Hétről hétre kézilabda- és teremfocimeccsekre járunk, néha focizunk, néha koncertet nézünk-hallunk benne. Viccesen azt írhatnánk, hogy Székelyudvarhely sportcsarnokának ma van a születésnapja, ma tölti be a krisztusi kort.

A születése nehéz volt, s talán hihetetlen, de maga Ceauşescu (is) bábáskodott felette.

Idegesítette az öreget a „csontváz" látványa

Habár kézilabdacsapatai már évtizedek óta voltak a városnak, az együttesek az 1964-ben átadott Akarat Sportkomplexum pályáin játszottak. A hatvanas évek elején történt az áttérés a nagypályásról a ma is ismert kis, hét játékossal játszott kézilabdára.

Az ideálisnak nem mondható körülmények ellenére a nők kiváló eredményeket értek el, hiszen majd egy évtizedig a legfelsőbb osztályban játszottak, 1976-ban bronzérmet nyert a Miklós Magdolna nevével fémjelzett Székelyudvarhelyi Akarat.

Már ebben az időben, a hetvenes évek elején, a municípium akkori vezetősége, a városi sporttanács és az UCECOM együtt elhatározta, hogy a régi futballpálya helyére (az új, ma is használt futballpálya a hatvanas évek végén épült fel) egy olyan csarnokot építtetnek, ami elsősorban ipari kiállításoknak adna helyet, de sportolni is lehetne benne.

Pénz azonban csak annyi volt, hogy a hetvenes évek közepén a terem váza készült el. A  „csontváz" ott árválkodott az új stadion és a művelődési ház között.

Akkoriban (és később is) Nicolae Ceauşescu gyakran járt vadászni a környékre, s általában a stadionban szállt le a helikoptere. A rossznyelvek szerint idegesítette a hatalmas vascsövek látványa, s 1976-ban ráparancsolt Ubornyi Mihályra, az akkori polgármesterre (abban a rendszerben ezt a funkciót úgy hívták, hogy néptanácselnök), hogy szíveskedjenek befoglalni állami beruházásba a sportcsarnok építését és befejezni azt.

A következő években  a helyi elöljárók kilobbizták, hogy a csarnok ne csak kiállításoknak és pártgyűléseknek adjon helyet, hanem multifunkcionális legyen, magyarán sportolni lehessen benne, mert az mindenkinek jó.

Volt akkor is egyfajta összefogás a város gyárainak vezetői között, mert tudták, hogy a csarnokot „magunknak", a városnak építjük, s azt a néhány pártgyűlést le lehet nyelni, ha ez az ára annak, hogy hétről-hétre kézilabdameccsekre is járhatnának az udvarhelyiek.

Avatóünnepség tornászokkal

Az építkezés elkezdődött, maguk a vállalatvezetők irányították azt, minden gyár csoportokat küldött az építkezésre. Érdekesség, hogy a játéktér padlóját régeni deszkából készítették, a székek tartóvasait a Tehnoutilajban, az ülőkéket pedig a Matricagyárban. A csarnok homlokzatán levő dombormű Verestóy Árpád szobrászművész munkája.

Az avatóünnepség 1980. szeptember 27-én este fél nyolckor kezdődött, az akkori román női tornászválogatott (edzője akkor Károlyi Béla volt) bemutatót tartott.

A nyolcvanas években főleg a másodosztályú női és férfi kézilabdacsapat, az Akarat és a Tehnoutilaj meccsein telt meg a csarnok, de tartottak itt pártgyűlést is.

Koncertek és bajnoki címek

A rendszerváltás után már színesedett a paletta, az egyik első ember, aki „megtöltötte" a csarnokot, Tőkés László volt 1990. február 7-én, aztán sok-sok koncert, szépségverseny, ökumenikus istentisztelet, ballagás és más esemény is volt a székelyudvarhelyi sportcsarnokban.

A legelső rock-koncert a Hobo Blues Bandé volt 1990. március 5-én, legutóbb, tavaly május 23-án pedig a Rúzsa Magdi lépett fel. A kettő között olyan együttesek és előadók játszottak itt , az egyébként csapnivaló akusztikájú teremben, mint Koncz Zsuzsa, a Republic, a Kispál és a Borz, Somló Tamás, a Beatrice, az Edda, a Bikini és mások.

A sportcsarnok egyik legnagyobb felújítása 1993-ban volt, ezt a város néhai Hosszú Attila vállalkozónak köszönheti, egy évre rá sakkvilágbajnokságnak adott otthont a létesítmény. 2005. augusztus 23-án este az árvíz befolyt a csarnokba és elöntötte a játékteret.

Még abban az évben teljesen felújították, azóta vannak a mostani székek, a játéktér, illetve az új eredményjelző tábla.

Az udvarhelyi sport szentélyében eddig háromszor szerzett bajnoki címet Székelyudvarhely teremlabdarúgó csapata és bízunk benne, hogy még fog.  Abban is reménykedhetünk, hogy itt nyer egyszer aranyérmet a kézilabdacsapat is. Talán erre nem kell majd éveket várni, mint ahogy a hetvenes években a sportcsarnok felépítésére kellett.