nagyon sok feladat. Miután megtörtént a változás, akkor azt mondta, hogy közületek kell kikerüljenek a nagyon jó tanítók, a közéleti személyiségek, (polgármester, sajtós), politikusok, miniszterek. Ha körülnézünk, akkor ez meg is történt. Ilyen volt a „Képző”, aztán jött az első diáknapok rendezvénysorozat tanítóképzős és városi változatának a szervezése. Azok mérföldkövek voltak, mindig azokhoz viszonyítják azóta is ezeket a rendezvényeket.

Milyen volt az akkori hangulat? Milyenek voltak az első Diáknapok? De beszélhetünk a március 15-i megemlékezésekről is. Milyen volt?

Most is, mint minden évben, március 15-e közeledtével mindig libabőrös leszek, amikor nosztalgiázom. Mikor beleszóltam a mikrofonba – „Talpra magyar”, a néhány másodpercnyi lámpaláz után, amikor felnéztem lélekemelő érzés volt: a szállodánál volt a tömeg vége. Ezek olyan dolgok, melyek az ember életében hatalmas nyomot hagynak és ezen kívül az ember önbizalmát növelik. Igazából ezzel alapoztam meg azt az ismertséget, amit jó értelemben kell venni, nem voltam szerencsére sztár. Ezt szeretem Székelyudvarhelyen, hogy itt még erről nem lehet beszélni, nincs bulvársajtó. Emlékszem amikor azért feleltem, hogy a televízió képernyőjén milyen műsorok jelennek meg vagy a rádió műsoraiban miről beszélünk, akkor a bulvár részét mindig lefordítottam udvarhelyire és megszabtam azt a határt amiről lehet, szabad és azt is, hogy hogyan kell beszélni.
A Diáknapokon volt egyfajta lelkesedés, ez azért volt mert az emberek valami újat kaptak. Emlékszem arra is amikor még mindenki csak nézte a Kispál és a Borz nevű együttest, akkor még senki nem tudta, hogy kik ők, de mi elhívtuk. Aztán néhány évre rá újra elhívtuk és akkor olyan sokan voltak a Patkóban, hogy egy tűt sem lehetett leejteni. Igen, ők akkor bontogatták a szárnyaikat.
18 éves voltam amikor diákújságot szerkesztettünk egy egészen komoly csapattal, akik azóta befutott sajtósok. Némelyikre haragszom többé kevésbé – személyes „támadások” miatt-, némelyikükkel pedig nagyon jól megosztom most is a dolgokat. Szőke Laci, Zilahi Imre, Csernik Attila (Markó Béla sajtósa), ezekkel az emberkékkel csináltuk a „Képződményt”, a Tanítóképző első diáklapját, többek közt én is ott voltam az alapítócsapatban.

Az interjú második része ide kattintva olvasható.