Kezdés előtt fél órával alig lehetett helyet kapni a G. Caféban, akkora volt az érdeklődés a fiatal magyar költők estje iránt: a négyesfogatból ezúttal Závada Péter betegség miatt hiányzott, de Simon Márton, Pion István és Csider István Zoltán produkcióját minden egyes vers után hatalmas tapssal díjazta a főként tizen-huszonéveskből álló közönség.

Az est szervezője, Murányi Sándor Olivér nagyon röviden mutatta be a három költőt, hiszen – mint utólag mondta – a közönségnek ezt a három figurát már nem kell bemutatni, már hatalmas rajongótáboruk van (tavaly ősszel a Simon-Závada-Pion hármas tartott hasonló estet).

Ezt az is aláhúzta, hogy több nem székelyudvarhelyi fiatal is részt vett a vasárnap esti rendezvényen, és városunkon kívül még Kolozsváron, Marosvásárhelyen és Sepsiszentgyörgyön tartottak hasonló esteket.

Mind a megjelent köteteikből, mind pedig az elmúlt hónapokban, hetekben írt verseikből olvastak fel – többször a mobiltelefonjaikból, hiszen manapság már nem feltétlenül papírra írnak a kortárs költők.

Ami az előadott írásokat illeti, a szövegek vastagon belevittek a jelenkor Magyarországába, Budapestjébe – abba, hogy ma mi az új, illetve mi az, ami ellen lázadnak az ifjú költők. Mert ma – ahogy Simon egyik verséből kitűnik – Kövér László az új Győzike, Majka pedig az új Babits...

Valahogy kifordult a világ négy sarkából, s mint minden művészeti ágban, ez a budapesti slammerek, szöveggyárosok írásaiból is könnyen kitapintható. Simon Mártonnal az előadóest után beszélgettünk.

Mennyire rutin nálatok egy slam poetry-est? Mindig történik valami?

Nem mondhatnám, hogy nincs egyfajta fellépő-rutinunk, de ez szükséges és elkerülhetetlen is. Viszont ennek a műfajnak az a sajátossága, hogy az adott közönséghez egészséges mértékben kell igazodni. Ma és tegnap is nagyon fogékonyak voltak minden szövegre, s ilyenkor lehet olyan szövegekkel operálni, amik finombbak, szójátékosak.

Egy fáradtabb közönség elé egyszerűbb szövegekkel kell előállni. Teljesen rutinná nem tud lenni, nem tudjuk elénekleni háromszor egymás után a Lady Anne-t. Meglehetősen komolyan gondoljuk azokat a dolgokat, amiket mondunk, és ezt megpróbáljuk átadni. A közönségen élesen látható, hogy ez átmegy – ehhez igazodunk.

Mennyit olvasol és mit? Melyek azok a kortárs magyar írók és költők, amit a köznségeteknek ajánlanál?

Nagyon vegyes az ízlésem, és sok mindent olvasok. Kicsi Tysonnak a legújabb könyvétől Kemény István kötetéig mindent. Ezt tudatosan csinálom, s a közönségnek és mindenkinek azt ajánlanám, hogy ne csak sokat, hanem sokfélét olvassanak. Én nem vagyok az igényesen megcsinált ponyvairodalom ellen sem.

Mit gondolsz, harminc-negyven év múlva a magyar slam poetry, mint műfaj, benne lesz-e a Nemzeti Alaptantervben?

Az, amit mi ezzel most csinálhatunk, az fontosabb, mint az, hogy harminc év múlva mi lesz. Még hátra van néhány év munka ezekkel az emberekkel meg újabbakkal, s akkor már az egész jelenség lesz annyira érdekes, hogy nem lehet róla nem beszélni. Nem tantervi vonatkozásban, hanem a köztudatba kellene belekerüljön. A slam poetry népszerűsége a művészeten és irodalmon kívüli változásnak a tünete.

A Facebook tele van politikai és más hőbörgésekkel, de még az sem jó arra, hogy gyakorold a szólásszabadságot, mert három vagy harminchárom lájkolja, de nincs katarzis benne. Van egy ilyen közösségi filing, ami a legfontosabb az egészben. A slamnek nincsenek szabályai, valójában a szólásszabadság tömeggyakorlása.

Kiállsz és mondod, s ez mindenféle világnézettől eltekintően nem véletlen, hogy most lett ilyen népszerű, mert egy nagyobb és összetettebb dolognak a része. Abban biztos vagyok, hogy száz év múlva biztosan emlegeteni fogják azokat a társadalmi változásokat, amik most mennek végbe. A történelemírás erről szól, és ha jól csináljuk még néhány évig, akkor a slamről is szó lesz benne.