Corneliu Vadim Tudor hétfő esti halála sok olyan dolgot juttatott az eszünkbe, amiket elfeledettnek hittünk. Túl azon, hogy egyesek cinkosan összemosolyogtak vagy viccesnek vélt (fél)mondatokat írtak ki a Facebook-ra vagy nyíltan kimondják, hogy Románia rendszerváltás utáni történelmének egyik legvisszataszítóbb politikusa szállt sírba. Már ha beszélhetünk esetében politikusról. Szakmailag, úgy értem.

Vannak helyzetek, amikor nincsen pardon és nem érvényes az sem, hogy halottról jót vagy semmit. Mert nem tudnak nem eszembe jutni azok a véget nem érő, hajnalba nyúló Marius Tucă- vagy Dan Diaconescu-showk, azok a frázisok, azok a kirohanások, azok a Gigi Becali és Traian Băsescu elleni kifakadások, fröccsenő nyálának, habzó szájának látványa és az, hogy ennek az országnak a szavazói többek között őt küldték Európába, hogy ott képviselje a „hazáját".

Őszintén bevallom, 2000 decemberében – sok más romániai magyar szavazópolgárral együtt – abba a helyzetbe kerültem, hogy Iliescura kellett szavaznom. Ezt is Vadim tette, azért, mert ő lett volna a második opció. Úgy, hogy pár nappal azelőtt azt mondta, a Duna-csatornához viteti kényszermunkára az összes újságírót az országból. Utólag könnyű volt okosnak lenni azoknak, akik nem tették, pedig mindenki tehetett volna – ahogy most is tehet – az ellen, hogy ilyen embereknek többet sem a politikában, sem az élet más területén ne legyen szavuk.

Azokról van szó, akik komolyan vették, akik szavaztak rá, akik elhitték, amit mondott, pedig egy egyszerű Bună ziua!-nál is gyanakodniuk kellett volna, hogy ez sem igaz. Akik nem tiltották be a lapjait, akik televízióba hívták, akik lovat adtak alája, holott jól tudták, hogy mit tett a rendszerváltás előtt és után. Nem kell most felsorolnom minden húzását, legyen elég az hozzá, hogy egy jogállamban (ha még létezik ilyen...) nemhogy nem lehetett volna közszereplő, hanem talán most jönne ki a börtönből, ha a rendszerváltást követően odakerült volna.

De valljuk be őszintén, hogy kicsit mi, romániai magyarok is ludasok vagyunk abban, hogy Vadim és viselkedési módja, a „vadimizmus" ennyire népszerű lett. Vadimizmus alatt a fröcsögő, vádaskodó, hangoskodó, ugyanakkor magát földre szállt istennek, de kiteljesedésében megakadályozottnak tekintő embert értek, aki – a politikustól a községi üzletemberen át az az egyszerű nyugdíjasig – ezt a viselkedési modellt alkalmazza a mindennapi életében. Igen, mi is hozzátettünk. Azzal, hogy felvettük kesztyűt, hogy néztük a tévében, hogy beszélgettünk róla, hogy felültünk a provokációinak, hogy mérgelődtünk miatta. Hordoztuk és hordozzuk a vadimizmust magunkban, ahelyett, hogy kikapcsoltuk volna a tévét és valami értelmes dologgal foglalkoztunk volna.

Az a tény, hogy a „lider" sírba szállt, hordoz egy olyan üzenetet is, hogy ennek a korszaknak lassan, de biztosan vége van. Azon egyszerű oknál fogva, hogy Románia „átmeneti" korszakának főszereplői lassan, de biztosan eltűnnek. Vagy fizikailag, mert megöregszenek, megbetegednek és meghalnak, vagy pedig egyre kevesebb lesz a szavuknak a súlya. Ez a történelem süllyesztőjét jelenti tulajdonképpen, azt, hogy leáldozott egyesek fényesnek hitt csillaga.

Lehet, hogy naiv vagyok, de azt gondolom, hogy a mostani generációk egyik feladata az is, hogy az ilyen és ehhez hasonló embereknek ne adjanak, és ne engedjenek teret. Nemcsak a politikában, hanem sehol és semmilyen téren. Ezért fontos ismernünk botcsinálta politikusaink viselt dolgait, hogy tisztában legyünk a rossz példákkal és többet ne engedjük meg, hogy hasonló előfordulhasson. Mossuk le a bőrünkről Vadim és társai örökségét, poroljuk ki a ruhánkból és magunkból, hogy lelkünk – József Attilával élve – „tiszta legyen majd az ünnepekre".