A kétezres évek közepén alakult No Sugar zenekar fennállása óta sok változáson ment keresztül. Énekelt benne Barabás Árpád székelyudvarhelyi színész, de szinte a komplett Bagossy Brothers Company megfordult a csapatban. 2016-ban a Bereczky Botond (gitár, vokál), Ferenczi Zoltán (dob, vokál) Basilidesz László (basszusgitár), Boeriu Adrian (dob) négyeshez csatlakozott Portik Lívia énekesnő. Ettől a pillanattól számítva kezdődött új időszámítás a zenekar életében. A Horizont Panzió szülinapi buliján megmutatják, hogy mennyire.

Az idén tíz éves panzió csendes, panorámás környezetben található, Székelyudvarhely kertvárosi részében, ugyanakkor a város központjától mindössze 10 perces sétára. Modern, új tervezésű épület, esztétikus és ízléses színkombinációkkal valamint tágas kert, hangulatos terasz, játszótér és a kerti tűzhely várja a vendégeket. 2012-ben négy modern tervezésű apartmanház is épült a panzió szomszédságában. A panzió tíz éves fennállását ünnepli a No Sugar koncertjével.

Azóta bepörgött körülöttük az élet, első kislemezük címadó dalát Erdély legszebb magyar dalának választották, majd a Cseh Tamás Program támogatását is elnyerték. Pillanat című nagylemezük már csak nyomtatásra vár, ezt először a székelyudvarhelyi Ifiházban mutatják be április 21-én. Az egyedüli alapítótaggal Bereczky Botonddal és a basszusgitáros őserővel Basilidesz Lászlóval beszélgettünk. Mindketten cukor nélkül itták a kávét.

A számotokra talán legunalmasabb kérdés megválaszolása mellett, hogy honnan jön a No Sugar név, kérlek, meséljétek el, ennyi év és tagcsere után, miért gondoltátok jónak, hogy megmarad a zenekar neve.

Bereczky Botond: Lehet már több is, mint tíz éve, hogy megalakult a zenekar, én azt szoktam mondani, hogy tíz éve. Teljesen abszurd, hogy honnan származik a név. A legelső felállással ültünk a konyhában, akkor még Barabás Árpád, a Tomcsa Sándor Színtársulat színésze volt az énekes. Rengeteg ötlet felmerült, és volt egy cukortartó, amin írta, hogy sugar, nekem már akkor elkezdődött a mai napig tartó cukorellenes életmódom, mondtam is, hogy legyen No Sugar, és a srácok rábólintottak.

Átvitt értelemben érthető volt úgyis, hogy nem nyálas, cukros zenét játszunk. Mi inkább azt játsszuk, ami a szívünkhöz közel áll, nincsenek kompromisszumok, hogy csak azért játszunk eladható zenét, hogy befussunk. Mi tesszük a dolgunkat, és ha erre van igény és közönség, akkor ez annál jobb.

Basilidesz László: Nem kell követnünk a trendeket, hogy éppen mi megy a rádióban, hanem tiszta szívből tudunk zenélni.

B. B.: Valóban rengeteg változás volt, számtalanszor válthattunk volna nevet, de most úgy tűnik, hogy tíz évvel ezelőtt nem is volt ennyire aktuális a név, egyre inkább kezdenek az emberek átállni a cukormentességre. László is most kezdte el cukor nélkül inni a kávét.

Az első felállás óta stílus szempontjából milyen változásokon ment keresztül a zenekar?

B. B.: Rengetegen. Rengeteg zsákutcába is belefutottunk. Talán a mostani, ami igazán tetszik nekünk, azt mondanám rá, hogy pop rock, ami inkább a rockzene felé húz. Voltak mellékvágányok, abból kifolyólag, hogy mindig igazodott a frontemberhez a stílus, ahhoz, ami jól állt neki. Dolgoztunk énekesnővel korábban is, akinek inkább a lágyabb, líraibb dalok álltak jól, ezért hozzá igazítottuk a zenét. Gondolom, ezért nem jutottunk egyről a kettőre, mert ehhez kompromisszumokat kellett kötnünk.

Ez a felállás a tavalyi év elején állt össze, akkor csatlakozott Lívia a csapathoz, és innen indult egy új időszámítás a csapat életében. Most gondoljuk úgy, hogy ráléptünk arra az útra, amire szerettünk volna. Úgy érezzük, hogy van visszaigazolás is, mert ettől a ponttól indult be igazán a zenekar élete.

B. L.: Mindegyik felállásnak ki volt alakulva egy másfajta stílusa. Amit a mostani felállás játszik, az, amit mindig is szerettünk volna. Ehhez nyilván kellett Lívia is. Úgy szoktuk mondani, hogy a puzzle nagyrészt ki volt rakva, ő volt az utolsó darab, és pont betalált. Ő az, aki ezeket a dalokat úgy tudja előadni, olyan hitelesen, ahogyan azt vártuk.

Hogyan találtatok rá?

B. B.: Ő egy másik zenekarban énekelt, de nem nagyon figyeltünk fel rá akkoriban, az az igazság. A dobosunk volt, aki ismerte, és mivel kerestünk énekest, ajánlotta is. Kisvárosban élünk, sok lehetőség nem volt, de mindegyiket számításba vettük. Sok vacillálás után hívtuk fel, hogy van-e kedve eljönni és megnézni, hogy tetszik-e ez neki. Eljött egy próbára, Lászlóval összenéztünk az első hangok után és éreztük, hogy megvan, két hónapra rá össze is raktuk a kislemezt.

Ezelőtt azért többen is megfordultak a csapatban. Kik voltak ők, és miért nem váltak be?

B. B.: Ahhoz, hogy egy zenekar működjön, egy húron kell pendülni, mindenkinek ugyanazt kell akarnia, ha valakinek nem tetszik a stílus, vagy a közeg, az visszahúzza az egész bandát, ezért mentünk át ennyi tagcserén.

Barabás Árpád kiválása mondjuk kivétel volt, ő inkább a költözés miatt maradt ki. Utána jött Bagossy Norbi, vele is zenéltünk legalább négy évet. Az működött is, de inkább feldolgozásokat játszottunk, mint saját dalokat, ő inkább az alternatív vonalat kedvelte, nekünk a rockosabb vonalhoz húzott a szívünk. A Bagossy Brothersből hárman is ott kezdték egyébként a No Sugarben. Volt még egy énekesnőnk, Kovács Bea, akinek inkább a lírikus vonal állt jól, ez pedig megint nem feküdt.

B. L.: Mi ketten osztálytársak voltunk, és már gyerekkorunkban, ötödik-hatodik osztályban elkezdtünk zenélgetni, akkor alapítottuk az első zenekart, metallicás, maidenes zenéket próbáltunk játszani, aztán elváltak az útjaink, mert Boti Udvarhelyre jött zenesuliba, én elkerültem Bukarestbe jégkorongozni.

2008-ban kerültem haza és kezdtem el újra zenélni, alapítottunk egy zenekart három fiatal sráccal, akikből a dobos Botinak az unokatestvére volt. Rajta keresztül keresett meg Boti, mivel hallotta, hogy basszusgitározok, próbáljuk meg ezt a No Sugar dolgot. Mondtam, hogy benne vagyok, de én csak hallás után tudok játszani.

Akkor megvolt a zenészvéna, vagy addig gyűrtétek a hangszereket, ameddig kialakult?

B. B.: Lászlónak megvolt. Ő soha nem tanult zenét. Nem is mondom neki, hogy A-t, vagy B-t fogjon, a mai napig hallás után zenél. Van benne egy őserő. Igazából ez a zene, ennek belülről kell jönnie. Ha csak tanulod, és belülről nem jön semmi, akkor az olyan is.

Mindegyikőtöknek van civil foglalkozása is, hogyan tudjátok ezt összefértetni a zenéléssel?

B. B.: Ez sajnos még nincs olyan szinten, hogy meg tudnánk ebből élni, viszont ez a célunk. Pillanatnyilag ez nem egy könnyű dolog. Azért is nehéz, mert ötön vagyunk, nem csak egymáshoz kell alkalmazkodnunk, nekem ott van mellette a család is.

Szoktam mondani, hogy a zenész életében az egyik legfontosabb dolog, hogy olyan párt válasszon, aki az ezzel együtt járó hercehurcát tudja tolerálni. Ha ez nem sikerül, akkor az egész életed egy káosz, ami vagy a kapcsolat vagy a zenélés rovására megy. Szerencsére olyan párjaink vannak, akik el tudják fogadni.

Más, amikor munka után hazamegy és leül a tévé elé, mi akkor egyeztetünk, és megyünk próbálni. Időigényes. Kell akarni. Szerencsére Ádi mindig leszervezi a próbákat, ő hív fel mindenkit. Ezek apróságnak tűnnek, de nagyon fontos dolgok.

B. L.: Nem könnyű tényleg összehozni, de mindegyikünkben ott van az akarat, hogy ezt kell csinálnunk, pláne, hogy lépésekre vagyunk attól, amit mindig szerettünk volna elérni, ezért úgy is vagyunk ezzel, hogy ha most nem, akkor soha.

Ha már a próbáknál járunk, meséljetek valami jó próbatermes sztorit! Lehet egy jó kis csendzavarás is.

B. B.: Csendzavarásos az pont van. Régebb Gyergyóalfaluban a fúvószenekartól kaptunk helyet próbára. Közel voltak a házak, megelégelték a rockzenét, és feljelentettek. Gyergyóban pont egy kocsma mellett vagyunk pincében, úgyhogy ott nincs ilyen jellegű probléma. Zoltán a nagy sztorizós a csapatban, ő biztos tudna többet is mesélni, ha itt lenne.

A próbákon kívül vannak-e közös programjaitok?

B. B.: A próbákon kívül mindenki végzi a saját dolgát, mert muszáj. Egyébként egyre több a koncert, az utazás, tehát akkor is össze vagyunk zárva. Több száz kilométert utazunk így, úgyhogy eleget vagyunk együtt. Baráti viszony van köztük. Ha csak üzleti szempontból tűrnénk el egymást, akkor ez nem működne.

B. L.: Mostanában a stúdiózás volt nagyon jó csapatkovácsoló Magyarországon. Négy fal közé voltunk összezárva tíz napon keresztül. Együtt keltünk, együtt feküdtünk, együtt dolgoztunk. Ez egy nagyon jó lehetőség volt arra, hogy még jobban egymásra hangolódjunk. Persze, mi Botival harminc éve ismerjük egymást, de a fiatalabbak miatt ez nagyon jól jön. Más a felfogásuk is, persze, ez teljesen normális.

Jelentett-e ez valaha hátrányt a nagy életkorbeli különbség? Volt-e, hogy egy olyan témát, amit ti nagyon megzenésítettetek volna, a fiatalabbak nem érezték annyira magukénak?

B.B.: Igen. Mi vagyunk a legidősebbek, 38 évesek vagyunk már, Lívia a 21 évével a legfiatalabb. Mivel ő közvetíti a dalokat, a legfontosabb az, hogy ami az ő szájából elhangzik, azt érezze. Csak úgy lehet hiteles. Volt olyan dal, amire azt mondta, hogy ezt inkább nem, mert nem érezte a magáénak. Azt mondtuk, oké és hagytuk is. Ilyenkor vagy írunk más szöveget, vagy teljesen kivesszük a repertoárból. Ez teljesen normális.

Mi már megéltünk egyet, s mást, ami még neki hátra van, nem várhatjuk el egy huszonévestől, hogy olyan dolgokról énekeljen, amiket nem élt meg. Ezek a dalok bekerülnek a fiókba és lehet, hogy előkerülnek pár év múlva.

Van helyzet, amikor a fiatalos lendület válik nagy előnyünkre. Koncert előtt mindenki kész van, Lívia szépen üldögél, felmegy a színpadra, és az első dal után már üt.

Melyik volt a legemlékezetesebb koncertetek az új felállással, amikor éreztétek a pozitív visszajelzést a tömeg részéről, és hogy megérte kitartani?

B. B.: Tavaly volt pár ilyen koncertünk, akár Tusványost is említhetném.

B. L.: Én Csíkszeredában a városnapokon éreztem azt, amit most kérdeztél. Persze sok volt az ismerős is, de akkor mind a színpadi élményt, mind a közönséget nagyon éreztem. Mondjuk, ismerősök lehetnek, ha nem tetszik nekik a zene. Nagyon pozitív visszajelzéseket kaptunk több generációtól. Az nagyon fontos számunkra, hogy tudjuk ugyanúgy megfogni a fiatalabb generációt is, mint az idősebbet.

Hogyan születik nálatok a zéróból meg egy komplett dal?

B. B.: Nem tudjuk, mitől jó egy dal, nincsen erre receptünk, több módon is születhet. Van, hogy hozok egy kész dalt, szöveggel, dallammal, akkordmenettel. Vagy otthon írom meg a szobába, de olyan is volt, hogy Budapesten az autóba ülve írtam, mert ott kellett sokat várakoznom. Ahol éppen utolér az ihlet, ott dolgozok rajta. A telefonom van egy csomó nyekergés, mindig, ha valami beugrik, egy dallam vagy két szó, dúdolom és veszem fel.

Nem úgy megy ez, hogy megszáll az ihlet és kipattan belőle egy dal. Van, hogy két szó jön, és a többit mellé kell írni. Zenében is, ha van valami ötlet, hiszen mindenki hozza az sajátjait, akkor azt megpróbáljuk összerakni.

B. L.: Mindenki hozzáteszi a sajátját. Van olyan is, hogy csak nekiállunk jammelgetni. Boti általában késik a próbákról, én, Ádi és Zoltán addig jammelünk egyet. Néha olyan témákat összehozunk, utólag bánjuk, hogy nem vettük fel, mert még egyszer nem tudjuk ugyanúgy eljátszani. Ami jön, azt csinálod, ez nagyon sokat segít, hogy érezzük egymást, kialakuljon a kémia.

Tavaly részt vettetek a Cseh Tamás programon. Ez mennyire segítette a No Sugar életét?

B. B.: Ez egy nagyon-nagyon jó program, nagyon sokat köszönhetünk neki. Buzdítok minden zenekart, aki úgy érzi, hogy szeretne továbblépni a garázszenélésen, pályázzanak. Anyagilag nagy segítség, mert tudsz csinálni egy professzionális anyagot, stúdiózással, videoklippel, a többi pedig már rajtad múlik.

B. L.: Nem semmi megnyerni egy Cseh Tamás programot. Az is egy szűrő. Egy visszajelzés, hogy igenis srácok csináljátok, mert amit tesztek, az jó. Lelkileg és anyagilag is nagy segítség.

Emellett tiétek lett Erdély legszebb magyar dala 2016-ban. Mennyire számítottatok rá, és mennyire számít nektek ez a díj?

B. B.: Legbelül mindenki szerette volna, de nem számítottunk rá, meglepetés volt. Olyan szempontból nagy segítség volt, hogy addig a média nem nagyon lépett velünk kapcsolatba, ezáltal megkerestek.

B. L.: Az az érzés, amikor bejelentették, kimondhatatlan volt. Úgy éreztem magam, mint aki megnyer egy világbajnokságot, és magasba emeli a kupát. Nem egy és nem két éves munka elismerése volt, hanem egy tízéves munkáé.

B. B.: Ahogy Lukács a Tankcsapdából mondaná, sokan már rég feladták volna, akár egy tagváltás után, vagy mert egyszerűen nem jött meg az a siker, ami az embert előrelendítse. Tudtuk, hogy azért nem jött meg, mert bennünk van a hiba. Csináltuk, és kerestük ezt a hibát. Rengeteg energia és pénz van ebben a hangszerektől a próbaterem bérléséig. Ennyiből golfozhattunk volna is.

B. L.: Ez mind saját költségvetésünkből ment, lehet, ha nincs a Cseh Tamás Program egy olyan minőségű stúdiózást nem tudtunk volna finanszírozni. A kislemezt teljes mértékben önerőből csináltuk. Itt Szász M. Attilát meg kell említeni, vele dolgoztunk ezen. Olyan volt, mint egy hatodik tag.

Ha már említettétek a hatodik tagot, meséljetek a zenekar háttérmunkájáról, hiszen az sem feledhető. Ti végzitek a menedzselést?

B. B.: Nagyon kemény munka van a háttérben. Egy laikus azt hinné, ahhoz, hogy egy zenekar működjön, elég jól zenélni. Erdélyben rengeteg jó zenész van és rengeteg jó zenekar, akik nem tudnak A-ból B-be jutni, mert nincs meg a megfelelő háttérmunka.

Azt kell mondanom, szinte fontosabb, hogy kellőképpen tudd tálalni azt, amit csinálsz. Lehet írni jó dalokat egy szobában, de eljuttatni ezt másokhoz nem olyan egyszerű. Ahogy elkezdett pezsegni körülöttünk az élet, egyre több munka, idő és energia van benne.

Mi magunk menedzseljük a csapatot. Nagy szerencsénk van azzal, hogy Zoltán, a billentyűsünk képzőművész is, grafikus. Nagyon sok dolgot elvégez, amit külsős ember kellene, hogy megcsináljon. A borítóktól, a plakátoktól elkezdve egészen a videoklipekig. Szerencsére a hazai berkeken belül meg tudunk oldani mindent. Igaz, egy csomó mindenbe bele kell tanulnunk. Ha lenne valaki a háttérben, biztosan könnyebb lenne.

A dalok levédése például egy olyan procedúra, amit végig kell csinálni. Most éppen a dalok neten való értékesítésén dolgozok. Ha elmész egy profihoz, valószínű, két percébe kerül, nekem jóval többe, hiszen most nézek utána, hogyan is kell. Tanulási fázisban vagyok, remélhetőleg a következő lemezre ez könnyen fog menni. Úgy gondolom, amit mi csináltunk meg, azt egyrészt megtanultuk, másrészt nem függünk mástól, és pénzbe sem került. Tény, hogy energiába igen.

B. L.: Mindenképpen jó lenne egy menedzser, de olyan, aki a zenekar, és nem a saját érdekeit helyezi előtérbe, viszont nem tudom, ilyent lehet-e találni. Van egy olyan pont, ahol ezt majd mindenképpen át kell adni, legalább a koncertek leszervezését, de ehhez a ponthoz el kell érni.

B. B.: Jó lenne, ha a média, és főképpen a helyi rádiók több erdélyi zenekartól játszanának. Ezt nem magunk nevében mondom, hanem bármelyik hazai együttes nevében, amelyik annyit fektetett már be, hogy játszható minőségű felvételt készített. Ez egy szellemi székely termék, úgy kellene kezelni, mint a hazai terméket, amit inkább megveszel egy bevásárlóközpontban. Nagyobb teret kellene kapniuk, hogy megismerhessék őket.

Egyelőre az van, ha Magyarországon elértél valamit, akkor itt is nyitottak. Ha nyersz egy Cseh Tamás programot, akkor hopp, felfigyelnek. De fordított helyzetben nem működik, amikor te lököd a zenét kifelé, hogy látjátok, itt működik, nézzük meg, Magyarországon működne-e. Ilyen szempontból van némi hiányérzetem. Ha valamit az emberek hallanak a rádióban, azt mondják, jó. Minél többet hallják, annál jobb.

B. L.: Mentünk, és ajtóról ajtóra kopogtattunk, hívtuk az embereket. A legtöbb esetben nincs meg a bátorságuk, hogy bejátszanak valamit. Van ellenpélda is, a Paprika Rádiónál nagyon nyitottak voltak. Azt mondták, fiúk ez tetszik, berakjuk, nem érdekel, játssza-e a Petőfi Rádió. Ez pont a Hiszek benned volt és az bekerült a top 40-be, az ötödik helyre. Jóleső érzés volt.

Régen több felfutási lehetőség volt, ott volt például a Popsuli...

B. B.: Igen és a Médiabefutó, ami nem is tudom, miért maradt abba. A magyar államnak vannak most efféle próbálkozásai. Ilyen szempontból előrébb járnak, ők azt mondják, hogy a könnyűzenének is van létjogosultsága, és nem csak a komolyzenét és a népzenét, hanem a könnyűzenét is oktatni kell. A magyar állam ezt felismerte és a Nemzeti Kulturális Alap, éppen a Cseh Tamás programon keresztül ebbe nagyon sokat fektet, hogy elindítsanak zenekarokat. Sajnálom, hogy nincs Erdélyben ilyesmi, mert ez tényleg ad egy lökést az együtteseknek.

B. L.: A Cseh Tamás Programban a fiatalokkal is próbálják megszerettetni a hangszereket.

B. B.: Nyíregyházán játszottunk a Hangszert a kézbe mozgalom alkalmával. Hangszerkiállítás is volt, ahol a népitől kezdve az elektronikus hangszerekig minden van. Iskolás és óvodás csoportok mennek, fogják és kipróbálják a hangszereket, hogy szokják, lehet, ezáltal fogják megszeretni.

B. L.: Régebb mennyit kellett egy gitárért izzadnunk. Ha foghattam volna egy olyan gitárt, mint amilyeneket oda most kiraktak... Zoltán hogy fogta a fejét, amikor a gyerkőcök csépelték a két-háromezer eurós billentyűket.

Miket várhatunk a házatok tájáról a közeljövőben?

B. B.: A nagylemezünk most van a nyomdában. Remélhetőleg, két héten belül már a kezünkben lesz, és hogy az első lemezbemutatón, ami Udvarhelyen lesz, már meg lehet vásárolni. A nyáron szeretnénk minél többet koncertezni, ahol csak lehet. Szerencsére most már kezdtünk átfordulni arra a pontra, hogy nem kell kopogtatnunk ezért. Persze még most sincs az a mennyiségű koncert, ami megterhelne, bírnánk mi többet is. De türelmesek vagyunk, a lépcsőket alaposan végigjárjuk.

B. L.: Ahogy kész a lemez, nem dőlünk hátra, most kell még rátennünk. Ahogy lejárt a nyár, nekifogunk az új zenéknek.