Vasárnap kora délután ökölbe szorult a két kezem és az eléggé obszcén "Megvan, b..g!!!" hagyta el a számat. Álltam odahaza a nappaliban a tévé előtt és azt néztem, hogy a piros-fehér csíkos mezes sepsiszentgyörgyi csapat tagjai egymás nyakába borulnak... Igen, alig egy év alatt a háromszékiek átgázoltak az ezer sebből vérző másodosztályon és júliustól az első Ligában játszanak – a Dinamo, a Fécsészébének hívott volt Steaua, a Kolozsvári CFR és mások lesznek az ellenfeleik. Ahogy egyik ismerősöm megjegyezte:

ezentúl kell nézzünk román focit is!

A történet olyan szempontból nagyon jelentős, hogy székelyföldi csapat soha nem volt a román élvonalban – bármennyire is fájhat egyeseknek, én Marosvásárhelyt nem tudom a székelyföldi csapatok közé sorolni, még a legendás hetvenes évekbeli csapatot sem, már csak a neve miatt (ASA) sem. Az „újkori" Vásárhelyről, a néhány évvel ezelőtt a bajnoki címet a kezéből kiengedő, azóta folyamatosan anyagi gondokkal küzdő csapatot még annyira sem. Nem tudna kifutni a hajrá a számon.

Szentgyörgyért viszont kijön – még akkor is, ha a csapat nagyrésze román játékosokból áll, mert tisztában vagyok vele, hogy egyelőre nem lehet olyan, kizárólag székelyföldi magyarokból álló keretet kialakítani, ami megállná a helyét az élvonalban. Sőt, megkockáztatom, hogy Szentgyörgynek a mostani kerete sem elég erős az első ligához, a következő másfél hónapban rutinos játékosokat kell igazolniuk, ha benn akarnak maradni. Szóval nem lesz belőlük Székely Athletic Bilbao.

Azt viszont újfent bebizonyították, hogy egy (többségében)

magánklub igenis tud eredményt elérni

Meggyőződésem, hogy Romániában a futball rákfenéje a csapatok közpénzből való működtetése. Illetve az, hogy kire, kikre bízzák az együttesek pénzügyi irányítását. Ha végig nézünk az első három osztály táblázatain, gyakorlatilag mindenütt találunk tönkrement csapatokat és ezért nem a játékosok a hibásak.

Romániában profi sportmenedzsment egyszerűen nem létezik, a legtöbb labdarúgó-, kézilabdaklubot rovott múltú, hozzá nem értő, csupán „helyzetbe kerülő" egyének vezetik – ami előbb utóbb az eredményeken is meg fog látszani. A játékosügynökök által befolyásolt lelkes, zöldfülű, vagy zsarolható „vezetőségek" sok esetben már a meccsek előtt elveszítenek bizonyos „találkozókat".

Nagyon remélem, hogy a Sepsi OSK „tiszta" lesz ebből a szempontból és nem megy bele a román futball „mocsirlájába", magyarán

nem keveredik a korpa közé,

hanem úgy játszik, ahogy tud, és egy-két pontért cserébe nem veri át a szurkolóit, mint tették ezt oly sokan. Habár a hírek szerint csak februárra készülnek el a sepsiszentgyörgyi stadion korszerűsítésével, az OSK meccsei minden bizonnyal kiérdemlik majd a médiafigyelmet. Nem attól lesz hangos a román média, hogy megint mekkora botrány volt a háromszékiek meccsén, hanem attól, hogy a „nagyokat" jól megszorongatta vagy megverte a piros-fehér alakulat. Mi pedig úgy írjuk, hogy a Dinamót megvertük, az Astrát kiütöttük, a FCSB-t legyűrtük, a Viitorult megreguláztuk, a Krajovát megaláztuk.

Csíkban jön fel a foci

A másik keserédes történet a Csíkszeredáé. Keserű még a jelen, de édes lehet a jövő. A hargitai megyeszékhelynek ugyanis másodosztályú csapata lehetett volna az idény végén, sajnos két hazai mérkőzés, valamint a „dolgok állása" megpecsételte a sorsukat. Nem akarok közhelyeket puffogtatni, megtették azt már mások múlt péntek óta, de minden esély és feltétel adott volt ahhoz, hogy Csíkszereda a 2. Ligában kezdjen a nyáron.

Két legfontosabb hazai meccsükön egy Eurosport Watts-ban illő, iszonyatos potyagóllal, valamint egy félig-meddig elcsalt, illetve elszerencsétlenkedett találkozón négy pontot elveszítettek, s ez elég volt a tragédiához. Pedig lassan a város legnépszerűbb csapatsportágának, a jégkorongnak a népszerűségét „veszélyeztette" a futball – de idén nem sikerült, ősztől újra kell kezdeni a harcot.

Udvarhely ugrásra kész

S hogyan függ mindez össze Székelyudvarhellyel? Úgy, hogy amennyiben Csíkszereda feljutna, akkor az ígéretek szerint a harmadosztályban folyamatosan szerénykedő, néhány jó meccset játszó, a kiesést alig elkerülő SzFC-nek is lehullna valami a nagyobbak asztaláról, ez a folyamat idén tavasszal meg is kezdődött. Néhány olyan játékos idekerülhetne, aki meghatározó tudna lenni a sétatéri labdarúgópályán is, akik a csapat új gerincét alkotva azt érnék el, hogy az együttes a harmadosztály élvonalában a feljutásért küzdjön. Mert meggyőződésem szerint az eddigi meccsenkénti 100-200-as átlag nézőszám felkúszna majdnem ezerre, vagy még többre, mint a kilencvenes évek elején, vagy az FC Budvár (1998-2004) idején.

Amikor vasárnap úgy mentünk ki meccsre, hogy csak a győzelem jöhetett szóba és általában össze is jött. Ami a felsoroltak tényében nem is lenne lehetetlen egy-két éven belül. Mert Sepsiszentgyörgyön is megvalósult az, amit nagyon akartak: hittel, lelkesedéssel, pénzzel, s ha kellett, akkor imával. Mert a fociban az is számít.

S az is, hogy egyszerre legalább ezer torokból zúgjon a „Hujj! Hujj! Hajrá!"