Aki viszont azt gondolja, hogy száz évvel ezelőtt minden ember egyformán gondolkodott, ugyanazt akarta és azt tartja, hogy ez ma is egészséges, az szerintem olvassa el Vida Gábor történelmi regényét, mert belelát az akkori lelkekbe.

Jó történelmi regényt írni ma nagyon nehéz: egyrészt rengeteget kell dolgozni vele még magán az íráson kívül is, másrészt úgy kell megírni, hogy a mai olvasó könnyen „rákattanjon", hiszen az irodalommal is kezdünk úgy lenni, mint a filmmel és a színházzal: szórakoztasson, kacagtasson, mert csak arra jut időnk.

Arra, hogy esetleg el is gondolkodtasson, már nincs akkora igény, ma már olyan szentenciák vannak születőben, hogy a művészet – ezen belül az irodalom, a zene, a film, a képzőművészet – ne kritizáljon, hanem gyönyörködtessen. Ebben a közegben nem feltétlenül fog egy szűk körön kívül elismerést aratni egy olyan könyv, ami az erdélyi magyarság egyik legnehezebb korszakáról, az első világháború és az azt követő keserves évekről szól.

Az Ahol az ő lelke című Vida-regény nagy része a Trianon utáni vészes idők Kolozsvárosában játszódik. Bár a regény fikció, Werner Sándorban ráismerhetünk a korabeli magyar, nem túl gazdag, de tanult elit figurájára, illetve a történet másik főszereplőjében, Werner Lukácsban az akkori ifjúság kilátástalan és tanácstalan rétegére.

A háború kitörése előtt Sándor Amerikába megy szerencsét próbálni, de hamar visszakerül Kolozsvárra, s habár fiával, Lukáccsal együtt indulnak, a fiú mégsem tart vele. Ehelyett az Kolozsvárra megy vissza, majd Afrikába kerül, ahonnan csak 1919-ben, a tanácsköztársaságot megszüntető román hadsereg által megszállt Budapesten keresztül vezet vissza az útja a kincseitől rég megfosztott városba. Apja is ott van, éppen az életét félti a Székely Hadosztályban vállalt szerepe miatt, a fiú pedig kimaradt a háborúból – egyikük sem tudja, hogy mihez kezdjen egy mind társadalmi, mind pedig politikai szempontból gyökeresen megváltozott világban.

A regény vissza-visszatérő képe Mátyás király kolozsvári szobra – nincs az a hely, az az élethelyzet, hogy Werner Lukácsnak eszébe ne jutna a nagy király lovas szobra, ami előtt megismerte szerelmét, s ami rezzenéstelenül túlélte a világ száznyolcvan fokban való elfordulását. Műfajilag több minden van ebben a könyvben, hiszen a történet egyszerre krimi és kalandregény, ugyanakkor van benne valami tipikusan erdélyi, meghitt hangulat. Egyszerű emberek megrázó története ez, amit kicsit arról is szól, hogy hogyan legyünk-lehetünk túlélők a megváltozott körülmények között.

Ahogy olvasod, ott vagy a kolozsvári utcákon, a sötétben, a bor- és ételszagú kapualjakban, hallod a kockaköveken kopogó katonacsizmákat, látod az eldobott szivarvégeket. A város szellemileg is kiüresedett, ott ül a félelem az emberek lelkében. Itt vannak az elszakadni nem tudó, más világokat megjárt, mégis hazatérő lelkek.

Ha úgy vesszük, Herta Müller A róka volt a vadász című alkotása a bedurvuló hetvenes évek , Dragomán György A fehér királya a rettenetes nyolcvanas éveké, Vida Gábor könyve pedig az 1914 utáni tíz év korhű erdélyi regénye.

Ez a regény fájdalmasan szép, mégpedig mindenféle pátosz nélkül – egy letűnt világnak állít emléket, egy olyan világnak, amivel kapcsolatosan legtöbbször csak nemzetféltő lózungokat hallunk. Azt nem nagyon tudjuk, hogy üknagyapánk vagy szépapánk hogyan élte meg azt a rettenetet, hogy egyik napról a másikra Kolozsváron, Mátyás szobra előtt román katonák jelentek meg és ott is maradtak. Ha elolvassuk Vida Gábor regényét, talán lesz némi fogalmunk arról a korról, aminek történései, eseményei a mai életünkre is hatással vannak.

Vida Gábor: Ahol az ő lelke. Magvető Kiadó, Budapest, 312 oldal, 2013