Költő, rapper, szlemmer. Szöveggyáros, illetve „rímbuzi", ahogy ő fogalmaz. Néhány éve ismert figurának számít a magyarországi underground zene világában, hiszen alapítója és frontembere az Akkezdet Phiai nevű rap formációnak. Idén pedig költőként is bemutatkozott, miután megjelent Ahol megszakad címmel az első verseskötete. A G. Caféban tartott pénteki slam-poetry előtt beszélgettünk.

Mi volt előbb, a vers vagy a dalszöveg, illetve rapszöveg?

Abszolút a dalszöveg, illetve a rap, mert úgy tizenhárom éves korunkban Márkkal (szerk. megj.: Süveg Márk, alias Saiid, az Akkezdet Phiai együttesben Péter szerző- és előadótársa) megismerkedtünk, és mindketten a rap bűvöletében éltünk. Már akkor tanultunk angolul és nagyon sok rapszöveget értettünk. Teljesen odáig voltunk, hogy milyen ötletes szövegek vannak, milyen fifikásak, s megpróbáltuk mi is magyarba átültetni őket.

Technikailag a rapszöveg meg a vers nem nagyon különbözik, annyi a különbség, hogy itt verslábnak hívjuk, ott meg ritmusegységnek. Ezzel kapcsolatban már végeztek kutatásokat, a versben ugye vannak a verslábak – ha vannak – lehet ütemhangsúlyos vagy időmértékes, a rapszövegről pedig kiderült, hogy hangsúlyszámláló verselés.

Például az Ómagyar Mária-siralom hangsúlyszámláló verselésben van írva, illetve az angol hősi eposz, a Beowulf is – tetszőleges hosszúságúak a sorok, de vannak benne ritmusegységek. Olyan mintha ütemhangsúlyos lenne, csak a szótagszámok változhatnak. A rap is ilyen— ebből lehet tudni, hogy ezeket az ősi szövegeket valamilyen ritmusra, zenére írták. Tudjuk, hogy a homéroszi eposzokat is élőszóban mondták.

A költészetet egészen a reneszánsz végéig zene kísérte.

Akkor van átjárás a kettő között.

Egy tőről fakad a kettő, s akkor vált szét, amikor elkezdődött a könyvnyomtatás. Balassinál még erősen lehet érezni, hogy odáig éneklésre is szánták ezeket a verseket, hiszen ő még használ nótajelzéseket. Aztán a zenés vers visszaszorul a népköltészetbe, a népi rigmusokba. A 19. században, Amerikában például Vachel Lindsay, aki a Holt költők társaságából ismert „Congót" írta, majd Európában a dadaisták csinálnak megint olyant, hogy előadásra szánják a szövegeket. Aztán ez megint nagyon erős a beat-generációnál az ötvenes években.

Mint Allen Ginsberg, mert amikor először láttam slam poetry-előadásotokat youtube-on, egyből az Üvöltés jutott eszembe...

Igen, az egyik nagy öreg Ginsberg. Egyértelműen neki tulajdonítják ezt a stílust, ő úgy szlemmelt, hogy még nem is tudott róla.

Hogyan írsz szöveget? Papírra, telefonba, laptoppal? És milyen gyakran?

A mobiltelefonba szoktam jegyzetelni, és amikor hazamegyek, otthon beírom a számítógépbe, mert én már pici koromtól valahogy a számítógépre szocializálódtam, papírra nagyon keveset írtam.

Szeretek írni egyébként papírra, de nagyon sokat áthúzok, javítok, nem az a romantikus ihletettségű vagyok, s ezért nem akarom, hogy egy esőerdőt ki kelljen vágni miattam. Majdnem minden nap foglalkozom vele, átlag háromnaponta írok valamit.

Mennyire lettél más ember attól, hogy már tinédzserkorodban Amerikában tanultál, majd Rómában, az egyetemet pedig Párizsban jártad?

Imádom a multikulturalizmust, és ha más nem is történik az emberrel, a fókusza, a horizontja kitágul. Látja, hogy mennyi különféle ember és kultúra létezik, és mennyire érdekes a különbözőség. Vannak olyan emberek, akiket a hasonlóság gyönyörködtet, másokat a különbözőség. A nyelvek ismerete is fontos volt, franciául nem, de olaszul és angolul jól tudok, s ha megismered ezeknek a nyelveknek a struktúráját, új dolgok, rendszerek nyílnak ki.

Ha már új dolgokról szó került, mostanában – mondjuk az elmúlt két-három hétben – kiket olvasol és hallgatsz?

Van egy drámaóra, amire járok, mert foglalkozom dramaturgiával, s elkezdtem elölről a világirodalmat, most éppen a romantikánál tartok. Kortársakat állandóan olvasok, de az inkább munka. De az Ulysses új fordítását most megvettem, ott áll a polcomon, még nem tudtam elolvasni. Nagy hatással volt rám mostanában Jean Cocteau-nak a Vásott kölykök című műve. De újraolvastam a Pendragon-legendát, Csáth Géza-novellákat, így ugrálok az időben.

Zenében meg nagyon szeretem Finket, ő egy angol előadó, valami elképesztő az a figura, libabőrös voltam végig a Szigeten a koncertjén. Főleg gitárzenét hallgatok, nagyon szeretem a grunge-t, tehát a Nirvanát, Alice in Chains-t, Pearl Jam-et. Rapzenét kevesebbet, mostanában Tyler the Creatort, Wolf Gang-et, illetve Das Racist-et.

A versesköteted hogyan állt össze?

Négy évvel ezelőtt publikáltam először, lapokban, ezek kezdemények voltak. De közben mégis volt egy-kettő, amit szerettem. Vegyesen állt össze a könyv. Amikor Simon Mártont megismertem tavaly nyáron (ő külsős szerkesztőként dolgozik a Libri Könyvkiadónál), ő mondta, hogy a kiadó megjelentetné ezeket a verseket. Mondtam, nincs is elég versem. Aztán történt egy ilyen dolog, hogy az orvosok letiltottak az alkoholról tavaly ősszel, s kapóra jött, mert elkezdtem nagyon sokat írni, megírtam a könyv egyharmadát, azok új versek, szét vannak szórva a kötetben.

Macskakör

Mit kaptál, csak a jellemem.

Külcsín vagyok, semmi más.

Azt remélted, kell legyen

a lét mögött identitás.

 

Nem számoltál a többivel,

bár formában nincsen hiány.

Hogy vagyok, még nem tölti fel

kongó egzisztenciám.

 

Szeretni puszta illemtan.

Ki üres, részed nem lehet.

Semmim sincs, de velem van

az, hogy elengedtelek.

Milyen kritikákat kapott?

Vegyes. Az „öregek" szeretik. Réz Pál, Várady Szabolcs, Parti Nagy Lajos, Keresztury Tibor szépeket írt róla, vagy például Kovács András Ferenc is nagyon megdicsérte, azt mondta, hogy „derék munka".

Az édesapád generációja.

Igen, ez azért is van, mert nekem az a generáció volt fontos gyerekként, őket olvastam, nem a saját generációmat. Én nem jártam irodalmi táborokba. A kortársaim viszont nagyon keményen megkritizálták, hogy ez nem divat, ósdik a versek, minek kell rímelni, tehát tőlük megkaptam rendesen.

És a kortársaid mit szólnak az Akkezdet Phiaihoz, ahol Újonc néven az egyik frontember vagy? Két éve még nem voltatok annyira ismertek, de most már végigjártok minden nyári fesztivált.

Van, akik ezt nem tudják összeegyeztetni, hogy minek kell egy rappernek verset írni, de mondom, én Závada Péter vagyok, aki ilyet is csinál, meg olyat is csinál. Az a baj, tudod, hogy skatulyáznak. De közben meg bekerült a Magyar Narancs tizenegyes kistájára a könyv, a Literán voltam a „hét verse". De egyeseknek nem tetszik – amit egyébként megértek, ez egy első kötet. Még nem vagyok kiforrott költő.

Mit gondolsz, manapság hogy van igény a versre? Az, amit ti csináltok, Nyugat-Európában, Amerikában egyfajta „menő" dolog, Magyarországon és annál keletebbre viszont nem annyira ismert.

Nem ugyanaz a formája a versnek, a versmondásnak, mert annyira multimediális ez a kor, amiben felnövünk, hogy a gyerekeknek már unalmas, ha egyszerre egy ingerre kell figyelni. Úgy nőnek fel, hogy a gépen baloldalt meg van nyitva a Facebook, jobboldalt a Winamp lejátszó, lent pedig csinálja a matek-házit. Nagyon kevesen vesznek a kezükbe könyvet, ami nem jó, de attól félek, hogy ha majd egyszer lekapcsolják a nagy főbiztosítékot a Szilikon-völgyben, akkor majd megint olvasunk.

A slam poetry azért áll közel a fiatalokhoz, mert nagyon közvetlen formája a versmondásnak— az ember azonnali visszajelzést kap a helyszínen a hallgatóságtól. Nem úgy van, hogy otthon megírsz egy verset, és jó esetben két hónap múlva megjelenik egy folyóiratban, és jó esetben négy hónap múlva írnak egy kritikát róla, hanem kiállsz, elmondasz egy szöveget, és vagy megtapsolják, vagy csönd van. Szerintem ez akkor érdekes, ha az ember meg akarja tudni, hogy mit gondolnak róla az olvasói – és nem a szakma, mert az félig köpönyegforgatás, félig nyali, féltékenység – mert az őszinte.

Kérdés, hogy kinek írunk: a szakmának vagy a hallgatóságnak? Mert nagyon kevés olyan szerző van, akit a szakma is szeret és az olvasók is. A slam poetry egy vállaltan közönségműfaj: kiállsz, kicsit szórakoztatni is akarsz, elgondolkodtatni is, kicsit kultúrát terjeszteni is, egyfajta misszió, ha úgy tetszik.