Egyelőre kevesebbet fognak beszélgetni róla, mint a tehetségkutatóknak álcázott televíziós show-k aktuális kiesőiről vagy kieső jelöltjeiről. Kevesebbet, mint a nyáron az Alföldi-féle István, a királyról. Nem ugyanaz. Not the same, ahogy az egyik dalában mondja, nem magáról.

Jónás Verából nem lesz mai értelemben vett sztár, talán nem is akar az lenni. Mert nem az a lényeg. Esetleg évek múlva olyan lesz, mint Fink, nem fog stadionokat megtölteni, fesztivál-headlinerré lenni, de jó nevű koncerttermek menüje fogja tartalmazni produkcióját.

Addig azonban végig kell menni azon az úton, amit egy Londonban zenésznek és dalszerzőnek tanult, magyar huszonévesnek meg kell tennie jelen viszonyok között.

Jónás Vera és két zenésztársai (Csizmás András nagybőgős, Dés András ütőhangszeres) ezt tették kedden este a G. Caféban. Többnyire lassú, vicces dalokkal, sok-sok mosollyal, beleéléssel, gitárral, hangeffektekkel a looperen. Biztosan egyszerűbb lett volna leénekelni, letudni az egészet, aztán továbbállni, de nem.

Szerencsénkre vannak olyan előadók, akik ezt nem engedik meg maguknak és a körülményekhez képest is a maximumot nyújtják. Nem panaszkodnak, nem mentegetőznek, teszik a dolgukat, játsszák a dalaikat.

A dalok pedig nagyon változatosak. Funkys darab is van köztük, de Radiohead-re hajazó is, egy másikból pici Amy Winehouse hallatszik ki, másokból pedig az öröm. Annak az öröme, hogy valaki alkot és előad.

Persze, volt visszataps, ahogy szokott, jött még egy „varázslat", vonó a nagybőgőn, egy lassú melankó, aztán köszönet és el. Lehetett CD-t venni tőlük 25 lejért, lehetett volna hallgatni is őket.

De nálunk ez már csak így van és lesz, meg sem kell lepődni azon, hogy valakik egy órán keresztül nem bírják azt ki, hogy nem ők vannak a kocsma középpontjában. Nem dühöngök, dehogy. Már megtettem. A véleményemet most sem tudnám jobban leírni.