Állandó készenlét, értesítések, üzenetek, e-mailek. Erre azonnal válaszolnom kell, ezt a videót még megnézem. Ismerős, ugye?

Tristan Harris, az egykori Google-alkalmazott részletesen leírja, hogyan rabolják el a figyelmünket és szabják át az életünket az okostelefonok. Az eredeti angol nyelvű blogbejegyzés itt olvasható, alább a szöveg magyar kivonata.

Tristan Harris évekig a Google-nek dolgozott, majd 2016-ban úgy döntött, kilép az óriáscégből és inkább azon dolgozik, hogy megmutassa az embereknek, hogyan vegyék vissza az irányítást az életük felett. Tristan Harris néhány társával együtt megalapította a Centre of Human Technology-t, céljuk, hogy a technológia ne manipulatív eszközként működjön, hanem az emberek valódi érdekeit szolgálja.

Amikor a technológiáról beszélünk, gyakran – nagyon optimistán – csak arra koncentrálunk, hogy mi mindent köszönhetünk neki, mennyire hasznos. De most azt szeretném megmutatni, hogy ennek az ellenkezője is lehet.

A technológia ott céloz meg bennünket, ahol gyengék, sebezhetőek vagyunk. Én akkor tanultam meg így gondolkodni, amikor bűvészkedtem. A bűvészek az emberi észlelés korlátait használják, a vakfoltokat, látószögeket, amik elfedik a trükköt. És pontosan ez az, amit a dizájnerek, tervezők tesznek az agyaddal. A pszichológiai sebezhetőségeddel játszanak, miközben a figyelmedért versengenek. Megmutatom, hogyan csinálják.

1. Csapda: A választás szabadsága

A nyugati kultúra az egyéni választás és a szabadság ideája köré épült. Folyton azért harcolunk, hogy megvédjük a szabad választáshoz való jogunkat, miközben figyelmen kívül hagyjuk, hogy valójában korlátozottak a lehetőségeink, és egyiket sem mi alkottuk.

Pontosan ez az, amit a bűvészek is tesznek. Megadják nekünk a szabad választás illúzióját, miközben ők úgy alakítják a „menüt", hogy ők nyerjenek, függetlenül attól, hogy te mit választasz.

Amikor az embereknek felkínálnak választási lehetőségeket, ritkán kérdezik meg, hogy:

Mi az, ami nincs a menüben?

Miért ezeket a lehetőségeket kínálták fel nekem, és nem másokat?

Ismerem a szolgáltató valódi céljait?

Ezek a lehetőségek valóban a szükségleteimre válaszolnak, vagy csak lekötik a figyelmem egy időre? Például az áruházak polcain felkínált milliónyi fogkrém. Mennyire indokolja ezeket az opciókat az az egyszerű tényállás, hogy fogat kell mosnom?

Képzeld el, hogy egy kedd este kint vagy a barátaiddal a városban. Jó a hangulat, nem akarjátok abbahagyni a társalgást, ezért megnyitod a Yelp-et, hogy találjatok egy kocsmát a közelben, ahol folytatni lehet a dolgot. A baráti társaság hirtelen átváltozik egy csoport telefonjaikat bámuló egyénné, akik értékeléseket olvasnak és fotókat nézegetnek, bárokat hasonlítanak össze. Hol jobb a koktél, hol szebbek a képek?

A Yelp, csupán azáltal, ahogyan kialakította a menüjét, kicserélte a haverok eredeti kérdését: „Hol tudnánk folytatni a beszélgetést?" arra, hogy „Melyik bárban vannak a legszebben lefotózott koktélok?"

Sőt, mi több, a csoportnak az az érzése, hogy a Yelp az összes lehetőséget felkínálta nekik. És miközben a telefonjaikat nézik, nem veszik észre, hogy az út túloldalán a parkban épp koncertezik egy banda. És nem látják meg a pop-up galériát sem a másik oldalon, ahol kávét és palacsintát is kaphatnának, mert egyik lehetőség sem jelent meg a Yelp menüjében.

Minél több opciót, választási lehetőséget ad a technológia az életünk egyre több területén, (információk, események, helyek, barátok, randik, munkák), annál inkább azt érezzük, hogy a telefonunk kínálja a legalkalmasabb lehetőségeket mindenre. Valóban így lenne?

Pedig a leghatékonyabb menü nem az, amelyiknek a legtöbb opciója van. De amikor vakon alárendeljük magunkat a nekünk felkínált lehetőségeknek, akkor könnyű szem elől téveszteni a különbséget.

A ki ér rá ma este helyett csak azokat látjuk, akikkel legutóbb cseteltünk. A Mi történik a világban? kérdésünkre egy szűrt hírfolyam adja meg a választ. A Kivel randizhatnék? lehetőségei a Tinderen jobbra húzott arcokban merülnek ki. Válaszolni kell egy levélre? Itt vannak ezek a gyorsgombok, használd ezeket – kínálja fel a levelezőprogram – ahelyett, hogy személyes üzenetet fogalmaznánk meg.

Minden felhasználói felület egy menü, néhány felkínált opcióval. Amikor reggel felébredünk és ránézünk az értesítésektől villogó telefonunkra – az ébredés élménye helyett egy menüsort látunk arról, hogy mi mindenről maradtunk le tegnap este óta. Valóban ez tükrözi, hogy mi érdekel bennünket ébredés után?

A menük és választási lehetőségek alakításával a technológia elrabolja a szabad választáshoz való jogunkat, kicseréli az igényeinket. De minél inkább figyelünk a felkínált opciókra, annál inkább észrevehetjük, hogy nem igazán egyeznek a valódi igényeinkkel.

2. Csapda: Játékgépet minden zsebbe!

Egy átlagos ember naponta 150-szer csekkolja a telefonját. Miért csináljuk ezt? 150 alkalommal hozunk tudatos döntést?

A jelenség egyik fő oka a játékgépek első számú pszichológiai összetevője, amit úgy hívnak: időszakos változó jutalom.

Ha függőséget akarsz kialakítani, a következőt kell tenni. Kapcsolj össze egy cselekvést egy esetleges jutalommal. Mint amikor húzogatod a játékgépen levő kart, és cserébe vagy jutalmat kapsz, vagy semmit. Ha semmit, akkor próbáld újra. Minél változatosabb a jutalom, annál erősebb a függőség.

Valóban ennyire manipulálhatóak az emberek? A válasz igen. A játékgépek több bevételre tesznek szert az Egyesült Államokban, mint a baseball, a mozik, vagy a tematikus parkok együtt. A New Yorki Egyetem egyik tanulmánya szerint ezek a játékgépek 3-4-szer gyorsabban okoznak függőséget, mint más szerencsejátékok.

És ami ennél is szomorúbb, hogy emberek milliói hordozzák a zsebükben a saját játékgépjüket. Amikor előveszed a telefont, valójában a jutalomért játszol − új értesítésekért. Frissíted a levelezőprogramot − új üzenetekért, pörgeted az Instagramot újabb és újabb fotókért, húzogatod az arcokat jobbra-balra a Tinderen, egy jutalmazó „Its a match!"-ért.

Az alkalmazások és weboldalak tele vannak változó jutalmakkal, mert jót tesz az üzletnek. De nincs emögött semmilyen ördögi terv, egyetlen e-mail szolgáltató sem nyer azzal, amikor milliók frissítik a levelezésüket és nem látnak semmi újdonságot. Az Apple és a Google tervezői sem szándékosan alakították játékgépekké a telefonjaikat. Véletlenül történt.

De ezeknek a cégeknek most felelősségük van abban, hogy csökkentsék az általuk okozott függőséget. Például arra biztathatnák az embereket, hogy maguk szabják meg, a nap, vagy hét melyik szakaszában akarnak üzenetet, értesítést kapni, mikor akarnak a játékgép hatású alkalmazásba belépni.

3. Csapda: Félek, hogy lemaradok valami fontosról

Ez a figyelmünk birtoklásának másik módja, amit az alkalmazások és weboldalak sikeresen használnak. Miután meggyőztek bennünket, hogy ők a legjobb közvetítők, legyen szó hírekről, üzenetekről, barátokról vagy potenciális párkapcsolatról, már nehéz kikapcsolni, leiratkozni, megszüntetni a profilt, mert, mi van ha épp emiatt lemaradsz valamiről, ami fontos. Nem iratkozol le a hírlevélről, pedig el sem olvasod rendszerint, de mi van, ha éppen küldenek egy jó ajánlatot? Olyan embereket követsz Facebookon, akikkel évek óta nem beszéltél, mert ki tudja, mikor történik velük valami érdekes? Áthúzod az arcokat Tinderen, pedig már egy ideje nem randizol, de ki tudja, talán éppen most találsz valakit, aki kedvel.

Pedig, ha alaposabban megvizsgáljuk ezt a félelmet, rájövünk, hogy elkerülhetetlen, hogy egy adott ponton lemaradjunk valamiről. Viszont, amikor elengedjük ezt a kényszert, hirtelen felébredünk ebből az illúzióból. Amikor több mint egy napra kilépünk a virtuális térből, rájövünk, teljesen fölöslegesen aggódtunk, mert nem történik semmi. Amiről nem tudunk, az nem hiányzik.

Mi lenne, ha a tech-cégek felismernék ezt, és arra buzdítanának, hogy minőségi időt töltsünk a barátainkkal ahelyett, hogy arra koncentrálnánk, miről maradunk le közben?

4. Csapda: Társadalmi jóváhagyás

Az egyik legösztönzőbb dolog, amit emberként kaphatunk. Szükségünk van arra, hogy tartozzunk valahová, hogy elismerjenek és értékeljenek, és ez a szükségletünk most a technológia kezében van. Ez történik, amikor megjelölnek egy fotón a közösségi oldalon.

Amikor észreveszem, hogy egy barátom megjelölt a közös fotónkon, arra gondolok, hogy ez az ő döntése volt. Holott elsősorban a Facebook vette rá őt erre azzal, hogy megjelenített az arcom mellett egy címkét: Meg akarod jelölni őt ezen a képen? Amire csak kattintani kell. A Facebook ezáltal befolyásolja, hogy emberek milliói hogyan tapasztalják meg a társas kapcsolataikat a virtuális térben.

Ugyanez történik, amikor kicseréljük a profilképünket. A Facebook tudja, hogy ilyenkor sebezhetőek vagyunk, szükségünk van a társaink visszajelzésére, ami egyfajta társadalmi elfogadás. Ezért előrébb helyezi a hírfolyamban, és hosszabb ideig teszi láthatóvá, hogy minél több ember reagáljon rá. És minden egyes lájk vagy komment rávesz minket arra, hogy megnyissuk az applikációt és megnézzük, mi történt.

5. Csapda: A kölcsönösség elve

Szintén erős társadalmi kötelék. Ha teszel nekem egy szívességet, akkor tartozom neked. Ha azt mondtad, köszönöm szépen, nekem válaszolnom kell, hogy nagyon szívesen. Írtál egy e-mailt − illetlenség válasz nélkül hagyni. Követsz az instán? Úgy illik, hogy én is feliratkozzak rád. Szükségünk van arra, hogy viszonozzuk mások tetteit, és hogy viszonozzák a mi cselekedeteinket. De vajon helyes, ha a közösségi oldalak határozzák meg, milyen gyakran jutunk hozzá a „kölcsönhöz"?

A LinkedIn az egyik legnagyobb bűnös ebben a sztoriban. Azt akarja, hogy minél több felhasználó tegyen minél több szívességet, vállaljon és kapjon több társadalmi elkötelezettséget, mert minden alkalommal, amikor válaszolnak egy üzenetre, elfogadnak egy kapcsolatot, vagy szakmai ajánlást írnak valakinek, vissza kell térniük a linkedin.com-ra, ahol időt töltenek, és ez jó − az oldal működtetőinek.

Akárcsak a Facebook, a LinkedIn is folyton újabb és újabb kapcsolatokat, ismerősöket javasol, bevonva az új embereket a kötelező kölcsönösség hálójába.

Képzelj el több millió embert, amint egész nap körbe rohangálnak, mint a fej nélküli csirkék, hogy viszonozzák egymásnak a társadalmi kölcsönöket, szívességeket, lájkokat, értékeléseket stb., és mindezt olyan cégek hozták létre, akik profitálnak ebből. Hát Isten hozott a közösségi médiában.

6. Csapda: Feneketlen tál, végtelen hírfolyam, autoplay

Egy másik módszer, hogy eltérítsük az emberek figyelmét, ha rávesszük, akkor is fogyasszanak, amikor már nem éhesek. Hogyan? Könnyedén. Vegyél egy élményt, ami eredetileg korlátozott és véges, majd alakítsd egy végtelen folyammá.

Brian Wasnik professzor egy kísérletben mutatta meg: automatikusan újratöltődő tányérokból kellett a kísérlet résztvevőinek levest enniük. Az alanyok 73 %-kal több kalóriát fogyasztottak így el, mint azok, akik egyszerű tányérokból táplálkoztak, és alá is becsülték a fogyasztásukat.

Ugyanezt használják ki a tech-óriások is. A hírfolyamot szándékosan tették végtelenné, a tartalom sosem fogy el, és semmi nem ösztönöz arra bennünket, hogy ideje szünetet tartani, és nem görgetni tovább. Ugyanez a helyzet az automatikusan induló videókkal, a következő film kezdetéig való visszaszámlálással. Ezek a cégek pedig azt állítják: csak a felhasználóknak akarnak kedvezni, miközben a saját malmukra hajtják a vizet, és nem is hibáztathatjuk ezért őket, hiszen a mi időnkért és figyelmünkért küzdenek.

7. Csapda: Sürgős üzenetet kaptál

A cégek jól tudják, hogy az üzenetek, amelyek azonnal eljutnak a címzetthez, félbeszakítják a tevékenységet, sokkal erősebb nyomást gyakorolnak ránk, hogy válaszoljunk rájuk, mint például a hagyományos levelek.

A WhatsApp, a Facebook Messenger, vagy a SnapChat olyan üzenetküldő felületet alkotott, amely félbeszakítja a fogadó felet, rögtön megjelenik a chatbuborék a kijelzőjén, és azt az érzetet kelti: ez sürgős, azonnal válaszolnom kell. Más szavakkal: a félbeszakítás jót tesz az üzletnek.

Még ennél is tovább megy az applikációk nagy része, hiszen a küldő fél leellenőrizheti, hogy az üzenetet elolvasta-e már a címzett. Ha látod, hogy láttam, akkor muszáj válaszolnom, különben udvariatlannak fogsz tartani.

8. Csapda: A te célod csak az övék után

Vegyünk egy hétköznapi példát, amit mindenki ismer. Az üzleteket legtöbbször azért keresik fel az emberek, hogy tejet és gyógyszereket vegyenek. De az üzlet azt szeretné, hogy minél többet költsenek a vásárlók, ha már ott vannak, ezért a bolt legtávolabbi pontjára helyezi a legkeresettebb termékeket. Így elválaszthatatlanná teszik a saját céljaikat a vásárló céljaitól. Ha valóban felhasználóbarát felület lenne a bolt, a népszerű termékek a legelső polcon kapnának helyet.

Ugyanígy vannak elrendezve a weboldalak is. Ha például azért lépnél be a Facebookra, hogy megtudj valamit a péntek esti eseményről, az applikáció arra kényszerít, hogy először a hírfolyamba lépj be, anélkül nem tudod elérni az események listáját.

Egy ideális világban az alkalmazások lehetőséget adnának arra, hogy kitérők nélkül eljussunk a kívánt információkhoz.

9. Csapda: Kényelmetlen választások

Hozzá vagyunk szokva, hogy elegendő, ha a tecnhológiai cégek biztosítják a különböző választási lehetőségeket: Ha nem vagy elégedett, választhatsz egy másik terméket. Bármikor leiratkozhatsz. Ha függővé váltál egy alkalmazástól, bármikor letörölheted a telefonodról.

De nem szabad figyelmen kívül hagyni, hogy a számukra profitáló döntéseket könnyen elérhetővé teszik, az ő szempontjukból kedvezőtlen döntéseket pedig megnehezítik számunkra. Például a NYTonline.com (New York Times) lehetőséget ad arra, hogy leiratkozz a hírleveléről, de amint megnyomod a leiratkozás gombot, arra utasítanak, hogy hívd fel a megadott telefonszámot, ami csak korlátozott időpontokban fogadja a hívásodat.

10. Csapda: csak egy percedbe kerül

A Facebook jelzi, hogy valaki bejelölt téged egy fotón. Természetesen felajánlja, hogy azonnal megnézd a fényképet. Csak egy kattintás! De vajon tényleg kattintanál, ha tudnád, valójában mennyi időt fogsz elpocsékolni, és mondjuk ott írná az értesítés mellett, hogy a következő 20 percedet is áldozd ide?

Az emberek nem mérik fel előre, hogy valójában mennyibe kerül az az egy kattintás számukra. Ugyanezt a stratégiát használják az eladási ügynökök, amikor úgy kezdik a vásárló győzködését, hogy: Csak egy perc figyelmet kérek!

Képzeld el, mi lenne, ha a weboldalak és applikációk tényleg törődnének a felhasználókkal, és jeleznék nekünk a kattintásaink következményét. Például, hogy előreláthatólag mennyi időt fogunk eltölteni az oldalon, ha megnyitunk egy tartalmat, vagy elkezdünk nézni egy videót.

Mit tehetünk?

A legnagyobb szabadság a szabad gondolkodás, és a szabad elme. A technológiát a mi oldalunkra kell állítanunk, hogy segítsen bennünket szabadon élni, érezni és cselekedni. Az időnk értékes, és ugyanolyan szigorúan kell védenünk, mint a magánéleti, vagy más digitális jogainkat.