A Székelyföld folyóirat csíkszeredai székhelyén pénteken délelőtt 11 órakor adják át az idei Bálint András-emlékdíjat a székelyudvarhelyi Aves-média vezetőjének, Szabó Attilának. A pályafutása során több díjazott dokumentumfilmet és televíziós riportot elkészítő 37 éves újságíróval beszélgettünk.

Az Aves Media székhelye a város központjában van. Az irodához vezető folyosón madarak képei és más természetfotók, néhai Szeley-Szabó László munkái. Szabó Attila (Doki) mind az Aves-médiát, mind pedig első kameráját néhai apósától kapta, akárcsak a felbecsülhetetlen értékű archívumot.

A Doki becenevet gyerekkora óta „hordja", egyszerű ok miatt: édesapja szülész-nőgyógyász főorvos, ezért kapta a nevet gyerekkori játszópajtásaitól. Médiavállalkozásánál jelenleg hárman dolgoznak, néhány évvel ezelőtt sokkal többen voltak – de ezekről a dolgokról is mesél a háromgyerekes családapa.

− Volt egy olyan periódus, hogy nem nagyon válogattunk a munkában azért, hogy talpon maradjunk – kezdi a beszélgetést Attila. – Mindenhová tudósítottunk, kereskedelmi adóknak, Dunának, MTV-nek, a Román Televíziónak, reklámfilmeket, kampányfilmeket is készítettünk. Ezeket azonban nem számolnám a filmjeim közé – az első ilyen jellegű munkám A szent hegy volt 2009-ben, amire kaptam a Szülőföld Alaptól 500 ezer forint támogatást, aminek nagyon örültem.

A többi filmem önköltségi áron készült, mert tudtam, ahhoz, hogy ebben a szakmában támogatást kapj, egyszer fel kell mutatni valamit. A szent heggyel díjakat is nyertünk, például a Göcseji Filmfesztiválon, a Maradunkkal pedig a Lakitelki Filmfesztiválon különdíjat nyertem. Utána készült el az Úton-útfélen című film, amivel elnyertem a Lakitelki Filmszemle fődíját, de az volt az érdekes benne, hogy bár fődíjat nyert, a mai napig egyik televízió sem adta le. Pedig Sára Sándor, a filmszemle zsűrijének elnöke felkérte a Duna Tévét erre.

Beszűkültek a lehetőségek

Aztán „rendszerváltás" volt Magyarországon a közmédia szempontjából 2010-11-ben – ezt azért mondom, mert az azt megelőző két évben annyira magunkra voltunk hagyva mi, határon túli magyar televíziósok, hogy teljesen nullszaldóval dolgoztunk, szinte lehetetlen volt filmekkel foglalkozni. Alig dolgoztunk két évig a közszolgálati tévéknek, aztán a Fidesz hatalomra kerülésével ez megváltozott. Másfél év múlva kialakult egy biztonságos rendszer, havi normánk van, ami azonban csak a cég költségeit fedezi, ezért nekünk is érdekünk többet dolgozni.

2015 márciusa, a magyar közmédia teljes átalakítása után ez mennyire változott meg?

Nekem a legszimpatikusabb időszak eddig az átalakításig volt. Ezzel az történt, hogy beszűkültek a lehetőségeink – jó, hogy ebbe a nagy hírfolyamba bármi belefér, de nagyon gyakori az élő bejelentkezés, amihez nekünk nincs kapacitásunk pillanatnyilag, és ez az a műfaj, ami beszűkíti az alkotás lehetőségét. Annak örülnénk, ha legalább egy Kárpát-medencei napi magazinműsort újraindítanának, ahová lehetne 3-4 perces filmeket készíteni. Ezekkel már fesztiválokra is lehet járni, mert nemcsak a pillanatban van értékük.

A napi, heti, havi munkavégzésed hogy néz ki?

Az idődet az események alakítják, nem te osztod be. Vannak olyan periódusok, amikor alig van munkánk, majd erre rájön egy olyan hullám, amikor két-három hónapon keresztül naponta egyszerre hat helyre kell menni. Ha le lehetne osztani, egész jó lenne.

Szüleid foglalkozása orvos és gyógyszerész, így semmi közük nincs a médiához, ám a felmenőid között ott van nagyapád testvére, Szabó Gyula, a huszadik század második felének egyik legjelentősebb erdélyi magyar írója. Gyermek- illetve tinédzserkorodban jött-e olyan késztetés, hogy írj? Azért kérdezem, mert a tévés munka alapja is az írás.

Az írással kezdődik minden, legyen az film vagy riport. Nekünk „szerencsénk" volt azzal, hogy a Ceaușescu-korszakban nőttünk fel, mert nem volt tévé, rajzfilm, satöbbi, így rengeteget olvastunk, az ifjúsági regényeket rojtosra olvasva adtuk kölcsön egymásnak. Számomra egy szórakozás volt az olvasás – a nagyanyám által adott tökmagot egész télen pirítottam, sóztam és mellette olvastam. Nem biztos, hogy az unoka-nagybátyám miatt, de már

ötödikes koromban elkezdtem írni az első regényemet.

Három vagy négy oldalig jutottam el, Bölcs Puska volt a címszereplő Karl May regényeinek oldalvizén. Hatodikos koromban, a rendszerváltás után alapítottunk egy Rikkancs című diákfolyóiratot a Bethlen Gábor Iskolában Szőcs-Gazdi Zoltánnal, Hodgyai Elemérrel és Zsombori Csongorral. Ez két vagy három számot ért meg, ebben folytatásokban próbáltuk leközölni a regényemet is. Jópofa dolog volt, jó lenne, ha ma bele tudnék nézni. Annyit eladtunk, hogy kijött egy osztálykirándulás belőle. Utána jött a tinédzserkor.

Akkor jött a zenekarosdi, hiszen 1992-től évekig a Kopó Blues Band énekese és szövegírója voltál. Érdekes fejezet volt az az életedben.

Pedig általában Monyo jött a két-három tőmondatos, rövid ötletekkel. Mostanában is tanácsolom neki, hogy térjen vissza a magyar nyelvhez, mert többet tud üzenni vele, mint azzal, hogy forgatja azt a száz angol szót a számokban. Szerettem verseket is írni, de a dalszöveg valahogy mégsem volt az én műfajom, egyikre sem vagyok büszke.

A korszakra viszont igen. Tizenhárom évesen Monyóval találkoztunk a templomban, mert mindketten unitárusok vagyunk, együtt konfirmáltunk. Én a Bethlen Gáborban jártam citera-körre, s mondtam neki, hogy a Pokolgéptől a Metál az észt el tudom játszani citerán. Nagyon kíváncsi lett, innen indult az egész, neki otthon volt egy olyan „gitárja", amin volt egy drót. Olyan önbizalmunk volt, hogy pár hónapra rá, 1992-ben 14 évesen már felléptünk, s az első koncertünk felvétele is megmaradt.

Onnan jött egy négy-öt év zenélés, s mivel olyan volt a világ, hogy nagyon sok nálunk sokkal rosszabb zenekar volt, sikeresek lettünk. Olyan közönséget tudtunk megmozgatni, hogy ma bármelyik magyarországi sztár megirigyelné. Más volt akkor a világ. Sok negatívumot is adott, hiszen hiányoztam a suliból, nem mentem el magyar országos tantárgyversenyre, mert koncert volt. A tanulásnak itt-ott a rovására ment.

Monyo az egyetlen, aki ebből a csapatból mai napig zenész maradt, abból is él. Érdekes, hogy mai napig megmaradt a kapcsolatotok, sőt a filmjeid egy részének a zenéit ő írta.

A zenekar tagjai ezt a világot valamilyen szinten vitték tovább, hiszen Monyo céltudatosan nem szállt ki a hajóból, ugyanezt csinálja, le a kalappal előtte. Széchely István (a ritmusgitáros – szerk. megj.) kiemelkedő újságíró lett Udvarhelyen, Katona Laciból (a basszusgitáros – szerk. megj.) színész lett, ugyanakkor zenekarban is játszik. Én elkanyarodtam a televíziózás irányába, de valójában mindig is alkotni szerettem.

Monyo mellett viszont nem nagyon tudtam alkotni,

ő akkora egyéniség volt már akkor. Jó, a szövegeket én írtam, de az igazi alkotás az a zene volt. Most is a zene az első egy zenekarnál, ritkán van fordítva. A filmnél megtaláltam ezt: írnod kell. Még akkor is, ha olyan filmen dolgozom, mint most, hogy nincs benne narráció.

A filmben is rendkívül fontos a zene, harminc-negyven százalékot tol egy jelenet erősségén. A filmjeim jelentős részének Monyo írta a zenéjét, mostanában már úgy dolgozunk, hogy egyenesen a filmre, a témára ír zenét. A következő filmben is ez lesz, azzal a hónap végére el kell készülnöm.

A zenekar után újságíró-iskolába jártál, majd a televíziónál dolgoztál.

Miután leérettségiztem, részben a Kopó Blues Band miatt csak hetes körüli lett az átlagom, ami egy év múlva már számított az egyetemi felvételin. Újságíróira felvételiztem Kolozsváron, 9.50-et írtam, de az érettségi átlagom annyira lerontotta, hogy hiába voltam ezzel harmadik a száztízből, tíz hely volt, nem vettek fel. Ez nekem egy sokk volt, de elmentem Nagyváradra a sajtókollégiumba – egyéves nappalin jártam, az alapokat ott tanultam meg. Kocsmázgattunk, csajozgattunk, de bejártunk az iskolába is – olyanoktól tanulhattunk, mint Kepes András, Frei Tamás vagy a Népszabadság akkori főszerkesztője.

Utána egy évet voltam idehaza a Digital 3 Televíziónál, akkoriban csúcson volt a tévé, negyvenvalahányan dolgoztunk ott – többek között Bálint Arthur, Gellért Alpár vagy Kádár Melinda. Élő műsorok, híradó, magazinműsorok, satöbbi. Ezután elmentem Piliscsabára a Pázmány Péter Katolikus Egyetemre, közben Monyóval a zenélést sem hagytuk abba – de a zene már nem elégített ki, s bizony az azzal járó élet „megnyírbálja" az embert. Egy-két évet komolyan jártam az egyetemre, aztán megint elkezdtünk muzsikálni, megint felfordultak a dolgok.

Szerencsére megismerkedtem a feleségemmel, Orsolyával, és három év után, 2004-ben megszületett a fiunk, Attila. Akkor Piliscsabán béreltünk egy fitnesztermet, mert tornatanárnő volt, de annyi mindent kellett fizetni, hogy nem ment úgy, ahogy szerettük volna. Bepánikoltam. Az egyetemen sem állt jól a szénám és legalább három évet kellett volna még rászánnom. Úgy döntöttem, hogy hazajövök – ezt a szüleim a mai napig nem veszik jó néven, s ezt meg is értem, amióta gyerekeim vannak. Ez fordulópont volt az életemben. Hazajöttem, kerestem a munkát, de nem akartak felvenni sehová. Egyszer

ültem szomorúan a G.-ben,

amikor megcsörrent a telefonom, Fazakas Szabolcs hívott, dolgozzunk együtt. Odakerültem egyik napról a másikra 2004-ben Szabolcsékhoz, az Interfilmhez. Mindenféle televíziónak dolgoztunk, RTL-nek, TV2-nek, Magyar Televíziónak – emiatt nagyon sokrétűen ismertem meg a szakmát. Megtanultam Fókusz-os riportot készíteni, ugyanakkor tárgyilagos, nézhető műsort is. Másfél év után a cég ügyei nem mentek, amiről nem tudtam, mert csak alkalmazott voltam, aztán megszűnt a cég.

Ekkor úgy döntöttünk, hogy Szabi megcsinálja a saját vállalkozását és én is – két napra rá hívott Hegedüs István, a Kárpát Expressz akkori főszerkesztője, hogy szeretné, ha folytatnám a munkát. Körülbelül akkor lett beteg és halt meg apósom, Szeley-Szabó László, 2005 szeptemberében. Sorsszerű történet ez, hiszen „örököltem" tőle egy kamerát, illetve szakmailag egy másik nagy ajándékot, az archívumát. Maga a kamera nem volt óriási érték, de akkor csúcsminőség volt. És olyan szimbolikus volt ez az egész.

Elkezdtünk dolgozni és egy időben úgy felfejlődött a cég, hogy kilencen dolgoztunk, még titkárnőnk is volt. De üzletemberként nem vagyok jó, túlfuttattam a céget – ezzel nem is lett volna gond, csak bedőlt a piac. Bár voltak megrendeléseink, az elkészített műsorokat fél évre rá fizették ki. Volt két olyan évünk, amikor kínlódtunk, mert elvették a műsorok költségvetését. A határon túli műsorok voltak az elsők, amiktől megvonták a támogatást, a televízióban pedig rengeteg ismétlés ment akkoriban. Ingyen adtam oda filmeket, hogy tudjanak adásidőt kitölteni, annak a reményében, hogy jön majd a váltás. Jött is, de csak másfél év múlva.

Én most nem panaszkodom: amit leírunk, amiben megegyezünk, ahhoz tartjuk magunkat. Működik.

Most értél el oda, hogy szakmailag azt csinálhatod, amit igazából szeretsz, tehát a tévés munka mellett ráérsz filmeket készíteni?

Inkább azt mondanám, hogy ilyen helyzet felé tartok. Független filmfesztiválból körülbelül tíz van ma Magyarországon, ezek mindenki előtt nyitottak, de nem csak profi filmesek neveznek, a nagy költségvetésű filmek pedig többnyire nem itt mérkőznek meg. Ezeken sikerült díjakat nyernünk, ugyanakkor a politikai helyzet is megváltozott: már nem voltunk „mocskos románok". Azért mondom, mert értem azt a korszakot is, ösztöndíjas egyetemistaként,

üzbégekkel, kínaiakkal álltam sorba a tartózkodási engedélyért,

havonta át kellett járnom a szlovák határon útlevélbe „pecsételtetni", szívattak a határőrök. Abból a világból indultunk ki. Aztán sokkal nagyobb lett az igény a Székelyföldről szóló tévéműsorra is, a munkánkra. Majd néhány évvel ezelőtt kinyílt a lehetőség arra is, hogy filmre pályázzunk az MTVA Médiamecenatúra Programjánál – ezt úgy kell elképzelni, hogy műfajonként elindul kétszáz szinopszis, a végén tizenöten kapnak pénzt. Tavaly két filmre sikerült támogatást kapnom – most az a kérdés, hogy sikerül-e úgy megcsinálni ezeket a filmeket, hogy bennmaradjak ebben a körben, illetve tudok-e olyan témákat találni, amik érdeklődésre tartanak számot.

Amire neked esetenként több hónapod megy rá, az a nézőnek csupán néhány perc. Érzed úgy, hogy néha nem értékelik a munkádat? Nem zavaró?

Nem zavar. Megtanultuk a híradózásban annakidején, hogy sok munka egyetlen percért. Az a lényeg, hogy az információt minél hamarabb és minél pontosabban elvigyük a nézőhöz. Hiányolom a riportműsorokat. Egy-kettő van, de többnyire külsős cégek gyártják – igaz, színvonalasak. De jó volna az, hogy néha rólunk is szóljanak riportok öt percben, ami adott esetben már kisfilmnek számít.

Megéltem én sok mindent, tudom, hogy milyen fesztiválokon veszíteni, második díjat kapni vagy be se jutni. Sokszor nem érted, hogy az a film miért nyert előtted, aztán rájössz, hogy ez egy nagyon szubjektív műfaj. Ha tízen leülünk erről beszélni, mindenki mást mond.

Te is azok közé tartozol, aki több éves távollét után jött haza Székelyudvarhelyre, a feleséged szintén udvarhelyi. Hogy érzed, ez a Budapesttől távol eső kisváros korlátoz-e a munkavégzésben, illetve a mindennapokban vagy ez inkább előnyös?

Az a hatalmas szerencsénk, hogy itt élünk. Utólag jöttem rá, hogy Budapesten azért nem mentek jól a dolgaim, mert nem bírtam elviselni azt a forgalmat, ami ott van. Most érzem, amikor évente néhányszor kimegyek – két-három nap után meg vagyok telve a szirénázással, a villamosok zajával, a dugókkal. Kikészít az a környezet hosszú távon. Itthon sokkal jobban szeretem. Nem tudom, hogy Udvarhelyen mit nem lehet megtalálni. Lehet, hogy csak bizonyos színvonalon lehet kulturális életet élni, de azonkívül mindent megtalál az ember. Például a barátokat. Ráadásul gyerekeket is egészségesebb itthon nevelni. Nekem ez fontos.

Bálint András-díjat kap

Húsz éve, minden év decemberében a csíkszeredai székhelyű Bálint András Alapítvány emlékdíjjal tünteti ki azokat a székelyföldi, vagy innen elszármazott írókat, költőket, szerkesztőket, akik tehetséggel, felelősséggel, példaszerű tartással és elkötelezettséggel szolgálják és képviselik a régió magyarságának érdekeit. A díjat a Hargita napilap egykori szerkesztője, publicistája, a Sóvidékről származó Bálint András emlékére alapították, aki – egykori kollégái szerint – szerkesztőként mindig azt szorgalmazta, hogy az újságíró legyen szemfüles, felkészült, ismerje a terepet, az írása legyen szép és igaz, kerek és tartalmas, közérthető és gondolatébresztő. Az emlékplakettet, oklevelet, könyvajándékot és a pénzjutalmat az elmúlt évtizedekben mindig Bálintné Kiss Jolán, Bálint András özvegye adta át a kitüntetetteknek, ám idén már nem lehet ott a díjátadón, novemberben elhunyt. Szabó Attila mellett Sántha Attila költő részesül még a díjban. Szabó Attila számára ez az első díj, amit idehaza kap eddigi munkásságáért.