Susogtak a sétatéri gesztenyefák, és még a nap is kisütött a hétfő délelőtti Nagy Versmondás tiszteletére. Ideális volt a helyszín, és szebb időt sem lehetett volna kívánni ahhoz, hogy, a fellépő vendégekkel együtt, József Attila és Weöres Sándor verssoraiba kapaszkodva lépjünk egyet A teljesség felé.

Jó volt újra találkozni, látni, hallani a tavalyi Nagy Versmondás neves triumvirátusát. A József Attila verseket zseniális egyszerűséggel tolmácsolta, és az ad hoc szavalókórust határozottan és sok humorral dirigálta Jordán Tamás színművész, színházigazgató.

Sebő Ferenc a lantját mesterien pengette, míg az anyanyelvről, az egy nyelvhazába tartozás fontosságáról, a költészet lényegéről most is bölcsen beszélt Fűzfa Balázs irodalomtörténész.

A teljesség érzését némiképpen csorbította, hogy – talán az utolsó perces helyszínmódosítás, vagy a délelőtti időpont miatt – a második Nagy Versmondáson nagyon kevesen, alig félszázan voltak, fele annyian sem, mint tavaly, a Patkóban.

Bizonyára több versszerető udvarhelyit vártak az eseményre a szervezők, vendégművészek is, hiszen 11 óra helyett fél tizenkettőkor kezdődött a műsor. A bő egyórás produkció alatt a Sebő zenekar és Jordán Tamás előadásában egymást váltották, szóban és dalban, a két százéves költőóriás, Weöres Sándor és József Attila költeményei.

Azt különösen jó volt látni, hogy ezeket a verseket nem csak az érettebb korosztály, de a színpad előtt álldogáló ifjú hölgyek is betéve fújták.

A Nagy Versmondásra a koronát és végére a pontot ezúttal is a közös verselés tette. A kezdetben bizonytalan és halk szavú kórus lassan belelendült, végül Jordán Tamás dirigálásával hibátlanul elzengte Weöres Sándor: Valse Triste című költeményét.