Szerda délután mutatják be a székelyudvarhelyi városháza Szent István termében Dr. Dósa Zoltán pszichológus, a Babeș–Bolyai Tudományegyetem Pszichológia és Neveléstudományok Kar székelyudvarhelyi tanszékvezetőjének új kötetét.

A Biopóker című szakkönyv átfogóan elemzi a megtévesztés, manipuláció különféle eszközeit, a sejtek szintjétől a világméretű történésekig. A szerzőnek ez sorban a hetedik kötete: korábban tanulmányokat és irodalmi alkotásokat is jegyzett, de talán a legnagyobb kíváncsiság a Biopókert övezi. A szerzővel a szakmának és laikus olvasóknak is szánt kötetről, mások és önmagunk manipulálásáról, propagandáról, illetve az iskolai felkészítés hiányosságairól beszélgettünk.

A megtévesztő viselkedés témája sokakat foglalkoztat. Mikor született meg a gondolat, hogy könyvet írj róla?

A könyv ötlete körülbelül tíz éve fogalmazódott meg bennem, miután megszereztem a doktori címet kognitív pszichológiából, majd lassan a nem kevésbé érdekes szociálpszichológia irányába terelődött a figyelmem, ezen belül különösen a megtévesztő viselkedés izgatott. Ennek a fajnak sajátja, hogy embertársait és más fajokat is megtévesszen. Ez persze nem egy újszerű felismerés, viszont véleményem szerint nincs kellően kibontva a pszichológián belül sem, nem beszélve a határtudományokról.

Hosszú-hosszú kihagyásokkal dolgoztam a könyvön. Igazából lehet, hogy néhány témába túlságosan is beleástam magam – látszik a könyv vastagságán, hogy igen sokat olvastam az egyes témákhoz. Voltak is olyan pillanataim, amikor a nejem rám szólt, hogy ne írjak többet, ennyi volt (nevet). Jellemző volt, hogy ha megkérdezte, hogy állok a munkámmal, azt mondtam, hogy 80 százalékban készen vagyok, azonban két hónap múlva azt, hogy most már úgy érzem, 70 százalékos az arány. Annyi érdekességet találtam, hogy sokszor nehéz szívvel szelektáltam közöttük.

Az igazi lökést egy eléggé szerencsétlen állapot adta, mert tavaly ilyenkor ágyban fekvő beteg voltam, a lábam gipszben volt hetekig. Nagyon rosszul bírom a bezártságot, és hogy azt az időszakot átvészeljem, eldöntöttem, hogy befejezem a Biopókert. Így lett a szerencsétlenségből nyereség, egy befejezett munka: idén áprilisra kész is lettem vele.

Hogyan zajlott az írás? Szerepelnek-e a könyvben akár személyes, saját vagy ismerősök életéből vett példák?

Ez igazából szakkönyv, de a tudományos és a tudományos-ismeretterjesztő kategóriába illik. Megpróbáltam úgy írni, hogy azok számára is érthető legyen, akik a pszichológiai szaknyelvet nem értik túlságosan – nem tudom, hogy ez mennyire sikerült, de majd az olvasóim eldöntik. Remélem, hogy a laikus pszichológusok számára is érthető lesz, ugyanakkor azok is értékelni fogják, akik szakkönyvként tekintenek rá.

A munkamódszerem pedig tulajdonképpen az volt, hogy összeállt a fejemben a struktúra, és mint egy házat, elkezdtem építgetni. Egyszerre csak egy témában kutattam, s abba a lehető legjobban belemélyedtem. Hogyha éppen a háború, a reklám vagy a szex volt a téma, akkor csak az foglalkoztatott, amíg a témát kimerítettem. Így állt össze fejezetenként a könyv.

A kötetnek egyszerre erénye és gyengéje is lehet, hogy a fejezetek lazán vannak összekapcsolva. A felvezetőt vagy mondjuk a megtévesztő viselkedés gyermekkori megjelenését, fejlődéslélektanát ajánlott mindenképpen elolvasni, hogy megértse az ember, szocializációnk során hogyan válunk olyan lényekké, akik képesek másokat manipulálni. Az olyan fejezetek viszont, mint a szex, sport, háború, üzlet, egészség eléggé önállóak, tehát nem baj, ha valaki a gyerekkor után a négyszázadik oldaltól kezdi olvasni a könyvet, mert biztos, hogy érteni fogja.

Egyre népszerűbb az a szemlélet, hogy szakkönyveket nem kimondottan a szakmai köröknek írnak, hanem úgy, hogy a laikusok is értsék...

Azt hiszem, hogy minden tudománynak ez lenne a célja, a pszichológiának pedig különösen. A pszichológiában a tudós a hétköznapi megfigyelésekből merít: látja, hogy az emberek egy adott szituációban hogyan viselkednek, és elkezdi azt vizsgálni tudományos módszerekkel. Legjobb esetben ennek egy prezentáció lesz a vége: konferencián vagy szaklapban publikálja az eredményt.

Következnie kellene azonban egy visszacsatolásnak: az eredményt a köztudatba vissza kellene vinni. A média eszközeivel igenis el kell hinteni, hogy mit tudunk az emberi viselkedésről, a csillagokról, az atomfizikáról.

Ilyen értelemben szerencsésnek tartom, hogy sok pszichológiai témájú könyv jelenik meg, a pszichológia „divatos" tudomány.

Mindenki laikus pszichológus: nincs a világon olyan ember, akit saját vagy mások viselkedése ne érdekelne. E könyvek közt nyilván vannak csapnivalóan rosszak és kimagaslóan jók. De minél többet olvas az ember, annál igényesebb lesz az irodalmat illetően.

Egy laikus pszichológus számára a Biopóker tekinthető útikalauznak a hazugságok, a megtévesztő viselkedés erdejében?

Remélem, hogy igen. Sőt, olyan hétköznapi történeteket írtam le és elemeztem benne, amelyek rávezetik az olvasót, hogy az a tudás az övé is, csak még nem fogalmazta meg. Ezt a tudásanyagot megpróbáltam olyan formába önteni, hogy legyen átfogó, globális, de szétbontható, analizálható is. Remélem, hogy sok részterületen hasznosítható lesz, például értékelik majd a közgazdászok, orvosok vagy akár sportolók is.

Hogyan kerül képbe a póker, amely már a címben is megjelenik?

Életemben soha nem pókereztem, de tudom, hogy egy olyan játék, amelyben a blöff megengedett. Gyakorlatilag nem a legjobb kártyákkal rendelkező ember nyer, hanem az, aki a legjobban tud blöffölni, és senkit nem büntetnek ezért.

Ugyanez van az életben is: ahhoz, hogy egy ilyen bonyolult társas közegben az alkalmazkodásunk sikeres legyen, elengedhetetlen, hogy néha hazudjunk. Nem feltétlenül az erkölcsi vonatkozását szeretném kidomborítani ennek a képességünknek, hanem inkább magát a jelenséget, hogy társainkat valamilyen, számunkra kedvező módon manipuláljuk. Ennek ugyanúgy része a kegyes hazugság és a csúnya átverés is.

A könyvben igyekeztem kerülni a hazugságelemzést. Nem föltétlenül a durva hazugságokra mentem rá, inkább azokra a finom eljárásokra, amelyek megengedettek és elfogadottak, de annyira természetessé váltak, hogy már fel sem kapjuk rájuk a fejünket.

Érdekes például, hogy egy kedves gesztus hogyan manipulálja az emberek viselkedését. Például odaállok valaki elé, és azt mondom, hogy ha megveszi az árumat, árvákat segít vele, majd hozzáfűzöm azt, hogy „ön dönt". Azzal, hogy hozzátettem, ő dönt, az illető azt érzi, hogy úgy tekintenek rá, mint független emberre, akinek megadatott a döntés képessége, tehát illik döntenie. Ez eléggé finom alányúlás ahhoz, hogy egy igenlő döntést kicsikarjunk a másikból. Ilyen finom manipulatív módszereket is elemzek.

A könyv az állat- és növényvilágtól kezdi a vizsgálatot, ahol többnyire ösztönösen történnek ezek a dolgok, a létfenntartásért, a túlélésért...

Nem is gondolnánk, hogy az élővilág minden szintjén megtalálható a megtévesztő viselkedés. Gyakorlatilag a viselkedés leírását a baktériumoktól kezdtem: már ott is tapasztalható, hogy néhány egyed kivonja magát a közös lét szabályai alól, és nem teszi be azt, amire a kolóniának szüksége lenne, csak élvezi a közösség által megtermelt javakat.

Innen indulva eljutunk a főemlős rokonainkig, akiknél a szándékosság, tudatosság apró jelei már megjelennek: képesek arra, hogy egy bizonyos helyzetben perspektívaváltással éljenek.

Például, ha az egyik főemlős látja, hogy a társa milyen helyzetben van, képes arra, hogy a másik fejével gondolkodjon.

Felfogja azt, hogy a másik egy adott pontból nem azt látja, amit ő, tehát neki helyzeti előnye van. Teszem azt, közeledik egy ragadozó, és azt a másik majom, a riválisa nem látja, ő viszont tudja, hogy ha nem ad vészjelzést, a másiknak baja lesz, neki pedig ez előnyére válhat.

Mostanra gazdag a tudásanyagunk az állatok viselkedéséről, de az biztos, hogy sokkal okosabbak, mint amilyennek manapság is látjuk őket.

Ugyanez a helyzet a gyerekekkel: nagyon sok példával alátámasztom azt, hogy sokkal bölcsebbek, mint gondolnánk. Ennek van egy olyan magyarázata, hogy a felnőttek, ha nem tulajdonítanak kellő bölcsességet egy gyereknek, totálisan az uralmuk alá vonhatják: ha a gyerek buta, akkor irányítható, és feljogosít arra, hogy manipuláljam.

Mikor ébred egy gyermek rá arra, hogy létezik manipuláció?

A megtévesztő viselkedés gyermekkorban elég hosszas fejlődés eredménye. Körülbelül négyéves korukban kezdik azt megérteni, hogy egy másik embernek a fejében ugyanarról a dologról lehet egy eltérő, akár téves, hamis vélemény. Ezt nehéz megérteni, és nehéz elmondani, főleg úgy, hogy az én fejemben összeáll ugyanarról a dologról az igaz vélemény.

Például én tudom, hogy egy kisfiú ideadott nekem egy csokoládét, hogy vigyázzak rá, és letette az asztalra. Én közben beteszem a hűtőbe. Amikor visszajön, hol fogja keresni? Én tudom, hogy a hűtőben van, de ezt a tudást nem szabad használnom, csak azt, ami az ő fejében van – ezt úgy hívják, hogy hamis vélemény. A főemlősök ezeket a hamis vélekedés típusú feladatokat nem tudják megoldani, csak igaz vélekedésekre tudnak alapozni.

Egy hatéves gyerek viszont már nagyon jó ebben, és igen ügyesen tudja leplezni a tudását. Egy megrendezett kísérlet szerint például egy gyereknek azt mondjuk, hogy ha kitalálja, mi van a hátunk mögött, kap egy csokit. Ő nem tudja, hogy mit rejtegetek, de megjátsszuk azt, hogy kihívnak engem a szobából. Ő egyből megnézi, hogy mi van ott, látja, hogy egy könyv. Visszajön a pszichológus bácsi, megint leül, és megkérdi, mit gondol, mi van ott. Egy három-négyéves gyerek azonnal elmondaná, hogy egy könyv, egy hatéves viszont nem: ő tudja, hogy ha egyből elmondja, lebukik.

Ehelyett különböző találgatásokkal rávezet a megoldásra – ügyesen manipulálja a felnőttet, hogy az ne találja ki, hogy csalt.

Egy átlagos felnőtt, aki többé-kevésbé tudatosan viselkedik, milyen módszerekkel tévesztheti meg a környezetét? Ezeknek mekkora része tudatos, mekkora önkéntelen?

A szemtől szembe történő kommunikáció során gyakorlatilag ellenőrizhetetlen, hogy mikor élünk egy csalfa mosollyal vagy egy rácsodálkozással – ezek a részek szerintem a tudatos kontroll alól kiszabadulnak. Vannak persze, akik ezeket nagyon jól tudják leplezni, de a hagyományos hétköznapi kommunikáció során ez nem nagyon működik.

Hogy a tudatos csalással, megtévesztéssel mennyit élünk, az teljesen személyfüggő: vannak, akik egy egész életet erre építenek, mások pedig igyekeznek a lehető legőszintébben élni az életüket.

A legveszélyesebb emberek azok, akik azt mondják magukról, hogy soha nem hazudnak, a másik pedig az a réteg, aki úgy tartja, hogy egy kis hazugság bármikor belefér. Az egyiknél folyton számíthatsz arra, hogy megpróbál becsapni, a másik pedig soha nem vallaná be, hogy ő maga megtévesztéssel él, vagy annyira gyatra az önismerete, hogy nem ismeri fel.

Van, aki megesküszik arra, hogy ő sosem hazudott, de ez nem igaz, mert egy csomó kegyes hazugsággal élünk nap mint nap: ha megkérdi valaki, hogy hogy néz ki, és nekünk nem tetszik, nem mondjuk azt, hogy milyen ronda, hanem azt, hogy teljesen rendben van. Nem beszélve arról, hogy egy extrém helyzetben, például betegség esetén hogy viszonyulunk a hozzátartozóinkhoz, hogy reményt és erőt adjunk nekik – tehát eleve kizárt, hogy ne éljünk valamilyen módon a megtévesztés lehetőségeivel.

A megtévesztő viselkedés velünk születik vagy kialakul bennünk, a túlélés, boldogulás érdekében?

Az élővilág alacsonyabb szintjein ez ösztönös, beprogramozott viselkedés. Sőt, egyes állatoknak még a fizikai megjelenésük is blöff, például a medvelepkéé, amely a Biopóker plakátján is látható. A medvelepke szárnyán a két folt bagolyszemet mintáz, a bagoly pedig a legnagyobb ellensége annak a kék cinkének, amelyik a lepkére vadászik.

Ennek a mimikrinek, az ilyesfajta megtévesztésnek vagy az álcázásnak az állat természetesen nincs tudatában, csak ezek az egyedek sikeresebbek a túlélésben, ezért így alakult a külső megjelenésük. A viselkedéskontroll is erről szól: a célravezető viselkedés, amely szolgálja az alkalmazkodást, fennmaradáshoz, a többi pusztuláshoz vezet.

Ezek elég kegyetlen dolgok: még csak nem is az erősebb marad fenn, hanem az, amelyik jobban tud alkalmazkodni. Ez a szelekció lényege, és működik attól függetlenül, hogy akarjuk-e vagy sem.

A technológia fejlődésével kiszélesedett a megtévesztő viselkedés eszköztára. Ez arra is megtanítja az embert, hogy jobban hazudjon?

Azt hiszem, előnyünkre válik az, hogy rengeteg információ áll a rendelkezésünkre, bár ez veszélyes is, hiszen nagyon sok téves információ árad felénk. Viszont az a jó ebben a mai, hibrid médiában, hogy mindenki megtalálhatja benne azt a csatornát, aminek hisz. Nem úgy működünk, mint ezelőtt ötven évvel, sem úgy, mint a náci Németországban, hogy egyetlen propagandagépezet volt, és mindenki azt látta, azt hitte.

Manapság többcsatornás a média, ezért azt hiszem, hogy egyszerűen nem fordulhat többé elő az, ami előfordult például a náci Németországban.

Szétszakadozott a társadalom, mindenki ezért sír, de ennek megvannak az előnyei is. Mindenki másképpen informálódik. Nekem is megvannak a csatornáim, amiknek hiszek, azokat olvasom. Vannak, amikre rá sem pillantok, azok viszont más rétegeket szólítanak meg, azok az emberek másfajta diskurzusban élnek. Szinte elképzelhetetlen, hogy ugyanaz a téveszme mindkettőnk csoportját uralja – ilyen értelemben a legveszélyesebb manipulációs eszköz, a propaganda ellen szerintem védettséget élvezünk.

Másrészt viszont a mindennapi, apró-cseprő dolgokban rengetegszer átvernek: egyszerűen nincs időd mindent kiszűrni. Ha lemész egy köteg petrezselyemért az üzletbe, és azt mondja neked az eladó, hogy ez a legjobb a környéken, nem fogsz átmenni a másik üzletbe, hogy leellenőrizd, így van-e vagy sem. Egyszerűen megveszed, mert nem akkora a tét.

Emellett a felgyorsult világban nagyon gyorsan kell döntenünk, képtelenség mindent leellenőrizni, ezért hagyjuk magunkat becsapni egészen addig, amíg fel nem fedezzük, hogy veszteségeink vannak emiatt. Ha nem, akkor teljesen jól megvagyunk, van egy csomó én-védő mechanizmusunk is, amivel átsiklunk az ilyesmik fölött.

Hogyan működik ez az önámítás?

Mindenkinek az a jó, ha az egója nem sérül. Pofára eséseink nap mint nap vannak, csak igyekszünk védetté tenni magunkat: nem vesszük tudomásul, átsiklunk rajta, megmagyarázzuk vagy másokra mutogatunk. Mert hogyha az egónk sérül, azt helyre kell hoznunk, az pedig nagy munka.

Aki valaha részt vett önismereti kurzuson, az tudja, hogy nem egy álom ott lenni, és folyton hallani, hogy mások véleményt mondanak rólad, ami talán nem egyezik a saját magadról alkotott képeddel. Ha ezeknek hiszel, az énképedet folyton újra kell formálnod: óriási energiákat mozgat meg, rengeteget foglalkoztatja ez az embert, és a hétköznapokban erre nincs időnk. Inkább kitalálunk kegyes kis hazugságokat magunknak, hogy a sértetlenségünket megőrizzük.

Az ember tud magának élethosszig hazudni?

Persze, van, aki egész életében téveszmék hatása alatt él. Jól lehet úgy élni, az is egy egyensúlyállapot, még ha törékeny is. Ilyenkor tulajdonképpen egy másik valóságban él az ember. Vegyünk például egy narcisztikus személyiséget, aki abban a tévhitben él, hogy ő a világ közepe, a legjobb, a legszebb.

Udvarhelyen különösen élvezem az ilyen társaságokat, ahol mindenki nagyon szeret dicsekedni: elosztják a kocsmában egy sör mellett, hogy „én már rég megmondtam neki, hogy...". És ez mind arról szól, hogy én mennyire rátermett vagyok, mennyire okos, a többiek rosszabbul teljesítenek. Le lehet így élni az életet, legfeljebb nehéz megtalálni azokat az embereket, akik végighallgatnak, súlyosabb esetben ki is szolgálnak. Mint Don Quijote és Sancho Panza párosa, csak Sancho helyét adott esetben nagyobb csoportok vehetik át.

A narcisztikus személyiség azonban még nem veszélyes, nincs neki ártó szándéka. Ezzel szemben egy machiavellista politikus például, akinek a cél szentesíti az eszközt, és úgy manipulál, ahogy akar, jóval veszélyesebb. De még ennél is veszélyesebb a pszichopátia: a machiavellistának még van lelkiismerete, tudja, mi a jó és mi a rossz, és igyekszik ezeket a határokat kerülgetni. A pszichopata viszont, jó intellektussal, alkalmazkodóképességgel párosulva a legveszélyesebb kombináció. Az tényleg manipulatív, lelketlen, szenvtelen, az empátiának nyomát sem mutatja.

Az ilyen emberek, ha politikai döntéshozók vagy hadvezérek, abból mindig katasztrófa sül ki, ez egyértelmű. Nem kevés példa volt és van erre a történelemben – vannak országok, ahol a pszichopaták gyülekeznek, lásd például az ISIS-t. Az intelligenciának a másodlagos eredménye az, hogy bár alapvetően békés faj vagyunk, olyan az eszköztárunk, hogy egymásnak nagyon tudunk ártani.

Vegyünk akár egy településnél kisebb közösséget: a vezéregyéniségek milyen kvalitásokkal rendelkeznek, amikkel hatalom kerül a kezükbe?

Én azt mondanám, hogy ez a jó elmeolvasási képesség. Tudni kell, hogy a másiknak milyen gondolatai vannak, és azt is, hogy ezek a gondolatok hogyan változtathatók meg – ez a manipuláció lényege. Ennek igazából nincs köze az empátiához. Az empátia is igényel elmeolvasási képességet, de ezek az emberek nagyon jól meg tudják érteni érzések nélkül a másik gondolkodásmódját. Ez egyfajta szociális intelligencia.

A másik tényező pedig, hogy van egy olyasfajta tudásuk, amit sajnos az iskolában nem tanítanak: a manipuláció különböző eszközeit. A könyvben van is egy ilyen rész, amelyben kifejtem, hogyan tanulnak meg a gyerekek túlélni olyan frusztrációval fenyegető helyzeteket, mint az iskola, és milyen fontos tudást sajátítanak el az iskola ideje alatt, amit a tanárok észre sem vesznek. Például azt, hogy hogyan manipulálják őket.

Nézzük meg, hogy ha egy nyolc-kilenc-tizenegyedik osztályba bejön egy új tanár, a diákok első dolga az, hogy felmérjék, milyen típusú ember, mire kattan rá, mi az, amit nem szabad neki mondani, mi az, amire mindig vevő. Ezeket ők egymás között megbeszélik, de a tanároknak fogalmuk sincs erről. Egyezményes jeleik vannak a csalásra.

Az életben ezek rendkívül fontos tudások, a kohéziós erő, a célravezető viselkedés, de mi ezt büntetjük az iskolában. Nem tanítják sehol, nincs ilyen óra, de a későbbiekben ennek nagy hasznát veszik. Ezért van az sokszor, hogy az iskolában a „jófejek", akik semmire sem mentek vagy állandóan manipulálták a tanárokat, az életben rendkívül sikeresek lesznek, mert az adott társas közegükben rendkívül jól megtalálják a helyüket.

Az iskolában nem csak arról kellene tanulni, hogy mit jelent az, hogy közösségi munka, empátia, hanem figyelmeztetni kellene a gyerekeket arra is, hogy mások manipulálnak, becsapnak, rá akarnak venni valamire, amit te nem akarsz.

Hogyan fér ez össze a gyerek vagy fiatal erkölcsi nevelésével? Hiszen a szülők, nevelők nagy része tisztességre akarja nevelni a gyerekét.

Nyilván az erkölcs fontos része a társas együttlétnek, én viszont ebben a könyvben a lehető legmesszebb elkerülöm azt, hogy erkölcsi ítéletekről beszéljek. Arra kitérek egy-egy viselkedésmód esetében, hogy menyire célravezető, de nincs egyetlen fejezet sem arról, hogy mi kellene legyen a jó vagy hasznos viselkedés.

Az erkölcsi ítéleteket pont azért próbáltam végig elkerülni, mert azt hiszem, hogy a megtévesztés általános, az egész fajra jellemző magatartás. A kultúra viszont megteszi a maga feladatát, megpróbálja ezeket szabályozni. Sőt, már annyian vagyunk, hogy intézményeket kellett rá kitalálni.

Egyénenként legfeljebb százötven fős közösséget tudunk „felügyelni", kiismerni, irányítani. Néhány száz évvel ezelőtt a kis falvak öregjei tökéletesen tudták irányítani a közösséget, tudták, hogy mi a jó, mi a rossz. Ezt már Udvarhelyen vagy New Yorkban nem lehet megoldani, oda már komoly intézmények kellenek, hogy a dezertőröket büntessék.

Hogy ezek az intézmények mennyire hatékonyak, az más kérdés. Ha oda is befészkelődik a megtévesztés, a korrupció, az is úgy működik, mint mi. Ha változást akarunk, azt sejtenként lehetne felépíteni: legyen rendben a családod, a baráti köröd, a városod, és akkor rendben lesz az ország és a világ. Nagyon kevés emberen kell elkezdeni, és nagyon sok emberen érvényesíteni, de a sok ember között az erkölcs gyereke elvész.

Sokan úgy tekintenek az ilyen ismeretterjesztő kiadványokra, filmekre, hogy ezekből megtanulhatják felismerni a hazugság jeleit. Ha viszont az ember felismeri a blöfföt, mi kell ahhoz, hogy az információt hasznosítani is tudja?

Az az érzésem, hogy ennek egy része valóban tanulható, de jó része nem. Egy ember megtanulhatja azokat a verbális és nem-verbális jelzéseket, amelyek megtévesztésre utalnak. Gyerekeket is megtaníthatunk arra, hogy a hosszan fenntartott szemkontaktus általában igazságot jelez, de megtaníthatjuk arra is, hogy vannak olyan emberek, akik gyakorlatilag a szemünkbe hazudnak, mert tudják, hogy nem szabad félrenézni. Ezek felismerése viszont nem tanítható, ezek ösztönös képességek. Kell ehhez egy hajlam – ezért különbözünk ennyire. Ettől függetlenül a tanítható részét tanítani kellene.

Wittgensteint egyszer megkérdezték, hogy az az ember, aki sok logikát tanul, logikusabban fog-e gondolkodni. Ő erre azt mondta, hogy igen, körülbelül annyival, mint ahogy a gyomor működésének az ismerete segíti az emésztést.

Tehát ez sem teljesen alaptalan, mert ha ismered a gyomrod működését, akkor valamelyest tudsz hatni az emésztésedre, az étkezési szokásaid átalakításával. De magát a szerv működését nem tudod befolyásolni. Azt hiszem, a pszichének is van egy ilyen része: van egy máz, amit tanulunk, és egyesek fogékonyabbak a társas jelzésekre, mások kevésbé. Az egyik véglet az autistáké, akik szociális betegek, nem értenek semmit a szemkontaktusból, a metaforákból, a másik véglet pedig Teréz anya, aki mindenhol meglátja a lehetőséget, a gondot, és azt, hogy hol tudna segíteni. Az ilyen típusú emberek tele vannak empátiával, és általában segítő szakmákban helyezkednek el.

Vagy ott vannak a póker-világbajnokok...

...vagy a póker világbajnokai, akik szemtelenül csinálják, de nagyon ügyesen tudják értelmezni a másik jeleit. Azt viszont kötve hiszem, hogy egy nagyon jó pókerjátékos ugyanolyan jó a szexben, a sakkban vagy a fogadásban – több mint valószínű, hogy a pókerasztalnál jól olvas mások arcáról, de sokat tennék arra, hogy máshol nem nagyon tudja kamatoztatni a tudását. Rossz hír lehet, de ha valaki jó valamiben, az általában csak arra az adott területre érvényes. Ritka az, aki át tudja vonatkoztatni azt az élet más területére. Ezt úgy hívjuk, hogy transzferképesség.

Tegyük fel, hogy egy ember úgy dönt, mostantól teljesen kizár az életéből minden olyan megtévesztést, amelyet tudatosan produkál. Mi lenne annak a következménye?

Úgy halna meg, hogy otthon magára zárja a szobája ajtaját. Ez elképzelhetetlen számomra – olyan, mintha egy focistának azt mondanák, hogy oké, ezentúl is pályára lépsz, de nem rúgsz labdába. Akkor meg mi értelme az egésznek? A társas közeg adott, így élünk benne. Hogyha beleszülettünk egy beszélő környezetbe, hiába döntjük el, hogy többé nem akarjuk használni a beszéd képességét – akkor végünk van. Ezek olyasfajta elvek, amelyeket ha nem használsz, kizártad magad az emberek közül.

Olyan, mint a kő, papír, olló játék: csak úgy lehet nyerni, ha vegyes stratégiád van. Ha mindig ugyanazt mutatod, kivertek a játékból. Ha mindig igazat mondasz, mindenki megdöbbenne, hogy udvariatlan, faragatlan vagy – a gondolataink és a döntéseink csak részben fedik egymást.