1989. december 22. Románia huszadik századi történetének egyik legfontosabb dátuma, a kelet-európai rendszerváltások egyik sereghajtójaként országunkat is elérte a „megváltás", a régi rendszer bukása.  Korábban a "forradalom" székelyudvarhelyi eseményeit taglaltuk, tavalyi írásunk dokumentumfilmeket is tartalmaz.

Szerkesztőink többsége gyerekként élte meg a rendszerváltást. Visszaemlékeztünk.

Kakasy Botond: fegyvert kerestek

Abban az évben kezdtem az iskolát, decemberben kezdődött az első vakációnk. Nem tudtam, mi történik, anyám annyit mondott „bajok" vannak az országban. Én ezekből a „bajokból" annyit éreztem, hogy sokkal rövidebb ideig engedtek le az udvarra játszani, és akkor is csak a tömbház mögötti játszótérre, amit védőbástyaként fontak körbe az épületek.

A szokottnál kevesebb gyerek gyűlt össze a téren. Amikor mégis a tömbház elé merészkedtünk, láttam, hogy a szemközti blokk földszintjén, az ablakban, nagy, hosszúkás barna rádió szól, és a járó-kelők félkörben állva hallgatják azt. Mire közelebb mehettem volna, anyám éles hangja utasított vissza a tömbházak biztonságosnak vélt gyűrűjébe.

Nem tudom, hány nap telt el ebben a hangulatban, egyikükön apámmal egy szombatfalvi ismerőséhez mentünk. Visszafele a gabonaraktár előtti vasúti átkelőn leengedett sorompó fogadott, de vonat nem jött.

A Dacia hátsó üléséről ijedten néztem, amint két megtermett ember földig érő subában odajön, és kiszállítja apámat. Kezükben akkora furkós bot, mint a magyar népmesékben. Felnyittatták a motorháztetőt, csomagtartót, majd a hátsó ülést is kimozdították a helyéből.

Én rajta ültem, s már szálltam volna ki, amikor mondott valamit románul a subás idegen. Apám megnyugtatóan intett, maradjak. Visszaült, az idegen intésére felemelték a sorompót és továbbmentünk. Mit akartak? – kérdeztem, miközben a szívem vadul kalapált. Fegyvert kerestek – válaszolta apám.

Valamivel később már már elsütött golyókat, használt hüvelyeket csereberéltünk. Megvolt az árfolyam, egy golyó hány hüvely, a puskagolyó ért a legtöbbet. Csak dugiban cserélgettük, hogy a felnőttek ne lássák. A szomszédos tömbházból az egyik társunk azt mondta, a rendőrség leégett, és a hamuban lehet golyót kapni, csak oda kell menni.

A testvére már járt ott. Nagyon kellett volna pár új golyó a gyűjteménybe, de nem volt bátorságunk a Bethlen negyedből ellógni a rendőrségig. Végül a meglévő gyűjteményem elástam valahol a tömbház mellett, és soha többé nem találtam meg.

Katona Zoltán: a vasbetont nem viszi át a puskagolyó

Néhány nappal azelőtt még gombfoci-bajnokságot rendeztünk az iskolában, már vakáció volt. Aznap apa betegszabadságon, anya pedig módszertani körön volt, de inkább hazasietett, és bezárta az ajtót, mert azt mondták, hogy lőni fognak a városban, üljünk itthon, ne menjünk ki, mert meglőnek.

Apa éppen a fadobozos tévé tetején álló orosz VEF rádión a „szabadeurópát" hallgatta (cserszegett, recsegett-ropogott, mint maga a rendszer), aztán hirtelen benyomta a tévé kapcsológombját – ott pedig ezek a pillanatok mentek.

Tél volt, enyhe tél, a légy is megállt a faragott csillár alatt, a szomszédok is átjöttek, Dineszku és Kárámitru, aztán Ilieszku és Péterromán. Lövöldözés élőben, röpködtek a golyók a képernyőn, pedig anyu azt mondta, hogy többet nem is lesz háború.

Apa és anya még azt is mondták, hogy ha ne adj' isten rálőnek a blokkunkra, akkor mi, gyermekek, azonnal hasaljunk a fal mellé, mert a vasbetont nem viszi át a puskagolyó. Másnap már lehetett narancsot venni az alimentárában, mégis az tetszett a legjobban, hogy örömükben puszilgatták egymást az emberek.

Az azóta eltelt 24 évben az akkori események persze más megvilágításba kerültek, kitűnő dokumentum- és játékfilmek is készültek a témából, amelyek már azt taglalták, hogy ha az üzletekben lett volna ennivaló, nem mentek volna olyan sokan az utcára, még néhány évig élt volna a régi rendszer (én is erről vagyok – egyelőre – meggyőződve).

Azokat a napokat viszont soha nem tudnám kitörölni az emlékezetemből, holnap reggelig tudnék mesélni róluk. És, ha valaki megkérdezi, hogy mikor ért véget a gyerekkorom, napra pontosan megmondom. 1989. december 22-én, pénteken.

A fiatalokat is megkérdeztük, mit tudnak a forradalomról. Ezek a válaszok.

Lázár Emese: Bukarest, a szellemváros

A forradalom előestéjén Bukarestben voltam. Akkor már suttogtak a temesvári zavargásokról, a szállodában a recepciós gyanakodva és sokáig nézegette az akkor még könyvecske személyit. A város napközben sem volt barátságos, hideg volt, a kirakatok üresek, akárcsak a boltok előtt sorban állók tekintete.

Estére akár egy szellemváros, úgy nézett ki Bukarest, az alig megvilágított főtéren rendőrök sorakoztak. A vonatállomásra tartva szembejött valamelyik gyárból a diktátor utolsó nagygyűlésére összehívott tömeg. Zászlókat, „Éljen az RKP!", „Éljen Ceaușescu!" és hasonló feliratú táblákat vittek.

A metró aluljárójában fehér cetliket szórt el valaki. Akkor láttam életemben először és utoljára röpcédulát. A kíváncsiság nagyobb volt bennem, mint az óvatosság, felvettem. Ez állt rajta, románul: „Testvérek, kövessétek a brassói és temesvári testvéreiteket! Le a diktatúrával, halál Ceaușescura! Éljen a szabadság!"

A barátom szó szerint kitépte a kezemből a cetlit, és visszadobta a földre. Nem nyúlt utána senki, nem követett bennünket sem senki, a vonaton sem beszélt senki arról, hogy mi történik Bukarestben.

Pedig akkor már állt a bál. Soha nem felejtem el a szüleim arcát, akik azt hitték, többet nem látnak viszont, ugyanis a szállodát, ahol megszálltunk, szitává lőtték.

Félelem is vegyült az eufóriába, amikor megtudtuk, hogy Ceaușescuék elmenekültek. Senki nem tudta mi lesz, de kint volt mindenki az utcán. Aki nem, az otthon, a tévé előtt ült, és leste a híreket.

Zűrzavar, boldogság, egymás nyakába boruló emberek, a néptanács ablakán kirepülő narancs, kávé és italos üvegek, a menekülni akaró polgármester fejét telibe találó bakancs, a milicisták véres, péppé vert arca, az ablakunk alatt lobogó, a rendőr lakásából az ablakon át kidobott tárgyakból rakott máglya.

Apám arca, amikor a feldühödött és a besúgók kirámolt pincéjében talált bortól mámoros forradalmár ifjúságot kéri: emberek, csak a gázkályhához ne nyúljatok! A televízió előtt sírva imádkozó szomszéd néni, és anyám tekintete, amikor a kihűlt hamurakás szélén a félig elhamvadt gyermekjátékra nézett.

Pál Edit Éva: az volt az első halál, amit láttam

Az a bizonyos december annyira beégett a retinámba, hogy fekete-fehér fotókon látom hétéves önmagam, amint bámulom a tévét. Valamiért a szomszédban követtük az eseményeket egy lámpás televízión, leginkább arra emlékszem, hogy mindenki felfokozott izgalmi állapotban volt, azelőtt soha annyi tévét nem nézhettünk, mint akkor.

Gyerekként semmit nem értettünk a román szövegből, a képsorok jelentését sem igazán tudtuk összerakni, de kitartóan ültünk, hevertünk, szunyókáltunk a készülék előtt.

Nem értettük, csak éreztük, hogy nagy változások vannak. Addig mesének tűnt a történet, amit láttunk, a lecsupaszított valóság csak akkor csapott meg, amikor elkezdődött az ijesztgetés, hogy ne menjünk az utcára, mert lelőhetnek. Ha kint vagyunk, szorosan a fal mellett menjünk, bent pedig ne közelítsünk az ablakhoz.

Ennek ellenére az ablakból lestem, hogy hatalmas füst száll fel a kórház fölött, édesanyám azzal jött haza a munkából, hogy ég a rendőrség. A szomszéd férfiak felváltva álltak őrt a tömbház bejáratánál. Amikor a nagyszüleimtől megérkeztünk a kosár kolbásszal disznóvágás után, Domi bácsi azzal viccelődött a hurkákra mutatva: ni, mennyi puska, le ne lőjetek!

A tévé előtt vártuk a diktátor és felesége ítéletét, később többször is izgatottan néztük meg a kivégzés ismétlését. Az volt az első halál, amit láttam, és abban a decemberben tudtam meg, hogy többé nem jön az angyal.

Szasza: „Jos, Iliescu!"

Alig voltam több háromévesnél, mikor Romániát is utolérte a rendszerváltás szele. Emlékeim nem nagyon vannak az udvarhelyi zűrzavaros napokból, de a családi elbeszélésekből egy kaotikus történet áll össze, amiben senki sem tudta, mi történik éppen, és mit is kéne tenni.

Testvérem Brassóban volt egyetemista, és dolgozott, a forradalom napjaiban szüleim őt várták aggódva haza: mint kiderül, nem is alaptalanul, hiszen ott sem a békesség lengte be az embereket, testvéremet csupán néhány méterrel kerülte el egy gépfegyverből leadott sorozatlövés.

Ez az emlék talán a legélénkebb az egész család emlékezetében, s úgy tűnik, a forradalmi hangulat a legkisebbre, így rám is hatással volt. Bár erre is inkább szüleim elmondásából emlékszem, de határozottan jó kedvvel gondolok vissza arra, hogy nem sokkal a rendszerváltás lezajlása után, alig néhány éves gyerekként a szomszéd kislánnyal ismét adtunk okot szüleinknek, hogy aggódjanak.

A tömbház mögött, talán határozott politikai elképzelésekkel fejünkben, a gyerekek őszinteségével kiabáltuk, hogy „Jos, Iliescu!"

Bedőházi Attila-Csaba: a bácsit és a nénit lelőtték

Annyira emlékszem a '89-es eseményekből, amennyit egy négyéves gyermek felfogott az akkori világból. Nem sokat. Az tisztán él bennem, hogy akkor este féltünk, mert édesapám nem ért időben haza, és tudtuk, hogy nem jó dolgok történtek. Édesanyám annyit mondott, hogy feküdjünk le, és legyünk nagyon csendben.

Az is rémlik, hogy az akkori évben félelmetes volt az angyalvárás, igaz, nem nagyon értettem, hogy miért. Akkoriban láttuk a tévében, amint a bácsit és a nénit lelőtték, vagy legalábbis összeestek.

Később a napköziben leakasztottuk annak a lelőtt bácsinak a bekeretezett képét, ő mindig is velünk lógott, igaz, a falon. Azt sem nagyon értettem, hogy miért égetjük el a fakeretes képeket. Valami olyasmit mondtak, hogy helyébe egy jobb bácsi kerül majd. Azóta is várom.

Te mit csináltál azokban a napokban, mire emlékszel? Oszd meg velünk a történetedet!

„