A 45 éves Botorok János az egyik legismertebb olyan udvarhelyi volt labdarúgó, aki gyakorlatilag minden udvarhelyi focicsapatban megfordult. Kétszeres bajnok játékosként futsalban is, korábban játszott a Haladás, a Hargita és a Budvár FC együtteseiben, a körzetiben Bögözt és Farkaslakát erősítette a kétezres évek elején.

Amennyiben ideje megengedi, a városi minifoci bajnokságban az IPSÉ-ben, a 35 éven felülieknél az Örökifjak mezében még mindig pályára lép hétköznap délutánonként. Két gyereke van, egy lánya és egy fia – a 14 éves János szintén jár fociedzésre, édesapja egykori csapattársának, Demény Norbertnek a csoportjába.

Botorok János manapság gyerekcsapatokat edz az FC Székelyudvarhelynél, de több alkalommal a nagycsapat edzője is volt, illetve évekig az FK valamint az IPSE másodosztályú teremlabdarúgó csapatát is ő irányította a kispadról. Egykori sikereinek a helyszínén, a városi stadionban beszélgettünk, ahol már 17 évesen magára húzhatta szülővárosa csapatának, a Székelyudvarhelyi Haladásnak a mezét.

Mi a legelső emléked a focival kapcsolatosan? A labda nálatok is a karácsonyfa alá került?

Még fénykép is van róla, hogy egészen kisgyerekkoromban egy labdával ülök. Amióta az eszemet tudom, mindig a labdával kötődött össze az életem.

Annakidején erről szólt minden: tanulás és foci. A Tompa László iskola mellett laktunk, és ha meghallottuk, hogy megzördül a vasháló, hagytunk csapot-papot és tíz perc múlva tele volt az udvar gyerekkel. Sötétedésig játszottunk, nem telt el olyan nap, hogy ne fociztunk volna.

Edzésre mikor és kihez kezdtél járni?

Érdekes ez, mert engem nem engedtek edzésre, csak „lopva" jártam. Tanulni kellett. Péter József edző havonta járt hozzánk azért, hogy engedjenek edzésre, de mindig azt mondták a szüleim, hogy egyszer tanulni kell. Nagy meglepetésemre először nyolcadikos koromban engedtek focizni „hivatalosan", pont akkor, amikor készültem felvételizni.

Az akkori salakpályán megnyertük az ifjúsági zónabajnokságot és így egyből országos bajnokságon játszottunk a korosztályommal Szebenben. Aztán bejutottam a Gimibe, de folytattam továbbra is az edzések látogatását, viszont ez nem tartott sokáig. Mindössze egy évharmadot jártam a gimnáziumban, amikor a marosvásárhelyi olimpiai központ válogatót tartott Udvarhelyen.

Érdekes volt az is, mert háromtól volt a válogató, de háromig iskolában voltam, így elkéstem és még dresszem se volt. Beálltam a második félidő elején, középkezdésből végig vittem a labdát az ellenfél térfelén és gólt rúgtam a végén. Ez 1986 őszén volt, 15 éves voltam, ezzel indult el a karrierem, mert egyből elvittek Vásárhelyre az ottani focisuliba. Ezt úgy kell elképzelni, mint a mai képzési központokat vagy labdarúgó akadémiákat – akkoriban nyolc ilyen volt az országban.

Kik voltak ott az edzőid és milyen csapatban játszottál?

Az edzőim Teodor Mesaroș és Lăpădătescu Mircea, mindketten vásárhelyiek. A csapattársaim közül megemlíteném Tiberiu Gabort, Szőcs Istvánt, Dragnea Luciant akik később az ASA-ban játszottak, Zanc Călint, Stanca Mariust, Fazakas Zsombort, Nan Luciant, a Șomfălean-ikreket, akik több hazai és külföldi elsőligás csapatnál is megfordultak. Ezen kívül sokan másod- vagy harmadosztályban folytatták pályafutásukat, Dicsőszentmártonban, Medgyesen, Vásárhelyen vagy más csapatokban.

Ebben a periódusban rendszeresen behívtak az akkori román ifjúsági válogatottba is, de hivatalos meccsen nem szerepeltem – a keretben benne voltam, de valami mindig közbejött, sérülés vagy egyéb.

Olyan is volt, hogy Snagovon voltunk két hetes felkészülésen, Izraelbe kellett volna menni egy selejtezőre, de az utolsó nap játszottunk egy edzőmeccset a Bukaresti Mecanica Fină csapatával, a kapus mellett elvittem a labdát, aki úgy megrúgta a bokámat, hogy itthon kellett maradjak.

Aztán Portugáliával kellett volna játszani Temesváron, a felkészülés első napján meghúzódott a combizmom, így megint lemaradtam. Peches voltam ilyen szempontból. Lehet az is közrejátszott, hogy féltem a távoltól, ma is bosszantanak a barátaim, hogy ha nem látom a bögözi templom tornyát, akkor nem érzem jól magamat...

Az olimpiai központnál nagyon jó körülmények között edzettünk, minden feltétel adott volt ahhoz, hogy valaki futballista legyen. Sajnos két év után megszűnt a központ, így kerültem vissza Udvarhelyre.

17 évesen visszakerültél Udvarhelyre és egyből a nagycsapatban találtad magad.

Akkor még Fazakas József volt az edző – bár volt más csapatoktól is ajánlat, az ő kérésére jöttem vissza. Igaz, mire hazaértem, már Péter József, az egykori edzőm lett a szakvezető négy forduló erejéig, utána Dumitru Unchiaș lett a Haladás edzője.

Az első C-osztályos meccsem nem volt kellemes, 17 évesen úgy álltam be Keresztúron Bodoni Sándor helyére, hogy neki azon a meccsen eltörték a lábát a tizenvalahányadik percben. Utána már nem is kerültem ki a csapatból, folyamatosan játszottam – de ebben az is közrejátszott, hogy mindig kellett ifjúsági játékos legyen a pályán, s az én voltam akkoriban. Olyan játékosok voltak a csapattársaim, mint Szávuj Attila, Mán Ervin vagy Dénes Jenő, akik már karrierjük vége fele jártak, de kitűnő labdarúgók voltak.

Alapvetően támadó játékos voltál, baloldali középpályás vagy csatár, általában a 7-es vagy 10-es mez volt a tied. Milyen emlékezetes meccseid voltak akkoriban?

Minden mérkőzés élmény volt, hiszen gyakran háromezer ember előtt játszottunk idehaza és az itteni meccseinket általában nagy gólkülönbséggel nyertük. Annakidején jó volt futballistának lenni a harmadosztályban is. Közel kétszáz gólt rúgtam a C-osztályban kilenc év alatt.

1997-ben úgy láttam, hogy az a harmadosztályú csapat „megérett" az amatőrizmusra és váltottam, elmentem nyomdásznak, az ABC Impexnél dolgoztam. Mielőtt a Hargita kiesett volna, én már visszavonultam, az utolsó meccs, amin játszottam, az a CFR Pașcani ellen volt, 3-1-re nyertünk – de akkor már dolgoztam.

A Hargitában volt néhány emlékezetes gólom. Akkoriban mindig az első helyért küzdöttünk. Egy ilyen derbin 19 évesen a Marosvásárhelyi Electromureșnek jó harmincöt méterről lőttem egy óriási gólt a hosszú felsőbe, akcióból. Volt még olyan is, hogy 7-1-re vertük a Bákói Aerostart, ők az első helyen álltak a bajnokságban, három gólt rúgtam, egyet szabadrúgásból. De egy olyanra is emlékszem, amikor Onești és Fălticeni harcolt a feljutásért, de mi döntöttük el a feljutó kilétét– Oneștinek húsz perc alatt rúgtunk négy gólt, én abból kettőt úgy, hogy az azelőtti héten még gipsz volt a lábamon.

Pályád csúcsán, a kilencvenes évek elején mennyire számítottál vezéregyéniségnek a csapatban?

Abból a szempontból vezéregyéniség voltam, hogy a góljaimra mindig számíthattak, mert heti rendszerességgel betaláltam, főleg a hazai mérkőzéseken. Volt olyan szezon, hogy huszonöt gólt is rúgtam, tehát a csapat stabil magjához tartoztam.

Abban az időben jó volt futballistának lenni Udvarhelyen, akartunk is focisták lenni, mert egy megtiszteltetés volt, hogy a C-osztályban focizhattunk. Jól éreztük magunkat, de ez csak úgy 1994-ig tartott, akkor kezdődtek a problémák – rájöttem, hogy már nem lehet megélni a harmadosztályú futballból és arra kényszerültem, hogy egy időre szakítsak a „profi" labdarúgással.

Mennyire voltál sérülékeny?

A sérülések sajnos nagymértékben meghatározták a karrieremet. Kétszer volt a bokám eltörve, illetve elrepedve, s ez a későbbi játékomon is meglátszott. Akkoriban a harmadosztályban is nagyon kemény meccsek voltak és bizony főleg az idegenbeli mérkőzéseken megtörtént, hogy nem tettem úgy oda a lábam, ahogy kellett volna. Valószínűleg ez hiányzott ahhoz, hogy fennebb tudjak kerülni, mert megvoltak a lehetőségek. A Brassói ICIM, illetve a Medgyesi Gaz Metan is vitt volna, de vagy én nem akartam, vagy a klub nem engedett, így itthon maradtam.

Miután befejezted a Hargitánál, megalakult a Budvár FC, az 1997-98-as idényt a megyeiben megnyerte és a selejtezőn is győzve feljutott a harmadosztályba – ott ismét szerepet vállaltál.

A megalakulástól a feljutásig játszottam a Budvárnál, ahol eleinte Borbély Öcsi bácsi volt az edző, majd Jakab Zoltán következett, de utána a harmadosztályban már nem vállaltam a játékot. Később egy fél évre, 2002-ben még visszahívott Chiratcu Petru, korábbi csapattársam, ő volt akkor a megbízott edző – a Budvár éppen meg volt szorulva, nem volt elég játékos.

Ebben az időszakban edzésekre nem jártam, de a meccseken játszottam. 1997 és 2003 között sem maradtam távol a labdarúgástól, amatőr szinten játszottam a körzetiben, egy évet Bögözben, majd hármat Farkaslakán, ahol többször bajnokságot nyertünk, illetve a minifociban is részt vettünk, elég sikeresen.

2003-ban tagja voltál a futsalban az első országos bajnokságot megnyert Székelyudvarhely SE-nek, majd 2005-ben is bajnoki címet nyertél játékosként. Te és Kis Lajos voltatok az idősebb játékosok, volt két kitűnő évetek akkoriban.

Az akkori csapat magját a farkaslaki minifoci csapat alkotta, hiszen ott volt Nagy Andris, Dénes Barni, Hompoth Dezső, illetve Jakab Zoli volt az edzőnk. Nagyon jó társaság verődött össze, nemcsak csapattársak, de barátok is voltunk. Azt hiszem, ennek is köszönhető az első országos bajnoki címünk, na meg a hazai közönségnek, aki valósággal belehajtott minket a győzelembe.

2004-ben újabb szünet következett, mivel az SK is úgymond profi klub lett, de 2005-ben Jakab Zoltán újra visszahívott. Nem bántam meg – abban a bajnokságban a mérkőzéseken keveset játszottam, de ehhez képest akkor rúgtam a legtöbb gólt, főleg szabadrúgásokból, pedig már jóval harminc év felett voltam. A rájátszásban a mindent eldöntő, CIP Déva elleni meccsen is játszottam.

Elkezdted az edzősködést is, a Budvárnál már volt gyerekcsapatod. Játékoskorodban már készültél edzőnek vagy csak később csöppentél bele?

Már 17 éves koromban is készültem testnevelési főiskolára, de akkor még nem úgy alakult az életem, a 12. osztályba jöttem vissza Udvarhelyre, úgymond profi futballistaként, a tanulás akkor abbamaradt. Az 1-es líceumban, a mai Bányaiban leérettségiztem, de nem a tanulás volt az elsődleges szempont, hanem az, hogy minél jobb teljesítményt nyújtsak a focipályán.

De mindig bennem volt, hogy valamikor ezzel fogok foglalkozni és nem fogok elszakadni a focitól. Aztán 2003-ban egy elektronikai üzletben dolgoztam, az akkori főnököm, Balázs Lajos nagyon szerette a focit, s akkor tudtam visszatérni a labdarúgáshoz – kaptam is az alkalmon, lett gyerekcsapatom. Azóta elvégeztem a C- és B-licences edzőképzést, most jönne az A-licenc. Aztán 2011-ben sikerült elvégeznem a testnevelési főiskolát is, jelenleg testnevelő tanár vagyok a felsőboldogfalvi Fülöp Áron általános iskolában.

2008-ban te lettél az SK futsalcsapatának a vezetőedzője, azon a kispadon is ültél másfél szezont.

Amikor még Kozma Mihály volt az edző az SK-nál, a klub vezetőségének volt egy olyan elképzelése, hogy nem mindig ő lesz a vezetőedző, hanem valaki helyi veszi át a helyét. Felkértek másodedzőnek, s habár nem volt sok beleszólásom, nagyon sok mindent láttam, hallottam, megtanultam, nagyon hasznos periódus volt, sok tapasztalatot szereztem.

Aztán úgy alakult, hogy a harmadik bajnoki érem megszerzésekor a döntő mérkőzésen, Déva ellen én ültem a kispadon, mivel Kozma Misi eltiltást kapott. 2009 januárjában én lettem a vezetőedző, és másfél évig ott is maradtam, utánam lett Albert István az edzője a futsalcsapatnak.

Abban az időszakban, a brazil játékosok már elmentek, de a magyarországiak – Lódi, Madarász, Tóth, Szabó, Balázs, Gyurcsányi – még maradtak és jól is ment a csapatnak, ütőképes gárda volt, akár érmet is lehetett volna nyerni. Azonban a bajnokság vége felé változott a hozzáállás, a magyarok már haza kívánkoztak, és ez meg is látszott az eredményen.

Negyedik helyen végeztünk, aztán a következő évben csak helyi játékosokkal vágtunk neki az idénynek, de az már nem volt annyira rózsás, a fizetésekkel is gondok voltak, látszott, hogy megszűnik az egész vagy pedig más alapokra kell helyezni. 2010 nyarán abba is hagytam az SK-nál.

2006-ban alakult meg a Székelyudvarhelyi FC, a gyerekcsoportok oda kerültek át, a gyerekek edzését folyamatosan csináltam, ennek már tíz éve.

Edzőként a csapatot tudod jól összerakni vagy inkább felfedezed a tehetségesebbeket?

Szerintem a tehetséges játékost könnyű észrevenni, de a tehetség rég nem elég, az csak tíz százalék. Ha valaki futballista akar lenni, annak kitartónak és ambíciósnak kell lennie, mert a foci rengeteg munkát igényel. A legelső csoportomból, akiket a legügyesebbnek találtam, egy sem lett futballista. Viszont volt olyan, aki a sok munkával elérte, hogy felfigyeltek rá és ma már nagy esélye van, hogy ebből profitálni is tudjon.

Hány ilyen játékos került ki a kezed alól, akikből minden bizonnyal első vagy másodosztályú labdarúgó lesz?

A korábbi tanítványaim közül kiemelném a farkaslaki Magyari Szilárdot, aki már hosszú ideje a Felcsúti Puskás Ferenc Akadémián focizik és reményeim szerint pár éven belül valamelyik első ligás csapatnál fog játszani. Ugyanitt játszik idéntől Kovács Dani is, aki ugyancsak nálam kezdte a labdarúgást, majd utána került Albert Istvánhoz, hogy a saját korosztályában játszhasson.

Egyikük sem volt kivételes, nagyon technikás játékos, de dolgoztak, kitartók voltak, tették a dolgukat és az a céljuk, hogy labdarúgók legyenek, amire most már meg is van minden esélyük. A jelenlegi csapataimnál is vannak nagyon tehetséges, ügyes játékosok, akik idővel és sok munkával híres labdarúgók lehetnek.

Jelenleg milyen korosztályokkal dolgozol?

A legkisebbek 2010-ben születettek, őket még most toboroztuk, aztán a 2008-as korosztály, akik már három éve fociznak, és a 2005-ös korosztály, akiket Kis Lajos kollégámmal közösen irányítunk. Az FC-nél az elsődleges szempont a sport és ezen belül a labdarúgás megszerettetése, de mint a mottónk is mutatja: „a cél mindig a legjobbnak lenni".

A mai nagycsapat helyzetét milyennek látod?

Sajnos a pénz hiánya erre is rányomja a bélyegét. A feljutáskor én voltam az edző, aztán a harmadosztályban is egy évet.

Amikor feljutottunk, úgy gondoltam, hogy a mostani harmadosztályú focizást amatőrökkel kell megoldani, de ez a véleményem időközben megváltozott: teljesen amatőr szinten mégsem lehet csinálni. Nem tudsz követelni a játékostól semmit, nem tudod edzésre kényszeríteni, mert munkahelye van, nem ebből él.

Ahhoz, hogy egy ilyen tevékenység működjön, az kell, hogy a játékos jól érezze magát, a pénzt, amit kap csak kiegészítő jövedelemnek tekintse, az edzés ne kényszer, hanem szórakozás legyen. Ezzel ellentétben a fiataloknak egy kihívásnak, kiugrási lehetőségnek kell felfogniuk ezt és nem pedig szórakozásnak.

Remélem a közeljövőben sikerül változtatni a játékosok mentalitásán, az edzéseket rendszeresen fogják látogatni és akkor reménykedhetünk jobb eredményekben is. A hozzánk hasonló amatőr csapatokkal jelenleg is felvesszük a versenyt, de ez nem elég ahhoz, hogy a közönséget visszacsalogassuk a lelátóra, pedig ez lenne az elsődleges cél.

Lesz-e olyan hangulat itt a stadionban, amilyen akkor volt, amikor te voltál 18 éves?

Nem. Remélem, hogy valamikor lesz, de néhány éven belül biztosan nem, hiszen ma egy első osztályú mérkőzésen is alig ötszázan vannak, ha nem a Steaua vagy a Dinamo játszik. Úgyhogy itt sem fogják leütni egymást a nézők a stadionban. Ennek ellenére bízunk abban, hogy pár év múlva, mikor azok a gyerekek, akiket az évek folyamán kinevelünk itt fognak játszani – a szülők, rokonok, ismerősök megtöltik a lelátókat és úgy fogják bíztatni kedvenceiket, mint egykor minket.