Közel 4 000 lepedálozott kilométer, 28 nap, 900 település és hét ország. Ez Kobra utolsó kiruccanásának néhány számszerűsített adata. Portálunk cikkezett már arról, hogy éppen valamelyik hétezres csúcsot készül megmászni, de személye onnan is ismerős lehet, hogy gyalogszerrel ment el Velencébe.

Most éppen a Lenin-csúcsra készül, indulás előtt faggattuk a nagy tekerésről.

Fel tudod idézni azt a pillanatot, amikor kitaláltad, hogy Santiagóig biciklizel?

Ezt az utat, Csíksomlyó és Santiago de Compostella között, már évekkel ezelőtt megálmodtam. Gyalog túl hosszú lett volna, de biciklivel belefért egy hónapba. Hét évvel ezelőtt a Camino zarándokút után kezdtem az egy hónapos kirándulásokban gondolkodni. Idén a Lenin expedícióra készültünk egy csapattal, de a többiek kitolták az indulást augusztusra, így lett ötven nap szabadom.

A Lenin-csúcs melletti település ötezer kilométerre van, arra gondoltam, napi 100 km tekeréssel pont oda érek. A követségen előadtam a terveimet, hogy át szeretnék biciklizni Oroszországon, egészen Kirgizisztánig. Nem tudtam előre megmondani, hol alszom, mikor érkezem és mikor hagyom el az országot, ezért a követség túl veszélyesnek találta, nem adott vízumot. Hazafele már megváltozott a terv: ha nem engednek keletre, akkor nyugatra tartok.

Hogyan készültél fel a túrára?

Sehogy. Lehet, hogy mindenki egy nagy bringásnak tart, pedig évek óta biciklire sem ültem. Az én titkom nem az, hogy kitűzök egy nagy fizikai teljesítménytúrát, azt adott időn belül teljesítem.

Számomra adott egy bizonyos idő és a távolság. Ha végig tudom csinálni, akkor jó, ha nem, úgy is jó. Minden nap az aktuális erőnlétemhez mérten megyek. Ez a titkom, csak egy napig tervezek. Ha fáradt vagyok, egyszerűen megállok.

Egy ilyen útra nem mindegy mit viszel magaddal. Miből állt a menetfelszerelésed? Milyen szempontok alapján válogattad?

A gardróbom tele van mindenféle túracuccal. Indulás előtt tíz nappal elkezdem tervezni, hogy mit vigyek magammal. Amire úgy gondolom, hogy szükségem lesz, azt fogom és bedobom a szoba sarkába, oda gyűl minden, egy nagy halomba. Az utolsó két nap szelektálok.

Vannak nélkülözhetetlen cuccok, azokat viszem. A sátram nagyon kicsi helyen elfért, igaz, nem is annyira strapabíró. Egyszer beázott, de cserébe 28 napig könnyű volt.

Hálózsák, felfújató matrac, egy cipő és minimális ruha volt nálam. A ruháimat mindig mostam, amikor víz közelébe értem. A fényképezés, blogírás, zenehallgatás, gps mind a telefonomról ment, amit egy napelemes töltővel töltöttem fel.

Fizikai vagy szellemi kihívás volt ez leginkább?

Talán egyik sem. Az emberek általában ezt a kettőt ismerik, én inkább egy harmadikra fektetem a hangsúlyt. Az érzelmi kihívásra. Ha nem tudsz örömérzetet kreálni magadban, ha nem tudod élvezhetővé tenni, akkor elmegy a kedved és pár nap után fordulsz is vissza.

Amit én csinálok, azt örömmel és szeretettel teszem, ez mentális élményt is nyújt. Odafigyelek az apró szépségekre. Bekapcsolom a zenét és elkezdek tekerni. Ez fontos kelléke az örömérzetnek. Reggel, amikor az emberek dolgozni mennek, a befele fordult világukban, én csak nézem őket, de úgy, mint egy párhuzamos világot. Ez még egy külön értelemet ad annak, hogy ott vagyok.

Hallottam olyant is, hogy valaki azt mondta rólam, fanatikus vagyok. Ez nem igaz, ez az örömérzetem fokozása. Nem vagyok intenzív sportoló, sem nagy hegymászó, de kell a fáradtság. Ha a test fáradt, nagyon érdekes érzelmek törnek fel.

Nem voltál magányos? Nem hiányzott egy társ, akihez beszélhettél volna?

Útközben rengeteg emberrel szóba állok. Igaz, nem lehet olyan mély beszélgetéseket kialakítani egy kávé mellett, de megtanultam közvetlenül élni. Nálam nagyon fontos a kirándulásnál, hogy az nem túlélés. A komfortra, az én kis békémre, a megszokott dolgokra nagyon vigyázok. Imádok borotválkozni a patak partján.

Sok kiránduláson látom a barátaimon, hogy lelkileg leépülnek. Megtanultam egy liter vízben lemosdani, a sátrat mindig úgy állítom fel, hogy reggel besüssön a nap, indulás előtt kávézom. Ráhangolódok a természetre és jól érzem magam.

Mi volt a legnagyobb megpróbáltatás, milyen pszichés határokat kellett átlépned?

A meleg, valamint a szembe fújó szél volt a legnagyobb ellenségem. Olyankor 70-80 százalékos erővel tekertem, így elviselhető volt. Egy nap egészen jó távot sikerült tekernem, a nap végére 202 kilométert tettem meg. Eddig még sosem tekertem ennyit egyszerre. Ez egy teljesítményen belüli teljesítmény volt.

Útjaid során Istent sem zárod ki. Most is a Jézus kilátótól indultál Santiagóig. Ez Isten, ember, bicikli szentháromsága?

Nem vagyok egy nagy Istenhívő, vagy igét hirdető ember. De azt tudom, hogy Istent a kis dolgok nem érdeklik, viszont a nagy dolgokból nem lehet kihagyni. Naponta megszámlálhatatlan autó ment el mellettem, sokszor meginogtam, elestem. Mégis épen és egészségesen értem haza. Az út és az idő szorosan összekapcsolódik.

Az isteni magaslatokból ereszkedjünk vissza a fizikai valóságba. Hogy bírta a bringád?

Egyetlen defektem volt a közel négyezer kilométer alatt, de az is az én hibámból. Az egyik sátorozáskor beletaszítottam egy tüskébe. A számításaim nagyjából bejöttek, egyedül a hátsó felninek kellett volna erősebbnek lennie, ugyanis a csomag plusz terhe alatt nem bírta annyira.

A blogodon írtad, hogy miután megérkeztél, felmerült benned néhány kérdés. Az, hogy megérte-e? Mire volt jó ez? Sikerült megtalálni a válaszokat?

Nem. Tudnék rá válaszokat keresni, de ezek csak amolyan részigazságok lennének. Nem csak ezért indultam, egyszerűen vágytam rá. Leírhatatlan érzés volt visszanézni és látni, hogy ahol összeér az ég és a föld, onnan jövök három napja. Ez egy megvalósításra váró álom volt és most már az enyém.

Hetvenévesen már az ember azzal szembesül, amit nem tett meg és tudja, hogy azt már nem is fogja. Ennek most volt itt az ideje.

A teljes úti beszámoló visszaolvasható Kobra internetes naplójában.