1973: Végre másodosztály!

Az udvarhelyi labdarúgás kétségtelenül legeredményesebb korszaka a hetvenes évek elején volt. Az UMTE-nek, majd Fásoknak hívott csapat már a hatvanas évek végén élcsapatnak számított a harmadosztályban, s a hőn áhított feljutás 1973 nyarán következett be. A csapat ugyan másodikként végzett, de a Román Labdarúgó Szövetség átszervezte a bajnokságot, és a második helyen állók is feljutottak. Régi álom vált valóra így – azon a nyáron a Bokor György által edzett együttes erősített: például hazaérkezett Bálint Ferenc is a Brassói Steagul Roşutól (1973-ban UEFA-kupa-meccset játszhatott volna Brassóban, ha marad), de rajta kívül jött Lukács II, Kurkó, az ifiktől felkerült Szávuj, Ambrus és Szilveszter.

Ami az ellenfeleket illeti, ebben az erdélyi csoportban igen erős volt a mezőny: a Vajdahunyadi Corvinul, Szatmárnémeti Olimpia, Nagyváradi Crişul, Besztercei Gloria, Tordai Arieşul gyakorlatilag A-osztályos szintű keretekkel rendelkeztek, de a többi csapat is mind erős volt: Aradi Vagonul, Nagykárolyi Recolta, Temesvári CFR, Lugosi Textila, Kudzsir, Aranyosgyéres, Anina, Déva, Nagybánya. A csapat nevet változtatott: a Textil együttese piros-fekete csíkos mezben, fekete nadrágban játszott, fehérrel varrták a számot a hátukra: az akkor induló cérnagyár volt a fő patrónus (innen jött a név is) – a gárda mégis a város tulajdonát képezte, saját autóbusszal, formazsákkal.

A rajt kitűnőre sikeredett az öt évvel korábban felavatott stadionban, ugyanis a nyitó fordulóban a Textil idehaza 2–1-re legyőzte a Corvinult: ezen a meccsen mutatkozott be a nagycsapatban az akkor alig 18 éves Szávuj Attila, aki az első gólt fejelte, a másodikat László László rúgta. Következett egy idegenbeli győzelem 1–0-ra Kudzsiron, majd egy hazai vereség Szatmártól szintén 1–0-ra – itt László Gyula elhibázott egy tizenegyest. Aradon 2–0-ra vezetett a csapat, az utolsó hét percben azonban három gólt kaptak... A hatodik fordulótól már a Marosvásárhelyi ASA-tól érkezett Bóné Tibor vezetőedzőnek, Bokorral ketten vezették a csapatot. Nagyon szoros volt a mezőny, ősszel a 10. helyen állt Udvarhely.

A tavasz azonban nem úgy sikerült, ahogy azt az udvarhelyiek szerették volna. Az utolsó előtti fordulóban a Temesvári CFR-rel játszottunk idegenben, majd a végsőben Lugossal idehaza. Bár a mezőny nagyon szoros volt, egy temesvári döntetlen is megmenthette volna a csapatot: sajnos nem ez történt, Temesváron 2–1-re kikaptunk, és ezzel kiestünk – az utolsó meccs már mindegy volt, végül 4–1-re kikaptunk idehaza is. A nyáron teljesen átalakult a csapat, nevet is változtatott, az udvarhelyieken kívül mindenki távozott, illetve Bálint Ferenc visszament Brassóba, és ott ismét a másodosztályban játszott. Azóta a nyolcvanas évek végén volt egy olyan periódus, amikor valóban lehetőség nyílt a feljutásra, de nem sikerült – általában a Hargita megyei csapatok „tettek be" az akkor már Haladás néven szereplő Udvarhelynek.

A Haladás a hetvenes években, álló sor: Ütő, Papp István csapatvezető, Vajna, Gergen, Györffy, László II, László I, Gálovics, Lukács, Borbély, Péter József edző, guggolnak: Lackovics, Béres, Zamfirescu, Széll, Jakab, Székely.

Szélsők: László I és László II

 

A fenti sorokban nem véletlenül emeltük ki a László László és a László Gyula nevét: a hetvenes években az udvarhelyi csapat szélsői voltak – László a jobb-, Gyula a balszélen kergette őrületbe az ellenfelek védőit. 1949-ben születtek, több mint tíz évet fociztak együtt szülővárosuk együttesében – soha nem mentek el innen, mert lokálpatriotizmus és klubhűség kötötte őket a városhoz, 1980-ban pedig egyszerre vonultak vissza az aktív labdarúgóélettől. A régi újságokban László I (László) és László II (Gyula) néven szerepel a jobb-, illetve a balszélső.

„Felfedezőjüknek" Miklós Vilmost tartják, aki először látta őket „grundfocizni", majd rendszeres edzésre hívta őket, de legelső edzőjük a nagycsapatban már Kiss Árpád volt. Az „idősebbik" László már 17 évesen bemutatkozott az UMTE nagycsapatában: az A-osztályos Petrozsényi Jiul jött kupameccset játszani ide és nyert is 2–1-re. Egy éven belül Gyula is bekerült a gárdába: 1967-ben Borszéken debütált, azt a meccset megnyerve Székelyudvarhely megyei bajnok lett és a C-osztályban játszhatott, s ettől a pillanattól egészen visszavonulásukig, 1980-ig együtt játszottak. Két idényben a város jégkorongcsapatának, a Küküllőnek is tagjai voltak – 1967-68-ban télen hokiztak is, edzőjük Török Ernő volt.

Az 1967-68-as csapat, a Fások együttese

Két éve nyugdíjas

László Gyula a Tábor-lakótelepen lakik, két éve nyugdíjas – a készruhagyárban dolgozott több mint három évtizedet. A tévében foci, unokája (a legnagyobb lánya, Kinga kisfia) a szobában játszik, miközben fényképeket szed elő a szekrényből. Habár focimeccsre már rég nem jár, de a tévében minden meccset megnéz – példaképei a hetvenes években az akkori Marosvásárhelyi ASA nagyjai, Bölöni László és Hajnal Gyula voltak. A történet nyilván nagyjából ugyanaz, mint amit ikertestvére, László László mesélt a lókodi öregotthonban. László II klasszikus balszélsőt játszott, az övé a 11-es számú mez volt. Éppen egy olyan fotót nézünk, amin a kapust s egy védőt is kicselezett, majd a kapuba gurította a labdát. „Arra már nem emlékszem, hogy mennyi lett az eredmény, de az elenfél a Brassói Tractorul volt, körülbelül 1971-72-ben. De győztünk azon a meccsen." – emlékszik vissza László Gyula.

A védő lohol, a kapus a földön...

... a labda pedig a kapuban

Idáig hosszú út vezetett: a László-testvérek gyerekkorukban egész nap fociztak – utcabajnokságon győzedelmeskedtek (akkor ezt az ún. Fások-pályán tartották, ez a mai bútorgyár területén volt, a vonatállomás mögött), majd a város ificsapatába is bekerültek. Ebből a korszakból származik ez a fotó, Miklós Vilmos edző vezetésével álltak a fényképezőgép lencséje elé, még a régi futballpályán – ez a fakerítéses labdarúgópálya a mai sportcsarnok helyén volt.

Az ificsapat a hatvanas évek elején, balról jobbra: Miklós Vilmos edző, Lukács Vencel, Dolga Lajos, Fodor József, ismeretlen, Balázs Sándor, Fülöp Ernő, Gagiu Marian, Silay Ferenc, Kristóf Mihály, László László, Bindea János, László Gyula, Borbély Albert, Kóbori Adalbert, Vass Imre.

László Gyula a B-osztályos csapatot tartja minden idők legjobb udvarhelyi focicsapatának. A történet ismert: habár a bajnokságot jól kezdte az udvarhelyi gárda, az idény nem sikerült és kiesett a csapat. Ezután még hét év következett a közben Haladásnak átnevezett csapatban, közben többször hívták őket játszani más, magasabb osztályokban levő csapatokba, de ők inkább szülővárosukban maradtak. 1980-ban László Lászlónak megsérült a térde egy kudzsíri mérkőzésen – műteni kellett és rövidesen kénytelen volt úgy dönteni, hogy befejezi az aktív labdarúgó-karrierjét.

László Gyula – habár nem volt sérült – szintén a foci abbahagyása mellett döntött, pedig mindössze harmincévesek voltak. Két évvel később a klub rendezett egy búcsúmérkőzést számukra – a meccs után egy-egy borítékot kaptak a klubtól. A nézők közül többen azt hitték, hogy azokban bankjegyek vannak, a klub „hálája" az elmúlt több mint tíz évért, a csodálatos meccsekért, gólokért. Tévedtek. A borítékokban két-két fekete-fehér fénykép volt, melyek a meccsen készültek – az egyik ez, amin a két László utoljára kimegy a zöld gyepre.

A klasszikus tizenegy

Az 1973–74-es bajnoki idényben a Székelyudvarhelyi Textil felállása általában a következő volt: Lukács – Galambfalvi, Béres Gyula, Posea, Szilveszter István – Bálint Ferenc, Széll Károly, Vajna Csaba, László Gyula – László László, Szávuj Attila. Az év folyamán többen megfordultak még a csapatban, udvarhelyiek és mások is: Crăsneanu Gheorghe, Zmeu Gheorghe, Kurkó, Zamfirescu Liviu, Staicu, Lukács II., Borbély, Ambrus, Kovács, Hetrea, Breazu. Edzők Bokor György és Bóné Tibor voltak, a vezetőséget Zenglitzky András, Papp István, Gotthárd Béla, Gyarmathy Sándor és Bencze Lőrinc alkották. Normal 0 21 false false false HU X-NONE X-NONE MicrosoftInternetExplorer4

László Gyula, a klasszikus balszélső