Reggelre érkezett haza legelőször. Nyomta egy egész napig a gázt, amíg a dinnyés Mercit hazatolta Székelyföldre, karikás a szeme, a hangszórókból az a kotyvalék szól, amit hazafele egy benzinkútnál vett meg kazettán, Korondon érte a hajnal. Most járt le a világbajnokság, meg kellett várni a döntőt, mert a németek játszották. Most egy szép nagy Grundig-ja van otthon, a bécsi ócskapiacon vette jó árban, nem kell már kínlódni a búlgárantennával, mint néhány éve a Csalókán vagy az Égei-tetőn.

Száras Puma cipő, zizegős tréning, műanyag kvarcóra, bajusz, elöl szétfésült, hátult tincsekben a nyakára omló Bundesliga-frizura, de amikor ez néhány év múlva kimegy divatból, ő még mindig ezt hordja. Mert ilyen hagyományőrző típus.

Egy pár évig csak hordta haza a cuccot, aztán egy szép nyári napon elhatározta, hogy

„megtaniccsa a székelyeket dógozni".

Ugyanis ő „odaki" megtanulta, hogy miről szól az élet, s úgy gondolja, hogy az ember bárhol is van a világon, az mindenütt ugyanarról szól és legfőképp úgy, ahogy ő gondolja. Na, ezért jön haza. Néha. A kocsi hátsó ülése előrehajtva, mert tele van régi síléccel, svájci bicskával, kávéfőzővel, videóval, becsípett szalagú pornókazettával, kidobott ÖKM-gyűjteménnyel. Soha nem szégyellt a lomtalanítások után beletúrni a szomszéd szemetébe, mert egy ott kidobott hitvány flexet az itthoni koma jól helyre tudott maszekelni s még örvendett is neki.

„Még mindig ugyanolyan rosszak az útak, mind amikor annakidejinn elmentem" – mondja az egykori munkatársnak, amikor betoppan annak ajtaján. Ajándék, kicsi ez, kicsi az, a gyermeknek Hubba Bubba, a „tesónak" ugyanolyan számológépes kvarcóra, mint amilyen neki van, a feleségnek „rekszóna", mert az Amo-szappan már úgy kiment divatból, mint az olasz sláger a rádióból. Ott már „módern" zenét játszanak, a nagy kedvenceket a tévében is alig lehet látni.

Együtt csinálnak káeftét,

vagyis kibérelik egy szétlopott gyár két épen maradt termét, oda veszik fel a másik gyár kirúgott munkásaiból azokat, akik nem isznak minden nap reggeltől estig. Kell a jó munkaerő, mert „ekszportradógoznak", kamionokban csempészik kifele az árut, s a kocsi visszafele sem jön üresen soha, s a határnál a vámosoknak is jól jön a márka vagy a schilling. Akárcsak itthon a vállalkozásnak. A melósok eleinte örvendeznek, hogy német vagy osztrák maszeknek dolgoznak, aztán két év múlva rájuk fogják, hogy miattuk nem megy a cég - buknak, mint a dominó, összevesznek a tesóval, nem köszönnek egymásnak. A zizegős tréninget eddig a lila öltöny váltotta fel, a Pumát a makkos cipő, egyre több újgazdag lakodalomba hívják, ha nyáron itthon van.

Továbbra is jár haza évente négyszer-ötször, a dinnyés Merci ugyanaz, csak gyakrabban kell javítani a futóművet – a kocsi még lassabban megy, a duma viszont nagyobb lesz, amióta segélycsomag címén csempészni lehetett ez-azt Jugóba.

Ebédre valami jó hagyományost kér egy divatjamúlt étteremben, oda is csak azért jár, mert ismeri a tulajt, jól főznek, a kenyeret sem sajnálják. Annakidején ő vitte el az első szépségversenyre, ahol dauerolt hajú, szőke tinédzserek vetélkedtek a kegyeiért, illetve azért, hogy vigye már őket magával világot látni. Mert mindig azzal jött, hogy ő milyen világlátott, nagy ember. Egyet ki is vitt magával, három hónap múlva jött rá, hogy ugródeszkának használták. Pedig annyi mindent vett neki...

Otthon, édes otthon...

Mindennel és mindenkivel próbálkozik – egyszer panziót szeretett volna építeni, másszor fát akart kivinni, de telített volt a piac, s legkönnyebben valutaváltásban utazott, mindig „jó árba" adta-vette, haragudott is rá a konkurencia. Soha nem vette észre, hogy azért is, mert nem tudták elnézni neki, hogy csak úgy beállít néha a piacra, úgy könnyű. Csak azért nem mondták a háta mögött azt, hogy „köcsög", mert akkoriban még a „seggfej" és a „majom" szavak voltak divatban ezt illetőleg.

Hétvégente meg szokott jelenni falunapokon is, ott még tényleg úgy tekintenek rá, mint nagy emberre. „Idegenbe szakadtál, édes fijam, de én még az apádot ismertem, becsületes ember vót..." – kapja fel a fejét, amikor közel hajol egy vodkaszagú, borostás arc, túl a hetvenen. A sírját nem biztos, hogy egyből megtalálná a temetőben.

Esténként a régi bodegába ül be, elfoglalja egy törzsvendégnek a helyét s nem veszi észre magát, amikor finoman cseszegetik ezért. Habár jár a szája, hogy ő mennyit fizet mindenkinek, amikor hazajön, erre emberemlékezet óta nem volt példa. Hallgatják a végeláthatatlan dumáját, csodálják, amikor látják a térerő híjján itt nem működő, de a nadrágszíján kemény tokban hordott „eriksszontíztizennyócasát". A walkmant már discman váltotta a másik oldalán, mondják, hogy lassan a márkát is váltja az euró, de ő valahol még mindig ott ragadt, ahová el-, illetve hazamegy.

Úgyhogy inkább összepakol, berak a Mercibe két agancs-csillárt, egy megtisztított rézmozsártörőt s egy nyikómenti faragott kasztent, s meg sem áll a választott hazájáig.