Az El Camino útja az élet metaforája – állapította meg a székelyudvarhelyi fekvőbringás, Szabó Zoltán, azaz Kobra egy katalán lánnyal folytatott hosszas beszélgetés után, Spanyolország számára ismerős tájain tekerve. A zarándokúton, ahol évekkel ezelőtt átértelmezte addigi életét, most újraélte régi emlékeit.

Zarándokok százaival találkozik naponta Kobra a francia El Camino, azaz Szent Jakab-út spanyolországi szakaszán – ott halad hazafelé lélegzetelállítóan szép tájakon, többnyire nyugodt tempóban, lélekemelő zenéket hallgatva.

A Góbé termékcsalád által támogatott fekvőbringás tavaly június 16-án indult útnak Udvarhelyről, hogy BéBike névre keresztelt fekvőbringáján két év alatt körbebiciklizze a Földet, ám a vártnál gyorsabb ütemben halad: mindeddig közel harmincezer kilométert hagyott maga mögött, s Ázsia, Új-Zéland, illetve Észak-Amerika után újra Európában teker – mostani számításai szerint karácsonyra érkezne haza.

Nem tavaly kezdődött azonban a világjáró nyughatatlan vándorlása: korábban hegyet mászott az Alpokban, a Kaukázusban és a Himaláján, gyalogosan elzarándokolt Csíksomlyótól Rómáig, s gyalogszerrel, illetve kerékpárral is eljutott már a Szent Jakab-úton Santiago de Compostelába is – az út egy szakaszát most visszafelé teszi meg.

A spanyolországi Galícia tartományban található város Jeruzsálem és Róma után a világ harmadik legnagyobb keresztény zarándokhelye: évente több tízezer hívő, illetve útját, önmagát kereső ember járja végig az utak egyikét, amelyek a hagyomány szerint az idősebb Szent Jakab földi maradványainak nyugvóhelyet biztosító Santiago de Compostela-i székesegyházig vezetnek.

Nehézkes érkezés

A bringásnak a Caminóig vezető útja sem telt eseménytelenül. Az izgalmakat már augusztus 21-i, Mexikóvárosból Lisszabonba vezető repülőútja előzményei biztosították.

Aznap a reptéren BéBike, illetve Kobra többi poggyásza egy nagy dobozba gyömöszölve várta csomagtérbe kerülését, mígnem kiderült, hogy a negyvenöt kilós csomagot kétfelé kell osztani, szállításáért pedig száz eurós többletet kell fizetni: a törvények szerint a rakodómunkások nem emelhetnek harminc kilogrammnál többet.

Kobra kisebb reptéri közjáték után kénytelen volt a rendelkezések szerint eljárni, és kis híján lekéste a repülőt. Portugália fővárosában aztán fellélegzett kissé, egyúttal ráébredt, milyen távol került a szokványos mindennapi élettől az elmúlt több mint egy évben.

„Furcsa érzés újra Európában lenni. Láttam egy bukaresti járatot, ha felülnék rá, estére otthon lehetnék. Nem tűnik valóságnak. Olyan, mintha egy tévé belsejéből néznék kifelé a siető emberekre. Amikor beértünk a  vámoláshoz, több ezer embernek mind csak munkát jelentettünk. Nem érezte senki azt, amit én.

Hetekkel ezelőtt még vándoroltam a sivatagban, párhuzamosan a rohanó világgal. Nem érezhette senki, mert az álmok a sajátjaink, mi magunk kell megálmodnunk, magunk kell megvalósítanunk azokat. Akkor is a sajátom marad, ha próbálom megosztani, mert egyedül én érzem a velem történteket” – reflektált Kobra helyzetére.

A landolás utáni első dolga volt összeszerelni fekvőbringáját, kicserélni az elhasználódott fékpofákat, ezt követően a reptéren aludt, a kartondobozon. Az első nehéz portugáliai órákért egy kávézóban kapott fájdalomdíjat kávéja mellé.

„Amikor a pincér megtudta, hogy az az első napom Portugáliában, ráadásként adott egy helyi süteményt, a paste de natát. Obrigado (köszönöm – szerk. megj.) – ez az első szavam portugál nyelven”. Mint korábbi blogbejegyzéseiben leírta, örül annak, hogy útja során igen gyakran kellett használnia a köszönöm szót.

Kuriózum az iható csapvíz

Lisszaboni, kellemes és igen olcsó szállásán keveset időzött, s máris városnézőbe indult, erre szánta a következő napot is – a főváros szépsége nagy hatást gyakorolt a székely világjáróra.

„Zegzugos kis utcákból tágas terekre, majd a még tágasabb öbölbe lehet kimenni. Furcsa még, de jó turistáskodni. Kicsit elvadultam az elmúlt évben. Furcsán nézett rám a recepciós, amikor megkérdeztem, hogy iható-e a csapvíz. Eljött az ideje visszaszokni a társadalomba. Én szeretem Európát, a világ egyik nagyon jó helye” – írta blogján, sugallva, hogy egyre közelebb érzi magát az otthonához.

S ezt az érzését egy nem mindennapi, addigi útján mégsem szokatlan találkozás koronázta meg: székelyföldi ismerőseivel találkozott, akikkel együtt töltötte a napot. „Eleinte nehezen ment a magyar beszélgetés, nehéz megfogalmaznom a gondolataimat. Ez is újdonság nekem” – vallotta be.

A következő napot múzeumlátogatással töltötte Lisszabonban, de elkezdte megtervezni további útját is – lehetőség szerint a melegebb éghajlatú területeken haladna: „Hollandia irányába akartam kitérőt tenni mielőtt hazamennék, de pár napja néztem az európai időjárás-jelentést, és arrafelé esős időket jósolnak. Itt csodálatos nyárvégi tiszta idő van, inkább itt maradok, és délen, Spanyol-, Francia-, Olaszország felé megyek haza” – fejtette ki.

Angyalaival beszélgetett

Két nappal később, egy kimerítő bringaút után a Peniche-félszigeten újra találkozott sepsiszentgyörgyi ismerőseivel, s végre a parton is lustálkodhatott kicsit. „A tengerszintről feljöttem a dombok tetejére. Nagyon tetszik, valamitől európai. Jó minőségű az út, a fák és a bokrok ismerősek. Érdekes az út vezetése itt, a dombok gerincein haladok sokszor.

Falvak, városkák érik egymást. Ez a másik ok, amiért lassabban haladok. Délig csak 30 kilométert haladtam, és még hátra volt 70. Megkéstem a dombok miatt, de valahol vissza is kell ereszkednem – akkor behozom a lemaradást, gondoltam.

Ereszkedésnél megjött jókedvem, zenét is hallgattam, és élveztem az óceán látványát. Sötétedés előtt értem be Peniche város sátorozó helyére ahol csak 4,6 eurót fizettem egy személyre és sátorra. Kicsit kifárasztott a mai 99 kilométer” – írta.

Később, a továbbinduláskor lelke megpihent kissé: „az elmúlt hónapokban éreztem kényszert a menésre. Itt közelinek érzem az otthonom, kívánkozom haza most is, de már nem akarok megérkezni” – ismerte be a székely bringás, s mint arról beszámolt, ezt az érzést szabadtéri sátorozás koronázta meg egy meseszép völgy fölötti rejtett kilátónál.

A nyugalom tovább is kísérte Fatima városába, ahol „elbeszélgetett az angyalaival”, majd egy szokatlanul eseménytelen nap következett. „Olyan, mint amikor beteget jelent az ember egy keddi napon, a munkahelyén, és elmegy egyet bicajozni. Itt is mindenki dolgozik, csak én megyek nézelődve a falvak közt.”

A kapzsiság szele

A hónap végén negatív élmények is érték Aveiro városában, amelyben festői szépsége ellenére, úgy tűnt, csupa búskomor ember lakik, egy kis kapzsisággal felvértezve. „Az első hostelnél a városban harminc eurót kértek. Elköszöntem, ekkor mondták, hogy van tizenötért padlásszoba. Na, így már jobb volt.

Zuhanyozásnál kimostam bugyimat, zoknimat, ingemet, és kiterítettem a tetőteraszra. Az öreg tulaj, amikor észrevette, bekopogott a szobámba, hogy a mosásért plusz pénzt kell fizetnem. Kacagtam, mintha poénnak vélném, és becsuktam az ajtót.

Lefelé menet várt, és ott is kérte, hogy fizessek még öt eurót. Itt egy ötös mutattam az ujjaimmal, és kezet fogtam vele. Nem díjazta poénom, de többet nem kérte” – számolt be a furcsa esetről Kobra.

A bor városa

Portóban érte a szeptember a fekvőbringás világutazót: augusztus utolsó napján érkezett meg a kikötővárosba, ahol volt szerencséje bekukkantani a világ talán legszebb könyvüzletébe, a Lello könyvesboltba, de ízlelőbimbóit is kényeztette a helyi, messze földön híres vörösborral, ételspecialitásokkal, és a kettő keverékével.

„Portugália második legnagyobb városa Porto. Nehezen hittem el, mert nem érződik itt a rohanás, nincs zsúfoltság a forgalomban, nem éreztem káoszt. Sok a biciklis, a turista, az étterem. Portónak van tengerpartja, folyója, amin ide érkezett a szőlő az ország belsejéből. Az ide látogató turisták nagy része a híres Portói borok miatt jön.

Van itt Eiffel tervezte vashíd, bicajos rendőr, helyi étel, a francesinha, amiben mindenféle hús van, persze borízű szósszal leöntve. Van itt minden, ami idecsalja a turistákat. Egy ilyen városban hamar elfelejtem a lezárt járgányomat, és a turisták tömegével sodródom. Könnyű elfelejteni az előttem levő 4000 kilométert” – írta.

Később, Braga városa felé menet festői és néptelen helyeken vezetett át az útja, tóparton éjszakázott ingyen, másnap pedig átgurult a spanyol határon, Galíciába – a nappalok rövidsége, illetve a hőmérséklet csökkenése itt tudatosult benne. Ahogy spanyol földre ért, meglátta az első festett fésűkagyló-jelet, ami a Szent Jakab-út szimbóluma, s találkozott is az első zarándokokkal, egy apával és lányával.

Szakrális utazás

Ezen a szakaszon könnyedén lehet szállást találni: a települések és az egyházak is működtetnek albergue-eket, vagyis zarándokok számára létrehozott olcsó éjszakai szálláshelyeket, amelyeket gyakran régi templomokból alakítanak ki. Kobra régen és most is ezekben éjszakázott, örömmel vett részt a kötelező esti szentmiséken, s saját anyanyelvén kapott bibliai idézetet, útravalóként.

„A Caminónak van egy varázsa, amiért erre megyek haza. Van egy mondásom: a járt utat mindig el kell hagyni a járatlan miatt. A Camino kivétel. Ezen kilenc éve gyalogoltam először, később még egyszer, majd bicajjal is voltam, de most is kívánom a hangulatát” – osztotta meg Kobra. Szakrális hangulatát csak fokozta az a több száz gyalogos és biciklis zarándok, Astorga és León városok szépsége, amelyeket mélyen áthatott Antoni Gaudí híres katalán építész szellemisége.

Ám ezen a földöntúli hangulatú tájon is lehet nyomasztóan prózai jelenségekkel találkozni. Kobra egyik negatív tapasztalata igencsak aktuális itthon is: „több helyen láttam olyan helységnévtáblákat, ahol a Kasztília feliratot és címert lefestették. Itt fordítva működik, mint otthon, itt egy régi állami döntés elleni tiltakozás jele.

Két összecsatolt régióról van szó, ahol a Leóniak kisebbségbe kerültek. Nem román találmány, ahogy szeretnék a székely régiót a többségi románhoz csatolni, nem értelmes, nem is jó szándékú.” Az élményt nem sokkal később a szállásokon megismert zarándokok feledtették vele – Puente La Reinában egy katalán lánnyal különösen jól elbeszélgetett Caminóról.

„Sok mindenről lehet beszélgetni ennyi élmény után egy olyan lánnyal, aki más kultúrában nőtt fel, és a világot járva másként érzékeli azt. A beszélgetés addig tartott, amíg álmosak nem lettünk. Egy gondolatára szeretnék emlékezni, arra, hogy a Camino útja hasonló az élethez: »kicsi zsákkal élvezhetőbb az út, mint a naggyal«” – összegezte Kobra.

A székelyudvarhelyi fekvőbringás további útjáról hamarosan ismét tudósítunk.