„A Cenk alatt van egy csapat
Steagul Roşu a neve,
A város büszkesége.

Paraschivescuval a csapatban
Nem kell félni, hogy nagy baj van.
Györfivel a bal szélen,
Erőt veszünk az ellenfélen."

Ez a szurkolók által írt és (románul) énekelt dal sokszor felcsendült a hatvanas évek végén a brassói stadionban – annak a pályának a gyepén futballozott tízes mezben egy igen tehetséges székelyudvarhelyi fiatalember, aki csapattársa volt a szurkolói dalban említett két focistának. De addigra már sok víz lefolyt a Nagy-Küküllőn – a parttól nem messze levő pályán pedig kissrácok rúgták a pöttyöst. Az egykori balösszekötő, aki nemcsak szülővárosában, hanem más környékbeli másod- és elsőosztályú klubokban futballozott, ma nyugdíjasként éli mindennapjait és szívesen mesél a régi időkről.

A Brassói Steagul Roşu csapata 1969-ben. Állnak, balról jobbra: Ivăncescu, Jenei,
Oltean, Adamache, Albu, Kádár, Bálint, Florescu.
Alsó sor: Gergely, Necula, Dumitriu II, Pescaru, Drăgoi, Györfi, Rusu, Cojocaru.

A labda szeretete és az első gólok

A feljegyzések szerint Székelyudvarhelyen az első nyilvános futballmérkőzést 1921. június 19-én, délután négy órától játszották a Kollégium-kertben – ettől a dátumtól számítjuk az udvarhelyi labdarúgás történetét, tehát idén a kilencvenedik évfordulóját ünnepeljük. Az ellenfél a Székelyekeresztúri Atlétikai Klub volt, az eredmény 3:0 lett az udvarhelyiek javára. A Hargita Testedző Egylet (HTE) játékosa volt az a Papp Zakor Endre, aki tíz évvel jelzett dátum előtt az első igazi focilabdát a városba hozta.

Nevezett Papp Zakor Bandi bácsi volt az első edzője az 1944. augusztus 4-én született Bálint Ferikének, aki 17 évesen került az UMTE (Udvarhelyi Munkás Testedző Egylet) ificsapatába. Később Kiss Árpád lett a csapat edzője, az ifiben Bálint már alapembernek számított. „A mi pályánk le volt tiltva, a Vásárhelyi IRA-tól kikaptunk idegenben 2-1-re, Keresztúron nyertünk 3-1-re, s a harmadik meccsen Gyergyóban megvertek 1-0-ra" – emlékszik vissza ma Bálint Ferenc már a nagycsapat akkori meccseire.

Abban az időben már a román ifjúsági válogatottban is megfordult Gheorghe Ola edző irányítása alatt. „Az öreg szeretett, mert tudott kicsit magyarul s tudott velem magyarul beszélni. A csapatban ott volt Szatmári is, akit aztán Sătmăreanu-nak neveztek el, hogy játsszon a nagy válogatottban." Az ifi válogatott ugródeszka volt a fiatal Ferencnek, hiszen a másodosztályú Marosvásárhelyi Mureşul csapatába került, 1961-62-ben egy évet játszott a Maros-parton, többek között a szintén udvarhelyi születésű Bálint Andorral együtt, aki azelőtt a fővárosi Rapid játékosa volt.

A székelykeresztúri Györfi Csaba szintén ennek a gárdának volt a balszélsője. „Akkor még nem 4-4-2-őt vagy 4-3-3-at, hanem 3-2-5-öt játszottunk" – utal az akkori felállásra Bálint Ferenc: ez még az ötvenes évekbeli, klasszikus magyar aranycsapat által tökélyre fejlesztett játékstílus volt. Azonban a csapatból többüknek konfliktusuk lett az egyik edzővel, Bálintot eltiltották – hazajött Udvarhelyre, de nem játszhatott, csak edzett. Egy év eltiltás után újra pályára léphetett, de közben a vásárhelyi csapat megváltozott, a hadsereg vette át (így lett ASA, vagyis Asociaţia Sportivă a Armatei) – Ferencnek megjött a katonai behívója, de nem tudta elrendezni, hogy a vásárhelyi katonacsapatba kerüljön.

Katonaság, majd Brassó, a pályafutás csúcsa

Más útja lett a fiatal focistának: elment katonának Pucioasa-ra, ahol szerencséjére volt az alakulatnak focicsapata – megtudták, hogy Ferenc focizik, de a helyi, harmadosztályú csapatba nem hívták játszani, sőt elutasították. Kellett viszont a fieni-i Cimentul együttesének – leigazolták, s az első barátságos meccset 4-1-re nyerték Pucioasa ellen. S ahogy ilyenkor lenni szokott, Ferenc nemes bosszút állt: három gólt lőtt az elutasító csapatnak...

Utána csalogatták vissza, de nem ment, télig Fieni-ben játszott. Télen a Gloria Bârladhoz „rendelték" a futballista-katonát, a megyei bajnokságban ontotta tovább a gólokat, a bajnokságot is megnyerték, közben Szatmári a Steauához is hívta, ahova muszáj lett volna menni. Leszerelés után viszont nem ment vissza a Gloriához, hazajött, dolgozni kezdett a Tehnoutilajban és néhány évig az UMTE, később a Fások csapatában focizott tovább.

A másodosztályú Ceahlăul Piatra Neamţ is szerette volna leigazolni, de Ferenc nem tágított, maradt Udvarhelyen. Aztán a Brassóba való kerüléséhez volt köze az egykori (közben Vásárhelyről a Cenk alá igazoló) csapattársnak, Györfi Csabának is: a Steagul Roşu balösszekötője, Năftănăilă Fogarason autóbalesetben meghalt 1967 nyarán, s Bálint akkor tökéletesen megfelelt a posztra, így Csabáék utánajöttek és elvitték Brassóba.

Jelenet a Steagul Roşu-Kolozsvári CFR meccsről, Bálint középen

Akkor a csapat a másodosztályban játszott, Valentin Stănescu és Nicolae Proca voltak az edzők – a Steagul igen erős csapat lett, megnyerték a másodosztályt, majd az A ligában is vitézkedtek. Ez volt Bálint Ferenc pályafutásának csúcsa.

Jelenet a Steagul Roşu-Bákói Dinamo (3-1) mérkőzésről (1971. november 6.)

„Én tartalék soha nem voltam, abból a csapatból nem tudtam hiányozni. A játékosok is szerettek, ment is a játék. 1973-ban harmadikok lettünk, azelőtt mindig negyedik-ötödik-hatodikok voltunk. De akkor nem tudtunk bajnokságot nyerni, mert nem úgy volt, mint ma, hogy egy vidéki csapat, a Galac megnyerheti, akkor csak az UTA, a FC Argeş vagy a bukarestiek nyertek. Az akkori Dinamo Lucescuval, Dinuval, Nunweilerrel a gerince volt annak a válogatottnak, amelyik a hetvenes világbajnokságon volt Mexikóban." – emlékszik vissza az akkori időkre Bálint Ferenc.

Lábtenisz a brassói csapattársakkal, Şerbănoiuval és Drăgoi-jal

Az udvarhelyi „Béliga" és ami utána jött

A Székelyudvarhelyi Textil 1973-ban feljutott a másodosztályba, Bálint Ferenc úgy döntött, hogy hazajön. „Betöltöttem a huszonkilencedik évet, s hívtak haza. Erős volt a B divízió akkor, s én is gondolkodtam, hogy még játszhatnék néhány évet. A kondícióm jó volt, a Cooper-teszten országos első voltam, nem tudtam, hogy mi a fáradtság." – emlékszik vissza arra az időszakra Bálint Ferenc.

Kitűnően rajtolt a csapat a másodosztályban, az udvarhelyi idősebb generáció biztosan emlékszik arra az idényre: a nyitó fordulóban a Textil idehaza 2–1-re legyőzte a Vajdahunyadi Corvinult – ezen a meccsen mutatkozott be a nagycsapatban az akkor alig 18 éves Szávuj Attila, aki az első gólt fejelte, a másodikat László László rúgta. Következett egy idegenbeli győzelem 1–0-ra Kudzsiron, majd egy hazai vereség Szatmártól szintén 1–0-ra.

Aradon 2–0-ra vezetett a csapat, az utolsó hét percben azonban három gólt kaptak... Nagyon szoros volt a mezőny, ősszel a 10. helyen állt Udvarhely. A tavasz azonban nem úgy sikerült, ahogy azt az udvarhelyiek szerették volna. „Az utolsó előtti fordulóban a Temesvári CFR-rel játszottunk idegenben, majd a végsőben Lugossal idehaza. Bár a mezőny nagyon szoros volt, egy temesvári döntetlen is megmenthette volna a csapatot: sajnos nem ez történt, Temesváron 2–1-re kikaptunk, és ezzel kiestünk."

A kiesés után Györfi visszahívta Brassóba Ferencet – ám 1974-ben a Steagul is kiesett az első osztályból. Abban az idényben egyébként nagyon nehéz körülmények között, hóban is játszottak, s Bálintnak lett egy ínszalag-szakadása, s ezután, 1975-ben már nem érezte magát a réginek.

Közben a fia is megszületett (a kilencvenes években ifj. Bálint Ferenc is labdarúgó volt a Székelyudvarhelyi Hargita és a Budvár FC csapataiban), s úgy döntött, hogy játékos-edzőnek szegődik Gyergyószentmiklósra. Ott kitűnően ment a játék ismét, első helyen álltak, a csapat feljutott a másodosztályba, mégis elküldték Bálintot. De akkor ő fedezte fel például Dezső Lászlót, akik később az Udvarhelyi Haladásban is évekig játszott, de a kilencvenes években tragikus körülmények között meghalt.

„Lacika ügyes gyermek volt, a kertről szedtem fel, mert a pálya szomszédságában lakott. Üldögélt a kerten egy jó pirospozsgás gyergyói gyermek, kérdeztem, hogy te, nem akarsz fotbalozni? Akkor kellett egy olyan emberfogó, aki az irányítót kikapcsolja, s láttam, hogy ez jó kemény gyermek. Jött. Edzésen mondtam neki, hogy állj rá arra a Best-re, a labdát ne érje el – ez egy Balázs nevezetű játékos volt. Az úgy megszedte, hogy le is jött a pályáról, azután Lacika nem került ki a csapatból. Eljött Udvarhelyre is, itt is sokat játszott." – emlékszik vissza egyik tanítványára.

Az edző és a felfedezettek

Gyergyó után Csíkszereda következett, a Constructorul, a megyei bajnokságban játszottak. Egy évet itt is lehúzott, majd hazajött Udvarhelyre – itt már nem foglalkozott a labdarúgással, a tanügyben helyezkedett el, ipari gyakorlat- illetve technológia-oktató volt a régi 4-es számú iskolában. A foci azonban nem ért véget az életében, mert újból felkérték edzőnek, mégpedig Szentegyházán: 1987-ben a megyei bajnokságban játszó csapathoz ment edzőnek, a második évben már sikerült veretlenül megnyerni a pontvadászatot és játszhattak a C-osztályba jutásért. A Laminorul Roman volt az ellenfél, de a vezetőség úgy döntött, hogy „Ferikém, nem kell nekünk a C", s ezzel el is volt döntve az alacsonyabb osztályban maradás.

Az akkori időket is feleleveníti Bálint Ferenc: „Aztán jött a változás, s én eljöttem haza, a Sportiskolánál kezdtem dolgozni, s aztán az akkor csapat, a Hargita edzője voltam kétszer is 1991 és 95 között, Péter Jóskával ketten. Általában moldvai csapatokkal játszottunk, de nagyon jó csapatunk volt: Chiratcu, Lăcătuş, Ábrahám, Lőrinczi Bandi, Dusinszki, Kis Lajos, Veres Laci, a két Kovács, Csifó, a kapus Nemes volt, Gál Győző, a csíkszeredai Ilyés Robi. Sokszor azt se tudtam, hogy állítsam össze a csapatot, annyi jó játékos volt!

Aztán Robi elment, elszalasztottuk – de neki lett szerencséje. Jöttek a csíkiak az utolsó meccs előtt, hogy adjuk oda a meccset, mert akkor nem esnek ki, s Robit ideadják végleg. Mondtam, hogy adjuk, hát ilyen játékost hol fogunk kapni? De hogy mit szól a közönség, mi lesz? Aztán a vége az lett, hogy megvertük Csíkot, s Robi elment. Amikor idejött, kérdeztem, hogy Robika, te mégis kit fogsz kiütni ebből a csapatból, Botorokot, Csifót, kit? S azt mondta nekem, hogy mester, hallottam, hogy maga játszott A divízióban, de tudja meg, hogy egyszer én is fogok ott játszani! S milyen igaza lett! Hány évet játszott a Rapidban és a Brassóban, s most még Vásárhelyre szerződött 38 évesen..."

Aztán megalakult a Budvár FC, s a Hargita játékosai gyakorlatilag mind átmentek oda, a Hargita ki is esett 1997-ben. A Budvár harmadosztályú lett, Feri bácsi pedig egészen 2008-ig, nyugdíjazásáig az ifi csapatoknál dolgozott. „Még most sem szoktam meg ezeket a nyugdíjas éveket, úgy kívánkozom le a pályára, hogy csináljam az edzést. De a mai gyermek el van kényeztetve, egyik-másik káeftésnek a fia, edzésen beszélgetnek, mobiltelefon, stb. s olyankor kezdek ideges lenni. Meccsekre lejárok, de most sajnos gyenge a csapat, tavaly jobb volt. De a meglátásom szerint semmi értelme nincs: én azt mondtam, hogy egy évig a megyeibe játszatnám őket, kialakítanék egy jó csapatot, s amikor anyagilag jól állna a klub, akkor indulna a harmadosztályban. Mert Udvarhelynek kellene legalább egy jó C-divíziós csapat!"

Ami a felfedezettjeit illeti, az elmúlt húsz évben Bálint Ferenc edzőként több olyan futballistát is felfedezett, akik mai napig aktív játékosok az FC Székelyudvarhelyben, a teremlabdarúgó Székelyudvarhely SK-ban vagy más csapatoknál fociznak. „A futsalcsapatból Szőcs Lacika, Péter Robi, a kapus, Birtalan Barni – első osztálytól, kicsi koruktól én tanítottam őket. Annak idején azt mondtam, hogy Szőcs Laciból válogatott futballista lesz nagypályán, ilyen tehetséget nem láttam, úgy tudott mindkét lábbal és fejjel is. A kapuban is nagyon tudott védeni, igazi nagy tehetség volt." Nemcsak a teremfoci-csapatban játszó fiúknak, hanem másoknak is edzője volt Bálint Ferenc: többek között Veres László, Szécsi Barna, Gál István, Bálint Vencel, Benedek András és mások szintén ismert focisták lettek.

„Vihettem volna többre"

„Én azt mondom, hogy vihettem volna többre játékosként – azt szokták mondani, hogy nem lehetsz próféta a saját hazádban. Ha mentem volna Moldovába vagy máshová, lehet, hogy többre vittem volna. Ha Brassóban maradtam volna másodszor, akkor ott lehettem volna edző, mint Györfi Csaba." – összegzi karrierjét az idén 67. évét töltő Bálint Ferenc. Kettejük játékos karrierjének csúcsát a brassói évek jelentették, egymás mellett játszottak.

„Én tudtam, hogy hogyan kell a lábára adni a labdát s ő is nekem. Ő is megtett értem mindent, nagyon össze voltunk szokva. Olyan gyors játékost azóta se láttam – amikor a válogatott Szatmári meglátott kettőnket a pályán, már vetette a keresztet." Volt olyan, hogy egy brassópojánai edzőtáborba Proca edző három balhalfot és két balszélsőt is hozott, hogy ők majd kitúrják a csapatból a Györfi-Bálint kettőst. Ez nem sikerült: a páros úgy „csinálta" az új játékosokkal, hogy végül csak a ketten maradtak a Steagul balszélén, a fiatalokat elküldték.

Egy megsárgult újság a hatvanas évekből – Bálint a hét játékosa a Steagulnál

Később, amikor mindketten edzők lettek, volt olyan, hogy ifi csapataik élén találkoztak, még viccesen össze is szólalkoztak meccs közben. Bálint Ferenc UEFA B-licensszel rendelkezik, különböző ifi csapataival ért el szép eredményeket, 2007-ben a megyei önkormányzat Életmű-díjjal tüntette ki – játékával, tudásával egykor meghatározta Brassó, Marosvásárhely valamint szülővárosa, Székelyudvarhely sportszerető közönségének mindennapjait.