Ezelőtt 125 évvel, 1888. március 15-én először jött fel Segesvárról a székely gőzös – ma egy nap többször is felmegy, illetve lemegy. Ezen a héten kipróbáltuk.

Habár a bicikli után a legolcsóbb közlekedési eszköz, vidékünkön a vonatozás nem örvend túl nagy népszerűségnek. Legalábbis ez volt az érzésünk az igencsak lerobbant állapotú udvarhelyi kispályaudvaron, ahol délben háromnegyed tizenkettőkor nem sokan tolonganak a vonatra várva. A brassói székhelyű Regiotrans által a Román Államvasutaktól bérbe vett, és néhány éve működtetett szárnyvonalon naponta több vonat is közlekedik.

A szerelvény szóval már nem nagyon tudjuk illetni a vonatot, ugyanis mindössze két kocsiból áll, mozdonya nincs. A vezetői fülke a jármű első részében van. A látvány olyan, mintha egy autóbusz-vezetőt látnánk, nem a masinisztát.

Segesvárig veszünk jegyet az állomás épületében, retúrjegy nincs. „Majd a vonaton visszafele vesznek a kalauztól, ugyanannyi az ára" – mondja románul a jegypénztáros. Felkapaszkodunk a zöld-fehér kocsik egyikébe.

Kopott ülések, csendes emberek

Ami egyből érződik, a tipikus vonatszag, amit tíz-tizenöt évvel ezelőtt is érzett az ember a személyvonatokban és az ákcsélérátokon. Nem boncolgatjuk, hogy ez miből tevődik össze, bár egyesek szerint az üzemanyag szaga, dohányfüst, utas-lábszag és kalauz-izzadtságszag adja meg a savát-borsát. Jelen van, tény.

Az ülések meglehetősen kopottak, de alaposabb mustra után látszik, hogy ezen a vonaton, még fénykorában, egy fejlettebb ország lakói utaztak. Miután kiszuperálták, jó lett ide Kelet-Európába.

Az emberek is csendesek, s főleg egyszerűek.

Döcögünk lefele, s feltűnik, hogy a sín melletti árok mennyire szemetes. Megjelenik a kalauz, s az, hogy nincs egyenruhában, azért elmond ezt-azt. Sima fekete bársonying meg szintén fekete nadrág van rajta. Lepecsételi a jegyet. Akinek nincs, vehet tőle, nyoma sincs annak, ami régebb a CFR-vonalakon volt, hogy az összekuporgatott aprót a folyosón adod a zsebébe.

WC van, víz nincs

Kipróbáluk a WC-t is. Ugyanolyan kicsi, mint más vonatokban, annyi különbséggel, hogy itt nincsen víz. A vonatban van első osztályú rész is, sokban nem különbözik a másodtól, s bárki beülhet oda is. Az ablak mellé fel van ragasztva a menetrend, illetve egyéb hasznos infók is.

Dohányozni nem lehet már néhány éve, de a dohányosok jó, ha tudják, hogy Székelykeresztúron kb. tíz percet áll a vonat, bevárja az érkezőt, s ez épp elég idő egy cigarettára. 1940 és 44 között csak eddig jött a vonat, ugyanis a kicsi magyar világban Keresztúr után volt a két ország határa, nem ment át a vonat Héjjasfalvára vagy Segesvárra, így semmiféle csatlakozása nem volt.

Most van. Újszékely után minden utas leszáll, ketten maradtunk a kocsiban. Héjjasfalvára érve pedig teljesen kicserélődik a társaság és kizárólag román beszédet lehet hallani.

Budvár és kicsiállomás

Ha Udvarhelyen a sín mellett szemét van, akkor Segesváron legalább háromszor annyi. Ez a legelső gondolat, ami bánt, nem pedig az, hogy egy olyan városba jöttünk, amely egyre híresebb lesz az idegenforgalmáról.

Visszafeleúton is ugyanez a kép. A kalauz változik, tőle vesszük meg a 6 lej 80 banis bilétát, s a gőzös megy felfele a Nagy-Küküllő mentén. Van vagy két olyan szakasz, amikor megrázódik mindkét oldalra. „Úgy hullámzik, hogy mindjárt béborulunk a patakba!" – szólal meg egy utas. Keresztúron keveset áll, sebessége pedig a legnagyobb teljesítményekor is alig éri el a hatvan km/órát. Aztán előtűnik a Budvár a kanyar után. Utazásunk ezzel véget ért, a kicsiállomáson lepattanunk a Gőzösről.