Baloga Sándorral több mint két és fél órán át beszélgettünk arról, hogy milyen volt a változás utáni média helyzete, milyen volt az itt töltött idő és milyen a városunk.

Mi következett az újság után?

Az Udvarhelyi Televízió, UTV akkor indult, szintén két, három olyan emberkével, akik még mindig a sajtóban dolgoznak: Marossy Géza, Balázs Árpád, de egyikük, Zenglitzky Zoltán sajnos már nincs köztünk. Ők kerestek meg, hogy a Diáknapok főszervezőjeként meg a Képződmény egyik oszlopos tagjaként készítsenek velem egy interjút. Ezt követően - biztos tetszett - azt mondták, hogy valahogy ki kellene egészüljön a csapat és Géza is kellene kapjon egy riporter kollégát. Megkérdezték: volna-e kedvem hozzá és én igent mondtam, mert nem állt messze tőlem ez a dolog. Első interjúm Kányádi Sanyi bácsival volt. Ami nem volt kis kihívás. A Művelődési Házban teltház, író-olvasó találkozó majd egyszer mondták, hogy most és következett az interjú. Egy interjú, vagy egy műsor akkor lesz jó, ha azokat próbálom kihozni belőle, ami engem is érdekel, én is ember vagyok alapjában. Én érdeklődéssel végigcsináltam azt a beszélgetést és azóta személyes kapcsolatban vagyunk Sanyi bácsival. Voltam a lakásán, a hargitafürdői házában, nagyon sokat utaztunk együtt, közeli viszonyba kerültünk. Ő is emlékszik az interjúra és nekem is meghatározta az életemet, a pályafutásomat. Így lettem én sajtós, így kerültem az UTV-hez. Utána elvégeztem a tanítóképzőt és nyáron elstoppoltam Magyarországra dolgozni (pizza sütőnek) és látni, tapasztalni. Aztán hazajöttem.

Miért mentél Magyarországra?

Amolyan lazításképpen. Körbestoppoltam az országot és megnéztem a nevezetességeket. Még diáknak éreztem magam és nem kellett hozzá pénz. Rokonok voltak itt-ott. Ez egy olyan hippie feeling volt, persze jó értelemben, nem azért mentem, hogy próbáljam meg milyen a szabadég alatt, hanem, hogy az anyagi lehetőségekhez mérten minél többet lássak. Akkor azt mondtam a szüleimnek, hogy nem felvételizek a színművészetire, mert a hátam mögött még van négy ember (a testvéreim) és legyen lehetőségük nekik is.

Mi történt a kiruccanás után?

Mikor visszajöttem a kirándulásból, akkor találtam szembe magam azzal, hogy indul egy új televízió. Ahol engem alkalmaztak volna, az UTV-ről van szó, ott már nem voltak azok az emberek, akikkel elkezdtem dolgozni, ők már átigazoltak forma az új csapathoz. Ez volt az Ati-Beta indulása. Oda adtam be az önéletrajzomat. Az egyik volt munkatársam felelt akkor az emberfelvételért, ő Szőke Laci volt. Sikeres versenyvizsga eredményeként ide fel is vettek. Miklós Leventével kerültünk ki nyertesként, szerkesztőriporterként többek közt. Ő most az Udvarhely Táncműhely vezetője. Igaz, hogy megkaptam az állást, de még nem indult a televízió - időbe tellett ugyanis a Romániában akkor csúcstechnikának számító felszerelés megvásárlása -, így volt időm tanítani helyettesítő tanárként. Akkor úgy tartottam meg az órákat, hogy fele románóra volt, fele pedig teljesen közvetlen beszélgetés. Egy picit továbbvittem a tanáraim szellemiségét.

Ez mikor volt?

Akkor 93-at írtunk. Elkezdődött az Ati-Beta fejezet, ami nagyon kemény munkát jelentett. Gyakorlatilag ez volt az életem. Soha nem bánom és soha nem is fogom megbánni. Akkor mindent erre az egy lapra tettem fel. Volt olyan 3 hónapos időszak, amikor ott keltem és feküdtem, mert nem kaptam albérletet. Azt megelőzően olyan sokat dolgoztam, hogy a házinénit kizártam és kint kellett aludjon. Ezért el kellett költözzek, így ott aludtam a cégnél, a Csere utcában. Volt egy felfújt matracom és este mikor mindenki hazament, akkor feküdtem le. A tanítóképzős barátnőm, kimosta a cuccaimat, a titkárságon ruhakötélen lógtak ezek. Reggelre nagyjából megszáradtak és mire érkeztek a kolléganők, arra én leszedtem. Ez egy ilyen periódus volt. Az volt a lényeg, hogy nagyon szerettem amit csinálok. Majd szünet következett: bekerültem abba a katonaságnak nevezett időtöltésbe. Ide is kapcsolódik egy érdekes történet. Abban az időben dolgoztam a Duna Televízió Gazdakör című műsorának. Többek közt a zetelaki és más környékbeli állatpiac árairól tudósítottam. Amikor behívtak sorozásra, akkor a bizottságban azt mondták, hogy: téged külön kezelünk, mert arra buzdítod az itteni fiatalokat, hogy hagyják el az országot. Ezt 94-ben mondták. Hiába érveltem: a tehén ára mennyi Zetelakán, hol jelenti azt, hogy menjen ki Jóska Magyarországra. Nem volt akivel beszélni és engem nagyon messzire elhelyeztek. Jászvásáron, Iaşi-ban voltam katona. A katonaság után - az addigi hozzáállásomnak, munkámnak köszönhetően - nem volt annyira meglepő, amikor Hosszú Attila vezérigazgató egy nap behívatott az irodájába és azt mondta, hogy szeretné ha én elvállalnám a stúdió igazgatói tisztséget. 25 évesként erre igent mondtam. Tudtam, hogy nem biztos, hogy az életben ilyen lehetőség mindennap adatik. Több mint fele a csapatnak idősebb volt, velük meg kellett találni a közös hangot, na ez volt elsősorban az igazi kihívás. Ez szerintem nagyjából sikerült is. Rengeteg saját készítésű műsorunk volt a sporton át az ifjúságon keresztül a művelődésig. Nagyon jó volt, hiszen olyan technikánk volt, amivel akkor még a Pro Tv sem rendelkezett.

Hogy emlékszel milyen volt?

Voltak élő műsoraink például a Sportcsarnokból, ahol 5 ezer ember tombolt, és a fennmaradt 30 ezer is megnézte otthon. Vagy volt olyan szilveszter, amikor azt tudom mondani, hogy a háztartások biztos 90 százalékában arra figyeltek, hogy ki nyeri meg azt a kicsi Ticot.

Innen, az ilyen műsorokból ismerik inkább Baloga Sándor nevét?

Természetesen, meg az általam sokáig szerkesztett és vezetett vitaműsorokból. Nem úgy szeretnék élni, hogy mindenki szeressen, mert ez egy olyan álom, amit senki nem tud megvalósítani. Úgy szeretnék élni, hogy ha valaki hozzám szól, akkor én emberként tudjak válaszolni. Mondták azt is, hogy: Vigyázz, mert nagyképű. Mindenkivel nem tudtam olyan közvetlen lenni. Engem - a műsoroknak köszönhetően -, nagyon sokan ismertek, én azonban nem ismerhettem mindenkit nézőink közül.

Milyen kihívásokkal néztél akkoriban szembe?

A tévézést, rádiózást nagyon szerettem, életformának és nem munkának tekintettem. Természetesen ez nem volt olyan egyszerű, kihívás kihívást követett. Az egyik ilyen az volt, amikor meg kellett valósítani a már létező helyi rádió konkurens rádióját, aztán egy másik, amikor a két valamikor külön futó televízió és stáb egyesült. Ezt a két stábot össze kellett gyúrni.

Hogy látod a mostani tévés, rádiós helyzetet?

Azt látom, hogy vannak tehetséges emberek, akik ezzel foglalkoznak most, de van egy enyhe szívfájdalmam, úgy érzem egy picit bele vannak fásulva. Megértem és optimistaként reménykedem abban, hogy ez életre fog kelni. Miért ne büszkélkedhetnénk azzal, hogy van itt működő mindenféle sajtó. Üdvözlöm az uh.ro-t is, ami egy újfajta kommunikációs csatorna. Nekem ehhez van leginkább hozzáférésem. Interneten keresztül tudok a városi hírekkel kapcsolatba lenni, mert Brassóban elég nehéz lenne másként.

Volt 12 év televíziózás. Hogy lett vége?

Én úgy vállaltam a menedzsmentet, ez volt a kikötésem, hogy ha dolgozhatok közben. Nem akartam hagyni a sajtó részét. Ez nagyon nagy felelőséggel járt és persze nagyon sok energiával. Ezért van az, hogy a családomat is ott találtam meg, de azt is mondhatom, hogy ott is veszítettem el. A vége az egy kicsit fura. Erről annyit mondanék, hogy akkor is felismertem, tudtam, hogy hol a helyem. Sok mendemonda kering erről. Szerencsére soha nem kerültem olyan helyzetbe, hogy Székelyudvarhelyen lakást vagy autót ajánljon fel valaki valamiért. Tudjuk, hogy nem olyan rég milyen vita zajlott az újabb csereháti lakásosztás kapcsán. Ezzel kapcsolatban nekem is van egy valós történetem. Én is beadtam annak idején a kérést. Fiatal egygyerekes család voltunk és akkor még az is szempont volt, hogy Udvarhelynek mit ad az az ember, hogy mit tesz le Udvarhelyért az asztalra. Én úgy gondoltam, hogy nap mint nap teszek, fiatal családos vagyok, gyerekünk van, de nincsenek meg a feltételek, hogy lakást vásároljak. Az képezte akkor a vita tárgyát, hogy az RMDSZ többségű tanács nem hagyja jóvá a listát, míg én nem kerülök kapó pozícióban, a vonal alatt voltam kettővel. Valahogy úgy kellene, hogy kiessen valaki, hogy én kerüljek jobb pozícióba hangoztatták a különböző politikai nézetektől túlfűtött emberek. Ezért nem hagyják jóvá a listát. Felmentem Gál úrhoz és kértem az iratcsomómat és saját kezemmel írtam rá a dossziénak a borítójára, hogy „NEM IGÉNYELEM A CSEREHÁTI LAKÁST.” Igazából azóta rájöttem 15 ezerszer, hogy egy nagy-nagy hülyeséget csináltam, mert ezt senki soha nem fogja nekem megköszönni. Azt, hogy én folyamatosan bért fizetek vagy szállodában lakom. De akkor volt bennem annyi büszkeség, hogy azt mondjam: miattam nem fog senki sem vitatkozni. Amúgy alakulhatott volna úgy a lista, hogy kapok lakást. Természetesen én is megcsináltam olyan dolgokat, amelyek szerint kívülről nézve az mondható, hogy eladtam ide vagy oda magam, de mindig egy bizonyos határon belül történt. Vége lett a sajtós pályafutásomnak és egy idővel utána kiderült: pont az volt a lényeg, hogy én onnan el kellett jöjjek, mert engem azok is figyeltek és objektívnek tartottak, akik a másik oldal mellett tették le a voksukat. Nagyon sok harcot vívtam azért, hogy igenis mindenki szólaljon meg a televízióban, ez sem nagyon tetszett az érintetteknek, tulajdonosnak. Azt mondanám, hogy nem voltam egy jó menedzser. Jó sajtós tudok lenni, de nem voltam jó menedzser. A másik probléma az volt, hogy én úgy gondoltam szemben a tulajdonossal, hogy fejlesztésre van szükség. Vásároltam olyan felszerelést, amire nem kaptam meg a jóváhagyást. Szemben azzal, amit mondtak, hogy én a cég pénzén vettem meg az autómra a gumit vagy a feleségemnek ezért volt ilyen meg olyan csizmája satöbbi. Én nem fogok ezért kiállni és ezeket vitatni. Én tudom, hogy nem vettem gumit, tudom, hogy nem volt olyan csizmája, viszont kellett fejleszteni. Azt mondtam, hogy dolgozni csak úgy lehet, ha van amivel, neki pedig más prioritásai voltak. Ez persze érthető. Furcsa mert én azelőtt egy hónappal ott akartam hagyni, de megelőztek. Lehet mondani, hogy ez egy puccs része is volt, de az az ember is megjárta ugyanazt. Ennek így kellett történnie. Ezeket el lehet felejteni. Most is le tudnék ülni velük, megbeszélni a dolgokat. Talán, a volt kollégák közül (több tucat emberrel dolgoztam együtt) két ember van, akivel nem szeretnék leülni, mert ők a kampányok alatt átléptek bizonyos határokat. Ők Szőke Laci és Balázs Árpád. Szakmailag Lacit egy vénás emberkének tartom, de akkor lenne igazán tökös, ha a saját csapatáról is úgy írna mint a másikról.

Most mivel foglalkozol?

Utána dolgoztam reklám-tanácsadóként, biztosan sokan emlékeznek a Melinda Impex akcióira. Aztán ezt egy magánvállalkozás váltotta fel, amiből kiderült még inkább, hogy nem vagyok egy menedzser típus. Majd elmentem egy más helyre, Székelyudvarhelytől messze. Most azért felelek, hogy jó kávé legyen mindenütt. Szívesen jövök minden hétvégén haza, hogy a kisfiammal együtt legyek, hogy Udvarhellyel együtt legyek és szívesen megyek el hétfőn, hogy aztán visszajöjjek. Ez most így egy nagyon jó érzés.

Udvarhelyinek érzed magad?

Igen és ezt vállalom is. Nyilván mikor azok a dolgok történnek, hogy inkább én is hozok egy tehenet, nehogy a szomszédnak is jó legyen, mert neki is van egy. Amikor ilyen dolgok történnek, akkor szentgyörgyi vagyok. Udvarhely kívülről egy nagyon vonzó valami, titokzatos dolog, míg, amikor benne vagy, akkor na menjünk egyet el innen, pl. Budapestre, menjünk át Vásárhelyre. Próbálsz egy picit egészségesen szabadulni.

Újrakezdenéd ha lenne rá lehetőség?

Ha azt mondanák holnap, hogy Székelyudvarhelyen mentsük meg a televíziót, a rádiózást, akkor tudnám, hogy kivel kell ezt megtenni. Látom azokat az embereket, akikkel együtt dolgoznék. Van egy olyan képzeletbeli stáb, mely tagjaival dolgoztam együtt és akiknek most is számíthatnék a munkájukra és velük tudnék eredményt produkálni. Hiszem azt, hogy erre így-úgy, de meglesz az anyagi forrás, a lehetőség.

Az interjú itt nem ért véget, sajnos sok minden van, ami itt nem kapott helyet, de ha beigazolódik Baloga T. Sándor meglátása és visszatér a médiába, akkor talán erről, ezekről bővebben fogunk beszélni. Addig is sok sikert kívánunk mindenhez.