Életvidám, tettre kész ember, aki sokat tud mesélni, és meg is teszi. Úgy, hogy közben minden pillanatát élvezed. Természetes viselkedése, széles mosolya feldob, erőt ad, inspirál.

Nem akarja, hogy portré interjú készüljön róla, mert nem saját magát szeretné fényezni, hanem inkább arról az önsegítő csoportról beszélne, amelyet vezet. Aztán kötünk valamiféle kompromisszumot: csak félig lesz portré, és én megerőltetem magam azzal, hogy tegeződünk.

Anna Mária – vagy ahogy ismerősei szólítják, Ani – felnevelte két gyermekét, és úgy döntött, illetve úgy hozta az élet, hogy ezzel nem ért véget a gondoskodó, segítő pályafutása. Önkéntes munkába kezdett. A Gyulafehérvári Caritas által működtetett kórházi önkéntesek tagja volt, a városi kórház gyermekosztályára járt mesét olvasni a kicsiknek. Aztán örökbe fogadta az udvarhelyi daganatos betegeket. Négy éve, hogy megszervezte és Berkeczi Éva kolléganőjével együtt-felváltva vezeti önkéntesként a rákbetegek önsegítő csoportját.

Egyből azzal kezdi a beszélgetést, hogy ma jó napja van, mert nyertek egy pályázaton, és mehetnek kirándulni. „Ez a kirándulás az év fénypontja, minden évben nagyon várjuk, hiszen egy jutalomkirándulás, hogy élünk. Az élet ünneplése"– mosolyog. Hozzáteszi, hogy anyagilag sincsenek eleresztve a csoporttagok. Kolozsvárra, Vásárhelyre, külföldre kell járniuk kezelésre, gyógyszert kell venniük, táplálékkiegészítőket. A 100 pont elérése azt jelzi számára, hogy ebben is fejlődik, hiszen amíg a rákbetegekkel nem kezdett foglalkozni, addig életében nem írt pályázatot.

„Világért sem jutott volna eszembe, hogy én vezessem a csoportot"

Néhány éve egy barátnője lett beteg, akkor úgy érezte, hogy segíteni szeretne neki, de egészségesként és egészségügyi végzettség nélkül szinte tehetetlen. Akkor jött az az ötlete, hogy a rákbetegek igazából önmagukon és egymáson jobban tudnak segíteni. Gyakorlatias ember lévén felmérte a terepet: kell egy helyszín, egy csoportvezető pszichológus és egy intézmény, amely befogadja a projektet. Úgy gondolta, hogy ha senki más, akkor ő majd megszervezi ezeket a dolgokat, összeköti az embereket, és ezzel részéről – hiszen nem ez a szakmája –, a téma le lesz zárva. „Világért sem jutott volna eszembe, hogy én vezessem a csoportot, ha így lett volna, akkor ma sem működne a dolog" – jelenti ki határozottan nagy nevetés kíséretében.

Ismerőse, Berkeczi Éva pszichológus vállalta a csoportvezetést, és mivel Ani ismerősei voltak az első jelentkezők, ő is részt vett az indulást követő találkozókon. Később Éva kérte, hogy maradjon, mert jó hatással van a csoporttagokra, bizalmat kelt az emberekben. A rákbetegek egyébként is nagyon bizalmatlanok, nehéz volt az első csoportot összehozniuk. Másfél hónapig hirdették a csoport indulását, mire a meglévő két ismerős mellé „nagyon óvatosan" akadt még három jelentkező.

De így is „hosszú hónapokig össze volt szorulva a gyomrunk, mert tudtuk, ha ketten kimaradnak, akkor az már nem csoport. Produkálnunk kellett magunkat nagyon, hogy megfeleljünk, és senki se lépjen ki a csoportból. A tagok népszerűsítik a csoportot, hiszen sorstársakként jobban ismerik egymást, de kevesen jelentkeznek, mert nagyon óvatosak". Sokan szégyellik a betegségüket, vagy félnek az egészséges emberek reakcióitól – magyarázza az óvatosság okát Ani.

Aztán 2013-ban „megint vettünk egy mély lélegzetet, és akkor összejött a második csoport. Most a két csoportban összesen 16 tagunk van. Egyik héten az egyik, másik héten a másik csapattal találkozunk. A második csoport még nyitott, ott heten vannak, és még tudnánk tagokat fogadni" – mondja. Egy ideje, mivel Éva második kisbabáját várja, ő lett, egyedül a csoportvezető.

Most újból tanul. A Caritas másfél éves képzése után most a Babeș-Bolyai Tudományegyetem posztgraduális képzésén vesz részt lelkigondozói témakörben.

Mi zajlik a foglalkozásokon?

Mindkét csoporttal kéthetente találkozunk másfél óra erejéig. A foglalkozást azzal kezdjük, és ennek engedünk a legnagyobb teret, hogy hogy vagyunk. Ezt szimbólumokkal, képekkel, színekkel próbáljuk megfogalmazni.

Ez az a hely, ahol a Hogy vagy? kérdésre őszintén lehet válaszolni, és meghallgatnak. Ha jól vagy, örülünk, ha rosszul, az nem szégyen. A kinti életből hozott viselkedési sémákat nehéz levetkőzni. Jó sok találkozás kellett, amíg megszoktuk, hogy amint valaki a fájdalmáról, félelmeiről beszél, ne ugorjanak rögtön öten, hogy megmentsék: „Ne is gondolj rá, inkább gondolj arra, hogy..." jellegű mondatokkal. De aki fél, az nem tud nem a félelme tárgyára gondolni.

Ilyenkor az történik, hogy a kommunikáció megszakad, nem mondja tovább az érzéseit, mert megmondták, hogy nem szabad rájuk gondolnia. Hiába próbáljuk megakadályozni, hogy ne szakítsuk félbe az ehhez hasonló megmentési ötletekkel a beszélőt, annyira készen vannak ezek a válaszok, hogy nem lehet. Le kellett tiltanom a közbeszólást.

Mondtam nekik, figyeljetek, hogy közben mi történik magatokban, hogyan bukkannak elő ezek a „Ne gondolj rá"-szerű gondolatok. És amikor ti kerültök sorra, meglátjátok, milyen jó lesz, hogy meghallgatnak, és nem fojtják belétek a szót. Most már ez kezdett nagyon jól működni, és nagyon mély dolgok is felbukkannak. A foglalkozás első felében, úgy jó háromnegyed óráig ez történik.

A továbbiakban feldolgozunk egy-egy témát. A múltkor azt, hogy A szomszéd kertje mindig zöldebb. Egy kisfilm segítségével szemléltettük, hogy igazából annak is megvan a maga problémája, akinek kívülről olyan szépnek és jónak tűnik az élete, és ha tudnánk, hogy mi zajlik a színfalak mögött, nem kívánnánk, hogy a helyében legyünk.

A filmben egy lerongyolódott cipőjű kisfiú nézi sóvárogva a másik gyerek szép, új lábbelijét. Azt kívánja magában, bárcsak ő is olyan lenne, mint a szép cipős kisfiú. Igen ám, de a végén a szép cipők mellé odagurul egy tolószék.

Ilyen kis történetek, kérdések kapcsán bontunk ki témákat. Persze, az elején inkább felületes témákat érintünk, de ahogy egyre jobban megismerjük egymást, egyre mélyebb dolgokkal foglalkozunk. Ahogy mélyülünk, egyre többet foglalkozunk a gyerekkorral is.

Sokszor a gyerekkori kis történetekből nagy megvilágosodások születnek, miért is működöm most úgy, ahogy működöm. A mi generációnk mögött nem olyan gyerekkor van, mint a mostani gyerekek mögött. A legtöbb ember mögött olyan gyerekkor van, amelyben a gyerek neve Hallgass!, nem ismeri azt a szót, hogy nem és azt, hogy akarom. És emiatt annyi nyomorúság van.

A csoport kimondott célja, hogy jól éljünk. Azt, hogy meddig élünk, senki sem tudja. De amíg élünk, addig hozzuk ki abból, amink van a legjobbat, próbáljunk meg jól élni. Ennek érdekében szoktunk nyáron a Mokka teraszán heverészni csoport helyett. Kifekszünk üdítőzni, és olyan vagány dolgok jönnek elő. Egy csoporttag elmondta a fiának, hogy volt a Mokkában, és az nagyot nézett. Ilyenkor feltelik az illető önbizalommal, hogy neki nem csak a kötény jut, hanem fejlődik, már a Mokkába jár.

Van olyan a csoportban, hogy a betegsége óta él igazán, annyira megváltozott a világgal és önmagával való kapcsolata, sokkal több mindent megenged magának. Azt gondolom, hogy aki eljut erre a szintre, annak sokkal nagyobb esélye van a túlélésre, mint annak, aki ott marad ebben a sávban, onnan nem akar kinézni, csak beszedni a gyógyszereket.

Viszont, ha kimondhatja a félelmeit egy olyan környezetben, ahonnan tudja, hogy nem viszik ki, egy olyan bizalmi légkör teremtődik, amelyben érzi, hogy biztonságban van, az gyógyító hatású lehet.

Hogyan szoktál készülni egy-egy ilyen alkalomra?

Imában szoktam rákészülni, nem úgy, hogy morzsolgatom a rózsafüzért, hanem meditációs gyakorlatban segítséget kérek a megvalósításhoz, és amit én nem tudok megoldani, azt rábízom Istenre. Megmondom őszintén, ez nagyon jó segítség. Az elején nagyon nehéz volt átadni a terheket, mert szeretem jó erősen a kezemben tartani a dolgokat, néha még úgy teszek, mintha én lennék az Isten. Ilyenkor, ha beletörik a bicskám, rájövök, hogy jaj, hát nem is én vagyok az Isten, adjam át neki a problémát– nagyot kacag.

Egy-két órát készülök, amíg kiválasztom, mit és hogyan dolgozzunk fel.

Legtöbben elnémulunk, és igazából nem tudjuk, mit kellene tennünk, ha valakiről kiderül, hogy rákos. Mi erre a javaslatod?

Egészségesként én csak a tapasztalataimat, és amit tőlük hallok, azt tudom mondani: ne ijedjünk meg, ne forduljunk el tőlük. Merjünk szembenézni a távoli ismerősökkel, és bízzuk rájuk, hogy mit mondanak el magukról.

A lényeg, hogy tudatosodjon, ha ezen a héten van egy ismerősöm, jövő héten megtudom, hogy rákos, ő még ugyanaz az ember, mint a múlt héten, csak egy jó nagy keresztet, batyut kapott a hátára.

Azt nem tartom jónak, hogy nekiugorjunk: „Na szerusz, hallottam, hogy rákos vagy! Fel a fejjel, s különben is, szedd össze magad". Beszélgessünk úgy, mint máskor is. A – Hogy vagy? kérdésben úgyis megvan a lehetősége arra, hogy elmondja a betegségét. Én a meghallgatást tartom a legfontosabbnak, amivel tudunk segíteni. A kontrollált meghallgatást, amikor visszafogjuk magunkat, és nem szólunk közbe. Akkor adunk tanácsot, amikor kér. Viszont biztosítjuk a teljes odafigyelésünkről.

A családtagok esetében is a számíthatsz rám, ott vagyok, ha szükséged van rám, veled vagyok, mondjad, hogyha segíthetek a varázsszavak. Ennyi kell.

A legfontosabb, hogy adjunk teret a közléseinek, hallgassuk meg, mi van vele. Legtöbbször a halálközléseket, ha jól magunkba nézünk, azért utasítjuk el, mert nekünk van bajunk a halállal. De hogyha neki ez a legnagyobb próblémája, akkor nekünk kell annyira erősnek lennünk, hogy bírjunk hallgatni. Hogy ne vágjunk azzal a szavába, hogy – Ne félj, nem halsz meg! Mert nem vagyunk hitelesek, mindenki meghal egyszer.

Egy kedves csoporttag mesélte, azt szokták mondani az emberek, hogy „Mi sem tudjuk, mi van bennünk. De hatalmas különbség az, hogy ha tudjuk, mi van bennünk. Ég és föld". Ne akarjuk közhelyekkel megnyugtatni a saját lelkiismeretünket.

Hogyan segítsünk helyesen a családtagjainknak?

Azt gondolom, közeli családtagként a féltés mellett ugyanúgy ott van a halálfélelem az emberben, mint a betegben. És akkor így jól elélnek egymás mellett, mindegyik a saját halálfélelmével. A beteg nem mondja, hogy ne kesergesse, a családtag azért, mert azt akarja, hogy a beteg gondolkozzon pozitívan.

Családtagként azonnal meg akarjuk menteni a beteget, hiszen szeretjük. Azonnal adunk ötven alternatívát, hogy mit tegyen és mit ne, mit érezzen, és mit ne az illető.

De amikor szegénynek konkrétan halálfélelme van, akkor hiába soroljuk neki, nézze meg, milyen szépen süt a nap, és itt vagyunk mi, a gyermekei, mert őt az éppen nem érdekli. Az érdekli, hogy fél, hogy rádobják a földet.

A visszajelzések alapján az, ha nem akarnak megmenteni, sokkal jobb. Mert a könnyeknek is helyet kell adni.

Nagyon megterheli a családtagokat is, ha valamelyikükről kiderül, hogy rákos. Általában a család ilyenkor csak arra fókuszál, hogy a beteget megmentse, a gyógyulását segítse. De lényegében a családtagoknak is ugyanúgy karban kell tartaniuk magukat, mert ez egy nagy teher.

Nagy álmom – és nagyon bízom benne, hogy ha ez a dolgom, akkor meg is valósul – egy tízalkalmas csoportot szervezni a hozzátartozóknak arról, hogyan készüljenek fel, hogyan segíthetik a beteg családtagot, és hogyan védhetik meg magukat.

Ezzel, a védekezéssel én is megküzdöm hetente, mert ezt a munkát úgy végezni, hogy az ember ne legyen együttérzéssel, nem lehet. Viszont, ha nem tudod a határt, egy hoppra elúszol velük. Ez családban fokozottan érvényes, hiszen mások az érzelmi töltetek egy családtaggal szemben.

A férfiakkal úgy tapasztaltam, hogy nehezebb megtalálni a megfelelő „bánásmódot"? Igaz ez?

A férfiakkal nagyon nehéz. Amikor a második csoportot elindítottuk, volt öt férfi, de mind kimaradtak. Egyikük még háromszor eljött, miután a többiek kimaradtak, de a férfiúi büszkesége nem engedte meg, hogy ő egyedül maradjon. Tipikus példája volt annak,hogy mennyire másképp működnek a férfiak az, hogy az egyikük minden alkalommal egy notesszel jelent meg, és írt. Ha nagyon kérdeztük, akkor valamit válaszolt.

A második találkozáson megkért, hogy legyünk szívesek diktáljuk le, konkrétan mit kell tennie, és mik lesznek a következő alkalmakkor. Ők így működnek: eldöntöttem, élni akarok, elmegyek, és mondják meg nekem, hogy mit vegyek be, mit gondoljak, én azt megcsinálom, és meggyógyulok. Úgyhogy azt én sem tudom, hogy a férfiakkal hogy kell bánni. Velük valószínűleg férfinak kellene foglalkoznia, mert én nem tudok férfiasan gondolkodni.

Rengeteg a kérdés a rák gyógyítása kapcsán, minden nap felfedeznek valami új csodamódszert, étrendkiegészítőt stb. Ezzel hogyan birkózzunk, birkóztok meg?

A táplálékkiegészítők borzasztóan drágák, és minden rákos betegnek megvan, amiben ő hisz, hogy segít rajta, és ebből nem is akarjuk kimozdítani, mert a legtöbb alternatív módszer legalább immunerősítő hatással bír.

Ami zavaró, hogy olyan nagyon bizalomgerjesztő címkékkel adják el őket, hogy a bennük lévő hatóanyagok megölik a ráksejteket stb. De a helyzet az, hogy sajnos még nem találták fel azt az ellenszert, ami száz százalékosan gyógyítaná a daganatos betegségeket.

Annyi mindent össze lehet olvasni az interneten, amivel aztán „megölik" egymást vagy magukat.

Rákos betegnek ne küldjenek át ilyen linkeket, hogy a szódabikarbóna gyógyítja a rákot és a citrom tízszer erősebb, mint a kemoterápia. Képzeljük magunkat a beteg helyébe: bekaptál már öt adag kemót, és jön egy üzenet, hogy csak citromot kellett volna enned. Persze, ezt a legnagyobb szeretettel teszik az emberek, hiszen meg akarják menteni, csak nagyon összezavarják a beteget: Úristen, akkor én most a kemóval megöltem magam, mert nem tudtam ezt a citrom ügyet, vagy a petróleumos cukor módszert?

Engedjük meg neki, joga van hozzá, hogy eldöntse, melyik gyógymódot választja. És ne hozzunk fel ellentétes példákat, hogy Rózsika is elutasította a kemót, meg is halt, vagy fordítva.

Van olyan is, aki mindent beszed, ki is hányja, mindent végrehajt, amit az orvosok előírnak neki, de a feleség s a család hagyja őt békén a javaslataival. Nem azért, mert nem akar élni, hanem azért, mert ennyire képes. Ezt a legnehezebb elfogadni családtagként, hogy szemmel láthatóan gyalogol valaki a saját halálába. Szinte lehetetlen.

Hogyan lehet feldolgozni, hogy valaki meghal a csoportból?

Nekem a kísérés, ami nehezebb. Eddig a négy év alatt hárman haltak meg, és telefonon kísértem őket, amíg lehetett, és amíg igényelték. És azt hiszem, ebben a kísérési folyamatban én el is engedem őket.

Ez nagy dilemmám volt. Kísérjem, vagy ne kísérjem? Az én idézőjeles szerződésem az ott, a csoportban érvényes kéthetente másfél óráig.

Kérdés volt, hogy meddig tud megmaradni a szakmaiság úgy, hogy az az emberségemmel összeegyeztethető legyen. Ezen jó pár hétig gondolkoztam. Aztán arra jutottam, hogy emberként nem tehetem azt meg, hogy eddig járt valaki a csoportba, és miután lerobbant, úgy tegyek, mintha nem is járt volna, nem is létezett volna, magára hagyom.

Nem járok el hozzájuk, mert az már igen sok, de telefonon tartom velük a kapcsolatot. Annyira szép beszélgetésekre emlékszem. Azzal, hogy az érzéseik, gondolataik kimondásának teret engedtem, úgy gondolom, hogy én őket elengedtem.

Amikor aztán tényleg meghal az illető, akkor egyből feltámad bennem a védelmező, hiszen ott van a csoport.

A csoporttagok sokkal-sokkal erősebben élik ezt meg, őket jobban megviseli a dolog, mint minket. Amikor elmennek a temetésre, akkor szinte saját magukat látják és siratják.

Én a temetés után már „elfelejtem" szegény halottat, és azon gondolkodom, hogy mi legyen a csoporttal. Össze szoktam egy kis anyagot állítani róla közös képekből, filmecskékből, azt közösen megnézzük. Meggyújtunk egy-egy gyertyát, leírjuk a búcsúgondolatainkat, üzenetünket kis cetlikre, amit később elégetünk. Mindenképp fontos, hogy azt érezzük, ha valaki meghal, akkor nem csak annyi történik, hogy egy másik ember beül az ő helyére, hanem igenis megrendül a csoport.

Hogy jó, vagy nem jó, nem tudom, de így szoktuk. Ezeket ösztönösen, hályogkovács módjára csinálom így. Egy időre belebújok a bőrükbe, hogy mit érezhetnek, de aztán nagyon gyorsan vissza kell térnem a sajátomba, mert mindig tudnom kell, hol a határ.

Hol van a határ?

Változik, hogy hol van. Saját határaimat meg kell tanulnom. Most már stabilabbak. Mindig az aktuális helyzettől függ.

Van olyan csoporttag, akinek nincs mit ennie a gyerekeivel. Az elsődleges reakció az lenne, hogy kifosztom a bankkártyámat. De tudatosítanom kell magamban, hogy én nem fogok tudni egyedül eltartani egy családot. Keresek segítséget, lehetőségeket, de egyedül nem tudom megoldani a helyzetet.

Az ilyen dolgokat két-három napig hordozom magamban. Dolgozom magamon. A célom az, hogy az alatt a másfél óra alatt teljesen ott legyek, akkor nekem nincsen családom, munkahelyem, csak ők vannak.

Erre rájön heti egy óra, mialatt rákészülök a találkozásra. Előtte és utána muszáj „bezárulnom", mert ha az összes problémát elkezdem hordozni magamban, akkor meghalok. Néha az emberségemből kifolyólag többet foglalkozom egy-egy esettel, mert elsősorban ember vagyok, és tudnom kell, bár a reggeli sminkeléskor szembenézni magammal. De ez a képzés, ahová most járok, sokat segít, hogy ha belegabalyodok magamba, akkor ki tudjak szabadulni. Biztonságban kell éreznem magam, mert ha nem így van, a csoporttagok rögtön megérzik.

Hogyan segíthetünk családtagként, ismerősként a végső stádiumban levőknek?

Sokszor tudják a családtagok, hogy a beteg meg fog halni, mégis tiszta szeretetből, de szinte erőszakkal meg akarják menteni. Ellenőrzik, bevette-e a gyógyszerét, etetik-itatják akkor is, amikor már nyelni sem tud. Erősnek mutatják magukat a beteg előtt, titkolják a baj súlyát, és biztatják, hogy szedje össze magát, aztán kiszaladnak az ajtó elé sírni.

Nem tudják elengedni, a beteg nem tud nyugodtan meghalni. Végül egyedül kell megtennie ezt az utat. Én is tapasztaltam ilyet egy ismerősöm esetében. Sokszor gondolkodtam, hogy talán, ha valaki fogja a kezét, mielőtt meghal, és meghallgatja, talán hagyott volna üzenetet a gyermekeinek, talán el tudott volna búcsúzni tőlük.

Ez azért van, mert a halál tabu lett. Valamikor úgy nőttek fel a gyerekek, hogy a halál időről időre megjelent a házban, és látták, hogy meghalnak a nagyszülők. Most 70-80 éves emberek menekülnek előle.

De rákosnak a halál nem lehet tabu téma. Mert amikor ezt a diagnózist kimondják valakinek, az egy életre szól. Olyan, mint egy életfogytiglan tartó ítélet. A tudatban mindig ott van. Akár hónapokig el tud tűnni a gondolat, de amikor kijön egy pattanás, az a betegnek nem pattanás, hanem áttét, tehát óriási félelmeket tud kiváltani mindenféle testi elváltozás. Ilyen értelemben nem lehet kigyógyulni belőle. Fizikai értelemben el lehet vele élni tünetmentesen aggastyán korig. Van olyan csoporttagunk, aki 70-en felüli és számtalan áttéten túl van, de tünetmentesen él, és szeret eljönni hozzánk, hogy ezeket a félelmeket meg tudja valakivel beszélni. És ez a többieknek is hatalmas reménységet adó élmény.

Mit kaptál lelkileg a csoporttól?

Én úgy jártam, hogy a csoport által a saját nyomorúságomat is felismertem. Most év elején a Caritas jelölt a Románia Önkéntese címre Bukarestben. Nagy lelkesen felhívtak, hogy jelöltek, és bejutottam az első tízbe, és fognak hívni skype-os interjúra.

Meg kell mondanom, hogy majdnem agyvérzést kaptam, amikor meghallottam. Egyáltalán nem éreztem kitüntetve magam, nekem egy román skype-os interjú rákos önsegítő témában biztosan nem hiányzott most az életemből – ez fordult meg elsőként a fejemben.

Görcsben üldögéltem, és lelkifurdalásom is lett, hogy ezeket a fiatal, ambiciózus lányokat, akik a Caritasnál tevékenykednek, letöröm. Aztán kezdtem gondolkodni, hogy mi lehet a bajom. És rájöttem, hogy én nem tudok a dicsérettel mit kezdeni. Ha megtámadnak, akkor nagyon jól megvédem magam, de ha megdicsérnek, akkor rosszul érzem magam. Mert gyerekkoromban nem dicsértek meg soha. Akkor az volt az elv, hogy ha jót cselekszik, akkor sem dicsérik meg a gyereket, mert elkap. De szidni annyit szidtak...

A lelki tényezők mennyire befolyásolják szerinted a betegségek kialakulását és a gyógyulást?

Tovább gondoltuk ezt a dicséretes dolgot, és rájöttünk, hogy a tizenhat emberből, talán kettő kivételével, mindenki úgy nőtt fel, hogy soha nem dicsérték meg. És akkor csodálkozunk, hogy miért leszünk betegek. Most nem föltétlen a rákra gondolok, lehetünk akármilyen más betegek, de én ebben nagyon hiszek, hogy valahol ennek a nagyon sok elfojtott érzésnek, megfelelésnek isszuk a levét.

Sokan közülük elmúltak már 50-60-70 évesek, és most jönnek rá arra, hogy soha nem élték a saját életüket, soha nem azt tették, amit akartak, hanem az vezényelte őket, hogy megfeleljenek másoknak, és ne maradjanak szégyenben a szomszédasszony előtt.

Nekem az istenhitem is elég erős, arrafele is szeretem rendezni a dolgokat. Annyira semmi nem talál semmivel, teljesen más a foglalkozásom, és hálistennek sem én, sem a családtagjaim nem betegek. A gyermekeim felnőttek, „kirepültek a háztól". Azt hiszem, én kaptam ezt a feladatot.

A hitem is ezután mélyült el igazából. Szembesültem azzal, hogy nagyon sok minden nem tőlünk függ. Az önrészt oda kell tennünk, de van egy határ, amin túl nem mi döntünk. Nem tudom, máshol hogy van, de a csoportban mindenféle felekezetű van, és mindenki hívő. Ezt máshogy nem lehet. Amikor az ember ennyire közel kerül a halálhoz, átrendeződnek a dolgok.

Tavaly tavasszal voltam egy tanatológiai, a halál tudományával foglalkozó konferencián. Az egyik műhelymunkát egy szerzetes vezette, aki nagyon sok haldoklót elkísért. Az egyik kérdés az volt, hogy van-e különbség a hívő és a nem hívő meghalása között. Azt mondta a szerzetes, hogy ő sok haldoklót elkísért, sok olyannal találkozott, aki nem tudta a miatyánkot, de nem hívő emberrel eggyel sem.

Amúgy utánaolvastam, hogy tudományosan kimutatták, a hívő embereknek sokkal jobbak a gyógyulási esélyeik, minőségibb és hosszabb életet élnek. A rákkal akár aggastyánkorig is el lehet élni. Jól megfontolt érdekünk tehát, hogy higgyünk.