A legelterjedtebb szenvedélybetegség Erdélyben az alkoholizmus. Az alkoholfogyasztás és az ehhez járuló szokások szerves, elfogadott részei a kultúránknak, azonban részegnek, részegesnek lenni az már kitaszítással, lenézéssel járhat. A Caritasnál van KI-ÚT.

Néhány éve Márton Orsolya pszichológus vezetésével indult a KI-ÚT elnevezésű, szenvedélybetegekkel és hozzátartozókkal foglalkozó konzultációs program Székelyudvarhelyen.

A szakember hétről hétre találkozik, és foglalkozik szenvedélybetegekkel valamint hozzátartozóikkal immár 2015 óta. A fiatal pszichológussal a Gyulafehérvári Caritas udvarhelyi, Kossuth utcai székhelyén beszélgettünk a programról, annak módszereiről, a szenvedélybetegségről, a hozzátartozók nehézségeiről.

Hogyan indult a KI-ÚT program?

A KI-ÚT konzultációs program 2011-ben indult el Gyergyószentmiklóson, ezt követően Csíkszeredában, és három éve működik Székelyudvarhelyen is.

Támogató csoportok és tematikus programok működnek a keretében, de nagy hangsúlyt fektetünk a diákok körében a megelőző programjainkra is, mivel azt tapasztaljuk, hogy sokkal könnyebb a megelőzésre koncentrálni, mint magából a már kialakult függőségből kilábalni.

Ezeken a foglalkozásokon arra próbáljuk felhívni a diákok figyelmét, hogy tudjanak konfliktusokat kezelni, tudjanak kommunikálni, merjenek és akarjanak foglalkozni önmagukkal, fejlesszék képességeiket, készségeiket. Amikor valakinél a szenvedélybetegség bármilyen formája kialakul, akkor annak a hátterében gyakran az áll, hogy a személyiségében valami nem működik jól, és a felhalmozódott belső feszültségét nem tudja megfelelően kezelni.

Milyen nehézségekkel szembesülsz?

A munkám első nagy kihívása volt, hogy elindítsam itt a támogató csoportot, nem volt egyszerű. Az a tapasztalat máshol is, hogy sok időnek kell eltelnie ahhoz, hogy egy ilyen jellegű programnak bizalmat szavazzanak az emberek, vagy egyáltalán el merjenek jönni egy ilyen csoporttalálkozóra. Olyan is történt, hogy felhívott valaki, hogy itt van a bejáratnál, és mire kimentem, elfutott a szó szoros értelemben.

Olyan mítoszok veszik körül a függőség témáját, amelyek megakadályozzák az embereket abban, hogy segítséget merjenek kérni.

Az alkoholizmus szempontjából itt Erdélyben és Romániában élen járunk, mégis hatalmas szégyenérzet övezi még mindig ezt a jelenséget, ez is meggátolja az embereket abban, hogy lépjenek, tegyenek ez ellen valamit.

Sokszor azt tapasztalom, hogy az érintettek és családtagok nem mernek szembesülni ezzel a problémával, félnek és homokba dugják a fejüket, mondván: „nálunk nincs semmi probléma". Én ezt "kirakat ápolásnak" hívom, a környezet és a társadalom felé teljesen mást mutatnak, mint ami valójában van családon belül, hiszen tabunak számít az alkoholizmusról beszélgetni.

Amikor beindítottuk a támogató csoportot, először két ember jött el, ők sűrűn jártak és körülbelül egy félévnek kellett eltelnie, ahhoz, hogy a csoportlétszám 2-3 személlyel kezdjen gyarapodni.

Ha ennyire nehezen vallják be, mégis mi veszi rá őket, hogy eljöjjenek?

Általában a hozzátartozó jön először segítséget kérni. Nagyon ritkán történik meg az, hogy a szenvedélybeteg maga jelentkezik, ha mégis, általában családi fenyegetés áll ennek a háttérben, „vagy elmész csoportba, vagy itt befejeztük".

Amikor ők maguk jönnek el, valószínűleg már rengeteg dolgot megpróbáltak, és nagyon megviseltek, elérték azt a mélységet, ahonnan nem tudnak egyedül felállni. Ilyenkor elmondom azokat a lehetőségeket, amelyek mentén elindulhatnak segítséget kérni.

Abban az esetben, ha már a függőség kivan alakulva, sokat segíthet, ha az illető el tud menni egy hosszútávú bentlakásos terápiára, és utána csatlakozik a támogató csoporthoz.

A bentlakásos terápia egy biztonságos környezetet teremt az ott lévőknek, azonban mikor innen kikerülnek, és visszakerülnek a való életbe, visszatérnek azok a gondok, amelyekkel még a terápia előtt küzdöttek: problémák a feleséggel, a gyerekekkel, a munkahelyen. Nincs, amibe kapaszkodniuk, és ilyenkor tud sokat segíteni a támogató csoport, vagy egyéni, esetleg családi konzultáció.

A csoportban megtapasztalhatják, hogy a sorstársaik is hasonló problémákkal küszködnek. A személyes tapasztalatok megosztása révén tudják segíteni a csoporttagok leginkább egymást. Ez egy bevált, járható út, csak gyakran a félelem útjában áll annak, hogy megtegyék ezeket a lépéseket.

Gondolom a támogató csoportban is érezhető rajtuk a félelem az első alkalommal...

Amikor először jönnek hozzánk a csoportba, nagyon idegesek, kényelmetlenül érzik magukat, zavarban vannak. Gyakran szoktam kérni egy előzetes találkozást, de ez nem feltétele a csoportba járásnak. Ennek az a célja, hogy legalább engem ismerjenek meg egy kicsit, és ha már van egy ismerős arc, merészebben fognak bejönni az első csoporttalálkozóra. Persze, lehet az ismerős egy sorstárs is, aki behívja, a lényeg, hogy legyen a csoportban valaki, akit már ismer.

Az első csoporttalálkozón, amikor van egy új tag, nekem az az elsődleges célom, hogy túl a bemutatkozási protokollon, és azon, hogy elhangzanak a csoportszabályok, amelyek kötelezik őt akkor is, ha csak egy alkalommal vesz részt, érezhesse azt, hogy jó helyen, biztonságban van.

Ennek ellenére az illető olyan izgatott, hogy gyakran nemhogy hozzászólni, még figyelni sem tud. Ilyenkor elmegy, és nem jön vissza, visszajön fél év múlva, visszajön egy év múlva. Rengeteg esetben az történik, hogy eljön egyszer és meghallja, hogy a másiknak nagyobb baja van, mint az övé, és úgy érzi, hogy neki nincs szüksége a támogató csoportra, vagy konzultációra, de aztán csak jönnek a buktatók.

Nagyon sok idő kell ahhoz, hogy valaki a szenvedélybetegségből fel tudjon épülni. Mind a társadalom, mind a hozzátartozók gyakran csak az elvárással vannak a szenvedélybetegek felé. Fontos megérteni, hogy a szenvedélybetegnek el kell érkeznie arra a pontra, amikor magáért, a talpra állása érdekében jön el, akkor fog tudni igazán haladni. Ha az anyós, a barátnő, vagy más hozzátartozó unszolására jön, vagy csak az önmegnyugtatás miatt, hogy ez is legyen kipipálva, akkor nem fog tudni fejlődni, a józanság időszaka csak kevés ideig fog tartani, és hamar visszaeshet.

A csoportot nem lehet átjátszani, érdekesen működik, mert mindig megérzik, ha valakivel valami nincs rendben, ha valaki játszmázik, és ezt szóvá is teszik.

A csoport egységként működik, és nem engedi meg, hogy valaki hosszú távon legyen tagja úgy, mintha a színházban lenne és végignézze, hallgassa mindazt, ami ott elhangzik. A csoportból mindenki annyit tud kivenni, amennyit belerak. Ahhoz, hogy teljes értékű csoporttag lehessen valaki, szükség van arra, hogy a bizalom kialakulhasson, és ennek az egyik alapfeltétele az adok-kapok viszony kialakulása.

Ilyenkor mi a megoldás? 

Ha azt látom, hogy az illető személy nem leli meg a helyét a csoportban, el szoktam hívni külön egyéni beszélgetésre is, hogy csökkentsem azt az esetleges fennálló nyomást, képzetet, hogy a csoportnak meg kell felelni. Ott kiderül, hogy van szándék, vagy nincs. Mindig elmondom, az ajtónk nyitva áll, de ehhez ő kell, én nem köthetem meg, és nem unszolgathatom, hogy márpedig járjon csoporttalálkozókra, vagy egyéni konzultációra.

Ha egy szenvedélybeteg elindul a józanság útján, az egyik fontos dolog, amit meg kell tanulnia, az a felelősségvállalás. Az sokszor teljesen összeroncsolódik, amikor kialakul a szenvedélybetegség. A függők nem vállalnak felelősséget se családért, se pénzért, se magukért, szinte semmiért és ahhoz, hogy ezt újra tanulják, az első lépés az, hogy ráhagyjuk a döntést: „a te életed, nem én fogok elveszni az életben, hogyha te nem jössz".

Hányan vagytok most? Milyen korosztályból kerülnek ki a legtöbben és milyen szenvedélybetegségekkel küzdenek?

Most kilencen vagyunk a csoportban, átlagban 30 és 60 év közöttiek keresnek fel bennünket, nagyon ritkán vannak fiatalabbak, de ez nem azt jelenti, hogy nincsenek fiatal szenvedélybetegek, vagy veszélyeztettek, sőt. De inkább a közép korosztály tagjai azok, akik felismerik, hogy az ő életükben már nagyobb a tét azt illetően, hogy hogyan élik a mindennapjaikat.

Az alkoholizmus mellett a társfüggőség, egy másik embernek való kóros alárendeltség az, ami még elterjedt, főleg nők esetében gyakori. A függőségnek ez a formája leggyakrabban egy alkoholista fél mellett alakul ki. Ezen kívül jelen van térségünkben a játék-, gyógyszer-, drog-, vásárlási függőség is. Én nagyjából ezekkel találkozom.

Tudni kell, hogy bármilyen függőséggel küzdő személy eljöhet a csoportba. Székelyudvarhelyen vegyes csoport működik, ahová mind a szenvedélybetegeket, mind a hozzátartozókat várjuk. Az persze feltétel, hogy a szenvedélybeteg és az ő hozzátartozója nem vehet részt ugyanazon a csoporttalálkozón, mert nem tudnak úgy megnyílni, nem tudják azt a bizalmi légkört megélni egymás társaságában.

Hogy kell elképzelni egy találkozót? Mik a módszerek?

Minden kedden van találkozó. Ez egy támogató csoport, ami azt jelenti, hogy a csoportnak szakképzett vezetője van. Hosszú távon az önsegítés lenne a cél, de jelenleg azt tapasztaljuk, hogy muszáj valakinek összefognia ezt a folyamatot. Többnyire kétórásak a találkozók, hattól nyolc óráig.

A foglalkozások elején a tagok elmondják, hogy érzik magukat, mi történt velük az elmúlt időszakban, kihangsúlyozhatják, ha volt az utolsó találkozás óta olyan történés az életükben, ami gondot okozott. Ugyanígy az örömöket is nagyon fontos kiemelni, ezekben nagyon jó osztozkodni. Ezután mindig felmerül a kérdés a csoportvezető által, hogy van-e a csoportnak olyan aktuális témája, elakadása, amivel az adott találkozón szeretne foglalkozni. Ha nincs aktuális téma, akkor én hozok egy olyan témát, amit szakszemmel úgy gondolok, hogy jót tenne a csoportnak, ha átbeszélnénk.

A csoporttalálkozót keretek és szabályok védik. A legfontosabb szabály, hogy ami a találkozón elhangzik, az nem mehet kifele semmilyen formában. A tagok beszélhetnek a rokonoknak arról, hogy milyen problémáik vannak, miket élnek meg, mikre jutottak egy-egy csoporttalálkozón, de arról, hogy XY itt volt, és ezt mondta és ezt tette, tilos. Sokszor olyan mély, intim beszélgetések folynak le, hogyha ezt visszahallanák a csoporttagok valahol, akkor megtörne, odalenne a bizalom, megbomlana az egész rendszer.

Amikor átbeszéltük az adott témát, van egy záró kör, amelyben mindenki megpróbál levonni magának egy olyan személyes következtetést, ami őt tudja segíteni a józanodása, fejlődése útján. Lehet ez egy kis célkitűzés, amelyre jobban oda fog figyelni a következőkben. Azzal, hogy a zárókörben megosztanak egy célt, nyomatékosítják, felvállalják azt. Tanulják a felelősségvállalást.

Ha már hangosan elmondták, lehet, hogy egy következő csoporttalálkozón, akár hetekkel később is a tagok egymástól visszakérdeznek, „hogy is vagy te ezzel a céloddal?". A csoporttagok szembesítik egymást, tükröt tartanak, amely nagyban tudja segíteni őket. Mindezt szeretettel, odafigyeléssel teszik, és nem az a céljuk vele, hogy egymást számon kérjék, hanem az a cél, hogy támogassák egymást.

Mindig egy imával szoktuk zárni a találkozót, hiszen a hitnek, a személyes Isten-kapcsolatnak is nagy szerepe lehet, és van a gyógyulás útján. Vannak olyanok, akiknek nem olyan fontos erőforrás a hit, inkább saját meggyőződésükből és akaratukból próbálják elérni a stabilitást, de rengetegen vannak, akiknek nagyon fontos az istenkapcsolat megélése, ápolása, és ez elengedhetetlen erőforrás tud lenni számukra.

Ezek a találkozók mindig nagyon dinamikusak és interaktívak. Semmiképpen nem csinálom azt, hogy kiállok, tartok egy előadást, hogy „na, tessék, ebből tanuljatok". Abban van az erő, amit ők egymással megosztanak, és amit tovább visznek, és megpróbálnak gyakorlatba ültetni.

Azt tartjátok, hogy meggyógyulni nem lehet, józan életet élni igen. Mit gondolsz erről?

Szakmailag vitatott kérdés mindmáig. Vannak, akik azt mondják, hogy lehetséges a gyógyulás, de mi úgy tapasztaljuk, hogy teljes értékű gyógyulásról nem beszélhetünk. Ha kialakult a szenvedélybetegség, egy betegnek egész életében résen kell lennie ahhoz, hogy ne essen vissza. Vannak olyan klienseink, akik több évig stabilak voltak, és visszaestek, jött az életükbe egy olyan tragédia, amivel nem tudtak megküzdeni és alkohol után nyúltak, és ugyanoda estek vissza, ahonnan elindultak hajdanán. Ezért nem beszélhetünk a szó szoros értelmében gyógyulásról.

Azoknak, akik elindulnak a józanság útján, sok esetben elég megkóstolniuk újból az italt, az visszaránthatja őket. Sokan becsapják magukat azzal, hogy ők csak egy alkoholmentes sört isznak. Lehet, másodjára is kikérik, harmadjára is, aztán negyedik alkalommal már azt mondják, hogy ők megbírják az alkoholosat. Ez egy csapda tud lenni.

Amikor valaki visszaesik, akkor általában az illető nagyon-nagyon szégyelli magát, bűntudata van és sokszor a csoportba sem mer eljönni, pedig ott vannak a sorstársak, olyan emberek, akik megértik őt, mégsem meri felvállalni.

A visszaesésre átvitt értelemben tekinthetünk úgy is, mint szükséges rosszra, amiből jót kovácsolhatunk. Ha visszaesésről beszélünk, az azt jelenti, hogy az a személy már megkezdte a józanság fele vezető utat.

Vissza kell esniük ahhoz, hogy megtapasztalják, miben kell fejlődniük, mert azt jelenti, hogy még valami hiányzott, valamit még megkell tanulni, helyre kell tenni. Sokszor ilyenkor a szenvedélybetegekben összedől a világ, mert úgy gondolják, hogy „nem vagyok képes rá, nem vagyok jó ember, nem tudok semmit sem megvalósítani", de ezt nem szabad így felfogni. Azon kell lenni, hogy mielőbb felálljon az illető, tanuljon a visszaesésből, és előre haladjon.

Miért alakul ki egy szenvedélybetegség?

Több oka is van. Nagyon fontos, hogy a személy milyen pszichés, szomatikus tényezőkkel rendelkezik. Fontos az is, hogy van-e genetikai hajlandóság. A környezet szerepe is kiemelkedően számít: milyen környezetben növekedik fel az illető, milyen kultúrában, milyen társasági életet él.

Hogyan kell egy kialakult rossz helyzethez viszonyulnia a hozzátartozónak?

A legfontosabb dolog az lenne a hozzátartozók részéről, hogy tudatosítsák, hogy gond van, és merjék felvállalni. Tudniuk kell, hogy van lehetőség, és kérhetnek segítséget. Ha szenvedélybetegség áll fenn, akkor az egész család érintett. A szégyen, a bűntudat miatt nem mernek lépni, sőt, nagyon nagy erőfeszítést tesznek azért, hogy kifele azt mutassák, minden rendben van. Ez a kirakatápolás, amit már említettem.

Fontos megérteni, hogy ők is tehetnek azért, hogy jobb legyen. Lehet, hogy a szenvedélybeteg nem kezd bele terápiába, nem fog segítséget kérni, lehet, hogy továbbra is inni fog, de ha a hozzátartozó kezd csoportba járni, vagy egyéni konzultációra, az is változásokat hozhat, mind a családban, mind a szenvedélybetegnél. A gond az, hogy gyakran a hozzátartozók se vállalnak felelősséget ezen a téren „mert velük nincsen baj". Nagyon félnek azzal szembesülni, hogy esetleg részük lehet abban, hogy kialakult a szenvedélybetegség, vagy abban, hogy idáig ez a folyamat elhúzódott és fennáll. Ők is menekülnek.

Azért fontos, hogy ők is segítséget kérjenek, terápiára, csoportba esetleg segítő beszélgetésekre járjanak, mert sok esetben, míg a szenvedélybeteg fejlődik, ők ugyanazon a szinten maradnak, kontrollálni akarnak, nem bíznak a másikban. Ha a hozzátartozó meri vállalni azt, hogy ő is tehetetlen, segítségre szorul és elindul egy belső fejlődés útján, akkor megértheti önmagát, a viselkedését, és nem utolsó sorban segítheti szenvedélybeteg társát, kapcsolatukat és családjukat.

Mitévő lehet, ha bizalmatlan, viszont látja, hogy a szenvedélybeteg kemény erőfeszítéseket tesz azért, hogy jó útra térjen?

Nehéz időszak az is, amikor a szenvedélybeteg hazakerül a terápiáról. Nehéz átértékelni, átrendezni azt, ami addig volt a családi életükben. Amíg tombol a szenvedélybetegség a családon belül, a gyerekek a józan szülőhöz húznak érzelmileg, őt szeretik jobban, rá számíthatnak. A szenvedélybeteg fél pedig a „rossz" figura, a bűnbak. A hozzátartozónak jó megélni azt, hogy családon belül kiemelkedő szerepe van, és fontos, még akkor is, ha ilyen fájdalmas, nehéz körülmények között alakul ki ez a szerep.

Amikor visszakerül a szenvedélybeteg józanon, stabilan, olyan személyként, akinek van véleménye, akarata és nem manipulálható, a hozzátartozók általában nagyon befeszülnek és mondhatni irigységet élnek át, mert a másik fél is kezd „jó" figurává válni, így már a hozzátartozó nincs egyedül ebben a szerepben. Nagyon nehéz ilyenkor azt mondani a másiknak, hogy „drágám, büszke vagyok rád, milyen jó, hogy a gyerekek hozzád is kezdenek kötődni". Azelőtt volt egy rendszer, akármilyen rossz rendszer is volt, de ebben megtalálta a hozzátartozó az ő kényelmes helyét, amiből elsősorban érzelmileg profitálhatott.

Persze, a hozzátartozó átmegy egy csomó csalódáson, átverik, hazudnak neki, ezeket nem könnyű megbocsátani, akkor sem, ha a másik fél egy teljesen új emberként tér vissza. Rengeteg idő és türelem kell mind a szülő-gyerek kapcsolatoknak, mind a párkapcsolatoknak. Ha a hozzátartozó leragad a gyűlölködő, vitatkozó, sértődött szinten, amin voltak egykor, gyakran tapasztalható, hogy elválnak, szakítanak, vagy pedig a szenvedélybeteg fél nem fogja bírni a nyomást és visszaesik.

A szülő-gyerek kapcsolatot mennyire sínyli meg a családon belüli szenvedélybetegség?

Minél tovább húzódik el a szenvedélybetegség, annál inkább. A gyerekek nagyon érzékenyek, és ők is gyakran bármit megtennének a családi békéért. Ennek érdekében különböző szerepeket vállalhatnak fel, és aszerint élhetik le az életüket.

Ilyen szerep a bohóc szerep. Ez a gyerek úgy próbál élni, hogy mindenből viccet csinál, próbálja felvidítani a környezetét, és ezáltal próbálja elvonni a figyelmet a családról. Felelősséget vállal a családjáért úgy, hogy rejtegeti annak problémáit.

Egy másik szerep a hős szerep. Van olyan gyerek, aki mintadiák lesz, részt vesz mindenhol, otthon főz, mos, takarít, csak hogy a szülőknek ne kelljen vele foglalkozniuk, mert érzi azt, hogy ők leterheltek.

A láthatatlan gyerek azzal próbál segíteni, hogy megpróbál nem okozni gondot, nem beszélgetni, nem mutatja gondjait. A bűnbak pedig minden szabálysértést, engedetlenséget elkövet. Ő így próbálja elvonni a figyelmet a családon belül kialakult gondokról.

Ezek a szerepek szépen lassan beágyazódnak a személyiségükbe és hosszútávon ennek meg tud lenni a böjtje, persze ezek nem tudatosan működnek.

Találkoztam olyan hozzátartozó klienssel, aki már 45 éves édesanya, de még mindig a szülei vannak előtérben az életében. Kényszeresen figyel rájuk, hajlamos a saját és családja dolgait háttérbe szorítani, miközben mindkét szülője iszik otthon. A hős szerep még mindig él benne, és megakadályozza őt a normális életvitelben. Nem tud rugalmas lenni, szorong, van egy csomó olyan hozadéka ennek a szerepnek, ami gátolja a személyiségfejlődésben.

Ha ez nem tudatosul, akkor hiába nem érzi magát jól a bőrében, így éli le az életét.

Már többször beszéltünk róla, hogy nem lehet meggyógyulni, józan életet élni viszont igen. Hogyan látod, meddig ajánlott valakinek csoportfoglalkozásokra járnia?

Valahogy úgy kell elképzelni, hogy a józan élethez folyamatosan foglalkoznia kell az embernek önmagával, egyfolytában fejlesztenie kell a személyiségét, kérdéseket feltennie, megválaszolnia azokat, nem csak nem inni, az önmagában nem elég. Amikor látszik, hogy valaki nem szűnik meg foglalkozni magával és a problémájával, az hosszú távon igenis tud tartós stabilitáshoz vezetni.

Számtalan esetben láttam, hogy valaki kényelembe helyezi magát, elhiszi, hogy ő már ura a helyzetnek, eltelik egy-két hónap és megtörténik a visszaesés. Mindig vannak problémák, amikkel muszáj foglalkozni, hogy ezt csoportban kell-e, vagy sem, az változó. Van olyan tagunk, aki 3-4 éve teljesen józan, de továbbra is jár csoportba.

Vannak olyan tagok, akik azt érzik, hogy stabilak, és nem jönnek csoportba, ez is rendben van. Ha valaki azt látja, hogy nem a csoportban, hanem más eszköz által tud tiszta maradni, akkor azt kell csinálnia. Itt szoktak bejönni a különböző hobbik, tevékenységek, amelyek felszabadítják őket, lendületet, életkedvet adnak. A lényeg, hogy mindenki, aki átélt hasonló problémát, keressen egy olyan utat, ami neki beválik és nem önámítás, hazugságok, hárítások övezik, hanem tényleg a személyiség fejlődését szolgálják.