Amikor még az évszám nem 2-es számjeggyel kezdődött, hanem 1-essel (pontosabban 19-essel), a szilveszterezések is mások voltak – annál is inkább, hiszen gyerekek, kamaszok voltunk, akiktől távol állt a mértéktelen alkoholfogyasztás, a duhajkodás, a nagy újévi fogadalmak, no meg a pénzszórás, pezsgőlocsogtatás. Mégis szívesen gondolunk vissza azokra az időkre.

A karbidos doboz és még öt lövés

„Előételnek jó volt..." – jegyezte meg a barátom. De akkor már futottunk, rohantunk. Akkorát lőtt a lépcsőházban, hogy megmozdult a blokk.

Megboldogult gyerekkorunk kedvenc szilveszteri elfoglaltsága volt a „robbantás". Vagy a lövés. Nesszkávés fémdobozzal, karbiddal, nyállal, gyufával. Iszonyatosat szólt. Magyarázatot azóta sem tudunk adni a miértre, mert azóta kinőttük – pontosabban 1989 december 31-én nőttük ki, mert akkor már nem lehetett lőni, lévén néhány nappal azelőtt még sokfelé lőttek ebben a szerencsétlen országban, s az bizony nagyon sok ártatlan ember életébe került.

De addig évekig azzal szórakoztunk, hogy a szilveszter éjszakáját átdurrogtattuk. Karbidot „szerelni" lehetett, mert akkoriban még elég gyakran építettek blokkokat, s akárcsak a „bermáncsövet", ezt is az építőmunkásoktól lehetett beszerezni. Aztán kelett egy fémdoboz (nesszkávés vagy inkakávés), aminek az alját százas szeggel kilyukasztottuk, beleköptünk néhányszor és néhányan, megráztuk, a lyukat befogtuk, a fejlődő gáz pedig gyűlt. A technika a következő volt: lefektettük a hóra, ráléptünk megtartani, majd a kis lyukhoz égő gyufát tartottunk – a következő pillanatban akkorát dörrent, hogy élmény volt hallgatni.

Aztán még egyszer és még egyszer. Mármint nekünk volt élmény. A felnőtteknek – főleg az idegesebbjének – már nem annyira. Lépcsőházba belőni nem volt ildomos, de a produkció tökéletesebb volt a visszhang miatt, ami megtízszerezte a hangerősséget. No meg futni kellett utána, sűrű ajtónyitogatások meg „Az isten ba...on kurvakölyköt!", „Ha megfoglak, a fületeket a kezetekbe adom, te!", „Megnyúzlak te, s apádnak főlviszlek!" – ilyen és hasonló kiabálások közepette mentettük az irhánkat. De megérte.

Gyerekek voltunk. Bocsánat...

Az acélvattás forgótűz

Nem volt kulcsosház, sem petárda. Hogy virslit együnk szilveszterkor? Nem tudtuk, hogy azt kell. A képernyők jelentették a nagyvilággal való kapcsolatot, azon néztük, hogy máshol már átléptek az új évbe, közben mi meg sóvárogtunk.

Mert nekünk nem voltak színes, az égbe felkúszó robbanóink. De gyártottunk mást! Kellékek: nesszkávés doboz, egy öklömnyi karbdt. Utóbbi beszerzése nem volt annyira egyszerű, de egy képregényért cserébe adtak annyit, hogy kedvünkre pufogtathattunk. A doboz aljára egy szeggel lyukat ütöttünk, belehelyeztük a karbidot. Egyet ráköptünk, lecsuktuk, az ujjunkkal a rést befogtuk. Pár másodperc múlva már gyújtottuk a gyufát, a lyukhoz közelítettük a lángot, a felgyülemlett gáz pedig ellőtte a doboz fedelét, egy nagy pukkanással tette mindezt. Amennyiben extra hangot akartunk kicsikarni, akkor a tömbház földszintjén robbantottunk, úgy, hogy az egész házat felvertük.

Az extrát azonban a forgótűz jelentette. Ehhez nem kellett más, mint egy tekerintés acélvatta - azt meggyújtva, majd az egyik kézbe tartva körbeforgatva olyan hatást keltett, mintha a legdrágább nyugatnémet tűzijátékot szereztük volna be.

Aztán meghallgattuk az elnöki jókívánságokat, megettük a töltelékes káposztát, lejátszottuk az év első amerikai hetezését, majd nyugovóra tértünk.

Mindezt akkor, amikor még nem kettőssel kezdődött az évszám.

Skywalker, a világmegmentő

Talán egy ugyanolyan év vége volt, mint az idei, csak az évszám még a múlt századot jelölte. Egyesek talán akkor is a világ végét várták. Felvettük a szép, kényelmes ruhánkat és a délutáni sötétben átcsoszogtunk a rokonsághoz, ahol meleg lakás és terített asztal várt. A felnőtteknek a szokásos program volt: evés, ivás, hajnalig tartó sztorizás. Mi, gyerekek azonban színes tévén magyarul beszélő, színes filmet néztünk. Ez talán ma nevetségesen hangzik, de akkor nagy dolognak számított.

Friss kenyérrel robbanásig főzött virslit ropogtattunk az ágy közepén, szemünk végig a képernyőre tapadt. Nem mellékesen a virslit minden harapás előtt abba a finom mustárba márthattuk, amit azóta sem lehet kapni. Akkor még nem értettem mindet, az intergalaktikus bolygóközi háború fogalma nagyon idegen volt. De év vége lévén, valahol valakik világvégét vártak és valakik a világot mentették meg. Legalábbis a színes, magyarul beszélő sci-fiben így történt. Akkor azt az év végét Luc Skywalker és társai mentették meg számunkra az unalomtól és filmbéli társaiknak a világvégétől. Az intergalaktikus egyensúlyt azóta is tartják, hisz a világvége még mindig várat magára.

Az elveszett kívánságok

Nem akartam a nagyszülőkkel szilveszterezni egy kis faluban, unalmasnak tűnt a terv, mégis ez a legemlékezetesebb gyerekkori óesztendőm. A szüleim elhúztak, én meg ott maradtam a rotyogó töltött káposzta illatában. Akkor még élt az a nagymamám, akinek nem volt tévéje, rádiórajongó volt, egy évben egyszer eljött, hogy együtt nézzük a tévét. Már volt Duna. Egész este izgatottan vártam az éjfélt, amikor is nem pezsgőt bontottunk, hanem elmentünk a torony alá, meghallgatni az imát, amelyet csak a mi falunkban, csak az ó és az újév között mond a tiszteletes.

Aztán a jó melegben felfaltuk a káposztát, és a csempekályha tetején sült almát fogyasztottunk hozzá desszertnek. Ez volt a legnyugodtabb, legkevesebb feszültséggel telt szilveszter, amit eddig megértem. Voltak benne nóták, himnuszok, kabarék, belefért, a magyar újév mindig lekési egy órával a székelyt.

Aztán aludtunk a meleg dunyha alatt, a kályhában recsegő tűz mellett reggelig. Hogy újra kezdődjön, akárcsak a tavalyi télen, az egyik falu végétől a másikig tartó szánkózás.

A kétezres évek elején már egyedül is elengedtek bulizni, izgatottan készülődtem a partira a bepasizás reményében. Oda, ahol nem vigyázzák felnőtt szemek a pezsgőfogyasztást, és ahol a hajnalig tartó táncot egymás-hegyén hátán szunnyadás követi. A bepasizás elmaradt. Azóta sem voltam ilyen táncos szilveszteri mulatságon.

Előtte való évben pedig a barátnőmmel kettesben szilvesztereztünk, a szülők kirúgtak a hámból, mi, két fiatal, nagyreményű csitri együtt búslakodtunk a spenótfőzelék felett. Megittunk ketten egy fél liter bort, és leírtuk, hogy mit szeretnénk a következő esztendőben, és az egész előttünk az életben elérni. A cetliket gondosan leragasztottuk, jó helyre eltettük, hogy majd jövőben ellenőrizzük, sikerült-e elérnünk a célokat. Azóta sem találtuk meg.