Ugye, hogy cigányból is lesz szalonna?
MEGOSZTÓ
Tweet
Ezért lett olyan hideg
Megérkezett a hó a Madarasi Hargitára, a hideget itt...Valami bűzlik Korondon
Találkoztunk a helyiekkel, a szemétügyről...Séra Zoltán emigrál (videó)
A korondi szemét áldozata elmeséli, miért hagyja itt a...Vidám, üde társaság fotó: Bedőházi Attila Csaba
ÍRTA: PÁL EDIT ÉVA
Esős délután a Budvár negyedben. A taxis levisz a szociális központhoz, bár az a hír járja, hogy arrafele ők sem szívesen járnak. Kiderül, csak bizonyos órákban és bizonyos személyeket nem szállítanak. Gyakran összekoszolják a járművet az ott élők, ezért nem szeretik őket a taxisok. „Egy-egy annyi mocskot csinál, mint mások máskor egy hét alatt" – mondja a taxis.
Nedves föld és friss fű illat szállingózik. A szürke, esőcseppektől terhelt homályban nehezen kivehető, miféle hegynek támaszkodik a súlyos ajtó-, és ablakhiányban szenvedő tömbház. Meresztjük a szemünk, jól látunk? Emeletnyi szemétdomb magaslik a szociális lakásokat tartalmazó tömbház közvetlen közelében. Néhány lakó kihajol a viszonylag rendezettebb földszinti lakás ablakán: – Látják, hogy élnek egyesek? Nem lehet itt rendet tartani. Hiába igyekszik az ember.
Pár éve gyűl a rögtönzött szemétlerakón a hulladék, mesélik. Bár évente van nagytakarítás a negyedben, ez a hegy valahogy itt maradt. Ők Magyarországról jöttek haza, igyekeznek minél rendesebben élni – mondják. De mit tehetnek? Sokan úgy kapnak itt lakást, hogy nem is udvarhelyiek, még Csíkból is ideköltöznek – panaszolják.
Csókolom, Barbi tanító néni!
Barbi tanító néni kinyitja nekünk a szociális központ gondosan zárt ajtaját. Az irodában a délutáni foglalkozáson résztvevő kisdiákok munkáit nézegetjük. Színes, izgalmas, már-már egzotikus alkotások. A cigány képzőművészet jegyeit viselik. Az osztálytermet is megnézzük, mindenütt a gyerekek munkái díszítik.
Leskó Barbara a Gyulafehérvári Caritas munkatársa, ő tanítja 2014 októberétől a felnőtteket alfabetizálásra a városi tanács által támogatott program keretében. Az alfabetizálás szó kellemesebb, mint az írni-olvasni tanulás – jegyzi meg. A betűvetés mellett szókincset is gyarapítanak, rendelt egy tankönyvet, aszerint haladnak a tananyaggal.
Az oktatás kezdetben a Budvár Szociális Központ épületében volt, akkor többen megjelentek, mint kellett volna, a komolytalanabbak zavarták az órát, és túl hivatalosnak bizonyult a helyszín is, ezért inkább átköltöztették a városszerte Hófehérkeként ismert Szász Emil épületébe. Az Emil bátya – mindenki így ismeri itt – által működtetett bár manzárdjában gyűlnek össze hetente többször, hogy a betűvetéssel ismerkedjenek. Biztonságérzetet nyújtott a résztvevőknek, hogy egy olyan ember házában tanulhatnak, akit ismernek, akire hallgatnak.
Barbara magyarországi születésű, hat éve egy pályázati programban került Kolozsvárra, ahol önkéntesként dolgozott roma gyerekekkel. Később Udvarhelyen kapott munkát a Caritasnál, most már a szerelem is Székelyföldre köti. Szereti a munkáját, de van benne nehézség: a gyerekek váltásban járnak és gyakran nem is jönnek be az iskolába.
Ő az udvarhelyi roma program vezetője. Még van egy félóra az idei „tanév" utolsó órájáig a felnőttek iskolájában. Felhívja egy ismerősét, hogy fogadnának-e. Vannak kedves emberek is – teszi hozzá. Persze, szívesen látjuk – válaszol Vera a vonal túlsó végéről.
Átsétálunk a negyeden. Mindenünnen kiabálnak: – Csókolom, Barbi tanító néni! A tömbház mellett disznóvágás zajlik, közelebb megyünk, de a fényképezőgép felemelését nem díjazzák a mészárosok. A fejszét emelgetik, miközben testi épségünket emlegetik.
Öten laknak a szárítóban
Parányi lakásba lépünk. A tömbház szárítóhelyiségéből alakították át lakószobává. Rózsaszín falak, kedves arcok, tisztaság. Öten laknak itt. A tévében megy a sorozat. Hellyel, üdítővel kínálnak, de a fotózást itt sem díjazzák. Legalábbis az édesapa és az édesanya. Nem készültek ők arra. Nem is szeretnék magukat viszontlátni az újságban. A gyermekeiket viszont szívesen lefotóztatják.
A szép arcú tini, Erzsi fodrász szeretne lenni, a Tompa László Általános Iskolába jár. A szülőknek nincs állandó munkahelyük, a szocsiból, azaz szociális segélyből élnek öten az apa által átalakított egykori szárítóban. Vera nem idevaló, az apa viszont itt nőtt fel, itt alapított családot. 33 és 38 évesek, három gyermeket nevelnek, a legidősebb 17 éves lány, a legkisebb a nyolcéves fiú. A középső lányuk 6. osztályos, az iskolában is van hetente kétszer délutáni foglalkozás. Enikő, Levente egyik testvére is itt van.
Mind a hárman jártak tanulni a felnőttek iskolájába
Mivel foglalkoznak? – Hát, semmivel – felelik.
– Szeretjük a tanító nénit. Tanulunk betűt s mindenfélét. Már rég járunk hozzá. Jó, mert megtanultunk írni s olvasni. Annyira mentünk a tanító nénivel, lehet mással nem sikerült volna. Odaállott mellénk, s biztatott. Egyáltalán nem tudtam írni-olvasni. Jártam iskolába, de olyan, mintha melléje jártam volna.
Levente testvére Enikő, az ő Jánoska nevű fia nyolc évet járt a zeneiskolába, hegedülni tanult, most átment a Tompába. Internetezik a telefonjáról. Enikőnek van még egy négyéves fia, de már unokája is van egy idősebb gyermekétől.
– Én egy évet jártam a Murok iskolába, és nem tanultam semmit – mondja Enikő.
– A gyermek miatt is akartuk, hogy tudjuk támogatni őket. Nagyot segített a tanító néni a házi feladat megoldásában a gyermeknek is. Az biztos, hogy jó tanító néni.
Gumizás, mobilozás
Az úton visszafele Barbi tanító néni bekiabál a diákoknak, jöjjenek iskolába. Már csak néhány perc van a kezdésig, de még mindenki teljes nyugalommal végzi a dolgát, és válaszol, hogy persze, jön. Mindenki telefonál az utcán, aki betöltötte a 15-öt. A gyerekek gumiznak az udvaron. Olyan dolgokat játszanak, amiket mi gyerekkorunkban, de már a gyerekeinknek egzotikumként meséljük. Csodaszép gyerekarcok, hatalmas, érdeklődő szempárok merednek ránk.
Levente visszakísér az iskolába. Ő fogja elcipelni a mágneses táblát Emil bátya bárjának padlásszobájába. Meséli, napközben tévéznek, ha hívják, elmennek dolgozni a földekre a gazdákhoz. Öten kapnak 340 lejt, ez a stabil jövedelmük. Hogy tudják a gyermekeiket ebből a pénzből iskoláztatni? – kérdezem. Muszáj – feleli a családfő. Dolgozott régebb autómosóban, teljesen hivatalosan, de megszűnt.
Udvarhelyen nőtt fel, amikor kezdtek építkezni a Malom utcában, kilakoltatták a családját. Akkor épültek a Budvár negyedi tömbházak, és akkor még nagyon jól néztek ki. Az édesapjának megtetszett, úgy igényeltek itt lakást. – Most mindenki itt áll meg, jönnek mindenhonnan papír nélkül. Rokonokhoz, szomszédokhoz. Kiütik a falat, csinálnak egy szobát, beköltöznek – mondja. Tizenketten testvérek, családostól ott laknak a szülők háromszobás lakásában. Ott túl sokan vannak, ezért költöztek ők inkább a szárítóba.
Hányasra tudom, tanító néni?
A bár padlásterében kényelmes fotelek előtt iskolapadok. Gyors átrendezés kezdődik. Mónika letörli az asztalokat.
– Megtanultunk írni-olvasni, analfabéták voltunk. Megtanultunk táblát kinyitni, mert idáig nem tudtunk – szerepel a két felnőtt fiú. Nyolc-tíz-tizenketten szoktak lenni, változó a létszám. A tavasz kipillanásával már csak félórás késéssel tudnak kezdeni, mert az emberek napszámba járnak.
A megérkezett tanulók ugratják egymást, nevetgélnek, akár a rendes iskolában. Idáig nem interneteztek, mert nem tudtak olvasni, írni – most már facebookoznak is – mondják a felnőtt nebulók, akik erre az órára visszavedlenek csintalan gyerekké. Az első tanuló Tóti Mónika, utána Robi következik.
Barbara kiosztja a füzeteket. Jegyet is ad a tanító néni, mert kérték a diákok, hogy ne csak kipipálja a dolgozatot, mondja meg, hányast ér. Mire mindenki megérkezik, már javában a tanóra közepén járunk. Mónika diktálás után ír a táblára: a hatyúból hattyú lesz, alma, kakas követik. A vidám srácok is sorra kerülnek: sas, a s legyen írott betűvel nyomtatott helyett – figyelmezteti Barbi tanító néni.
Vessző – mondja Barbi, és Robi tesz egy ,-t. Harsány nevetés. Eső, maci, háztető kerül a táblára. Ha nem mondatot kezdünk, akkor kisbetű – javít a tanító. Tavasz, cumi – folytatják.
Másold le – böngészi Robi a következő feladat utasítását – másold le a pontos j és ly-t tartalmazó szavakat. Az ü-de tavaszi lombok alatt dalol a bájos füle-müle – szótagol a srác. Van benne pontos vagy ly-os j? Nincs – kiáltják kórusban. Biztos? – kérdez vissza Barbi. Végül megtalálják a bájost. Közben érkeznek a többiek is, akik igény és felkészültség szerint más feladatot kapnak.
Néhány példa után már kitűnően megy a kétféle j felismerése. Mit jelent az a szó, hogy trilláját? A fülemüle énekét, dalát nevezik trillázásnak – pontosít Barbi.
Megszólal egy telefon. Rákiáltanak a delikvensre. – Nehogy felvedd, az iskolában nem telefonálunk!
Lefényképezi-e, hogy milyen szépen megtanultam írni? – kérdezi a kicsit nagyszájúbb Robi, amíg Barbara lapokat oszt ki a tanítványainak.
Ki tudod-e legalább olvasni?
Ismétlő feladat. Jelöljük be az r betű helyét, képek alapján dolgoznak. Hány betűből áll, melyik az r a rókából? Barbara betűz, Levente megállapítja, hogy az első. Enikő a négyéves kisfiát is hozta, ő rajzolgat, már érdeklődik a képek, a betűk iránt. Anyjával együtt számolja a betűket a szavakban.
A képek nevéből az utolsó betűt kell leírniuk. Maci van a képen, utolsó betűje az i. Alája írnak egy kis írott i betűt. Barbara hangosan, artikuláltan, többször is elismétli, mit kell tenni a feladatban, és miért.
Hat kép, meg kell állapítaniuk, az ábrázolt szóban az á vagy az a hang szerepel. Nem hal, nem delfin van a képen – egészítik ki biológiai ismereteiket –, hanem bálna. Mindkét hanggal össze kell húzni a képet. P hangot keresnek a képek alapján a szavakban, ha van benne, akkor tesznek mellé egy ikszet.
A táblához járulnak ki sorra, különböző hangokkal kezdődő szavakat kell mondaniuk, párosítaniuk képpel. Háromnegyed óra után lazul a figyelem, levelet hoz Robinak a posta, azaz valakinek a lendülő karja. Innen látszik, hogy nem csak a passzív tudásuk fejlődött, ficujkákat küldözgetnek egymásnak. – Ki tudod-e legalább olvasni? Büntesse meg tanító néni! – szívatják a levelezőket a többiek.
– Dobigálásért mínusz két osztály jár – dorgál tréfálkozva Barbara.
– Nem sündiznyó, hanem sündisznó! Annyit gyakoroltuk már! Az lesz a házi feladat, hogy a tollbamondást tízszer le kell másolni – hűti le Barbara mókázásba belejött fiúkat.
– P – polic, pék – p-vel kezdődő szavakat gyakorolnak.
Kapunk jegyet? – kérdik. Barbi leül, kijavítja a feladatokat, és mindenki kap piros pontot. Elvégre, ez ebben a tanévben az utolsó alkalom. Tanévzáró. Nyáron vakáció van, mindenki dolgozik, nincs idő a betűvetésre. A fiúk úgy érzik, hogy el kell mondaniuk az érzéseiket: „nagyon örülünk, hogy megtanultunk írni olvasni, nagyot fejlődtünk". A kisgyerek megkérdezi: mikor kapunk csomagot. Az anyja pironkodva neveti, most nem kapunk csomagot.
Mi felnyújtottuk a jobb kezünket
Felszabadul a társaság, az is az asztalon ülve pózol, aki az elején nem akart képet magáról.
Barbara próbálja összefoglalni, honnan indultak és hová jutottak tavaly ősz óta:
– Képeket hoztam, és néztétek, hogy ez mi, óvodában vagyunk? A fiúk megtoldják: tanító néni mondta, hogy nyújtsuk fel a bal kezünket, mi nyújtottuk a jobb kezünket. Röhögnek saját, háromnegyed évvel ezelőtti önmagukon.
– Én addig harcolok, úgyis tízest kapok!
– Mikor hiba van, a tanító néni tízszer szokta leíratni.
– Azt mondták, cigányból nem lesz szalonna, ugye? Ugye hogy lesz? – kiált fel valaki.
– Nem úgy van az, te, nem cigányból nem lesz szalonna, kutyából nem lesz! – röhögés.
– Minél folyékonyabban meg akarunk tanulni olvasni, hogy kapjunk munkahelyet.
– Mióta járok ide, már munkahelyre kerültem. Megtanultam a betűket, s most a gépeket tudom kezelni – mondja Enikő, s többen is megtoldják, ki az Ikosnál, ki a Noradánál, más a bőrösöknél állhatott alkalmazásba.
Összeszedik a felszerelést, Barbara elteszi, a táblát visszavisszük az iskolába. A padok maradnak. Ősszel kezdődik a következő tanév.
Hozzászólások | Szabályzat |
|
|
|