Aki a nyolcvanas években volt gyerek, néhány mondat után rákattan A fehér királyra. Jómagam akkor voltam, s mivel elég jó a memóriám, sokszor azon kaptam magam, hogy olvasás közben elkalandozok, mert velem is történtek ilyesmik.

Jó, az én apámat nem vitték el „koncsentrára" a „Kánálhoz", de a mezei focizásból, a környezetünkben élő felnőttekkel való apróbb vagy nagyobb konfliktusokból, a sorban állásból, a fekete-fehér tévéadásokból és a mindent átitató ideológiákból és egyéb sajátosságokból nekünk is kijutott bőven.

A vasárnap délelőtti osztag-összejövetelekből, a bandaháborúkból, a csernobili katasztrófa utáni napok hangulatából, az aszfalton való focizásból, a párttitkár elvtárs látványából eleget hoztunk magunkkal útravalóul az életbe. Most is itt van az agyamban.

A fehér király egy sajátos történetfüzér a nyolcvanas évekből: az 1988-ban gyerekfejjel Magyarországra települt Dragomán György egészen biztosan gyerekkora élményeiből táplálkozott, amikor megírta ezt a sodró erejű könyvet.

A sztorik egyébként külön-külön is megállják a helyüket, talán inkább novellafüzérről van szó, mint regényről, de a kb. tizenkét éves, Dzsátá becenévre hallgató kissrác történetein végigvonulnak ugyanazok a szereplők - a focizó és verekedő barátok, a nagyapa, az elhurcolt apa, stb. -, és egységes egésszé formálják az írásokat.

Igen, valahogy így érezhetett akkor egy alsó tagozatos kisdiák, lavírozva a diktatúra mindennapjaiban, az emberi gerinctelenség, a félelem, a nincstelenség, a kiszolgáltatottság és sok más egyéb között.

Sajátos hangvételű a szöveg, ezért a rendszerváltás utáni generációnak, vagy a Hegyeshalomtól nyugatra élőknek (pontosan nem tudom, de vagy harminc nyelvre lefordították már A fehér királyt) nehezebb lehet elkapniuk a fonalat.

Álljon itt néhány gyöngyszem-mondat az Világvége című, sorrendben a harmadik írásból:

„… és akkor az ezredes azt mondta, hogy éjszaka baleset történt a Nagyszovjetunió egyik atomerőművében, és a szél idehozta a rádióaktivitást, és igazság szerint nem is volna szabad megtartani a meccset, de nem akarnak pánikot, úgyhogy meg lesz tartva, de ő azt tanácsolja nekünk, kapusoknak, hogy ne vetődjünk, és kerüljük a kapcsolatot a labdával, mert az összeszedi a rádióaktivitást a fűből, és egyáltalán, vigyázzunk magunkra, mert szép, egészséges gyerekek vagyunk, aztán még adott egy-egy ilyen fehér tablettát, azt mondta, hogy azt ott helyben be kell vegyük, csak jód, ne féljünk, és csak miután bevettük, akkor jutott eszembe, hogy egyszer láttam egy filmet a németekről, hogy ilyen fehér tablettákkal mérgezték meg magukat, és lehet, hogy az ezredes elvtárs is meg akar minket mérgezni, mert megbánta, hogy elmondta nekünk ezt a balesetet, és láttam, hogy Janika is erre gondol, de nem haltunk meg, a tablettának meg kesernyés íze volt, de nem mandulaízű volt, mert én tudtam, hogy a méreg az mandulaízű.”

Hallgass bele

Ha esetleg unsz olvasni, próbálkozz meg a hangoskönyvvel – A fehér királynak ugyanis létezik már rádiószínház-verziója is. Én a könyv elolvasása után hallgattam meg – nem mellékes, hogy két nagyon jó színész, Scherer Péter és Hajduk Károly olvassák fel, a hangok történetenként változnak.

Jó hangoskönyvet állítólag azokból a művekből lehet alakítani, amelyek egyes szám első személyben szólnak – a Dragomán-könyv márpedig ilyen. Teljesen más az élmény, ha az elolvasás után hallgatod meg, mint az első találkozáskor. Érdemes kipróbálni.

Sok mindent fel lehetne sorolni még kapcsolódó műként, Salinger Zabhegyezőjén (Dzsátá monológjai néhol nagyon hasonlítanak Holden Caulfield életérzéseihez) kívül feltétlenül meg kell említenem A papa szolgálati útra ment című Emir Kusturica-filmet.

Hangban, betűben is fenséges, de ha megfilmesítenék, az elsők között nézném meg A fehér királyt.