A magyar klasszikus vígjátékok közül a Liliomfi az egyik legismertebb – Szigligeti Ede darabja egy eléggé zűrzavaros évben, 1849-ben született, tehát gyakorlatilag a polgári Magyarországgal egyidős.

Sűrűn játszották azóta, 1954-ben film is készült belőle (ezt itt nézheted meg), de más és más adaptációkban is láthattuk már.

A darab cselekménye egyszerű, nagyvonalakban szerelem, félreértés, szenvedély, vándor színeszek, szegénység, gazdagság, boldogság a fő motívumok.

A Kézdivásárhelyi Városi Színház is ehhez a darabhoz nyúlt múlt év végén, szilveszter napján tartották a bemutatót, hétfőn este pedig ezt mutatták be Székelyudvarhelyen.

A 2009-ben létrejött városi színház nem rendelkezik állandó társulattal (ún. befogadó színház), javarészt a sepsiszentgyörgyi és a csíkszeredai színház fiatalabb színészei, illetve szabadúszó színészek játszanak a céhes városban.

A Liliomfit az udvarhelyiek által a sepsiszentgyörgyi M-Stúdióból ismert Dávid Péter rendezte. Színpadra állításában megmutatkozott az, ami elég szépen gyökeret kezd verni az erdélyi magyar színjátszásban is: úgy nyúljunk egy klasszikus vígjátékhoz, hogy lehetőleg ne untassuk a nézőt az egész eredeti szöveg újraközlésével, minimális, de találó díszletet használjunk és a színészi játékra helyezzük a hangsúlyt.

Ugyanakkor találjunk egyensúlyt is a kísérletben: nagyon ne szaladjunk el a „modernkedésben", a klasszikus vonalat őrizzük meg.

A recept szerint így kijön egy mindenki számára fogyasztható, nézhető előadás, amit más városokban is be lehet mutatni.

Jó alakítást ugyanis láthatott bőven a tisztelt publikum, hiszen Lung László Zsolt nagyon jól hozta a fogadós figuráját, akárcsak Imecs-Magdó Levente a címszerepet, de Polgár Emília (Camilla) is kiemelkedőt nyújtott.

A Dávid-féle Liliomfi-adaptációt szinte végigtangóharmonikázza Apostolache Zénó, ezenkívül Goran Bregovic-szerű erős fúvószene is többször megszólal.

Ami a darab modernitását, illetve másságát illeti, került bele mikrofon, abba pedig kifordított-kifacsart ének, a jelmezek között pedig székelyruha alá gumicsizma, cilinder a Szilvay úr fejére.

A klasszikus vándorszínész-sirámok (nincs pénz, de játszani kell) akár jó beszólások is lehettek azok felé, akik ma magyar nyelvű színházakat működtetnek közpénzből.

De ennyi belefért, na. Nem sértett, csak szurkált, nem lázadozott, csak szórakoztatott. A kecske is jóllakott, a káposzta is magmaradt. Mindenki elégedett volt, hiszen látott egy nézhető, tökéletes hibrid-színházat.