Tudjátok mit szeretek igazán a fesztiválokban? Az emlékeket. A 2016-os Electric Castle-ről pedig megmaradt néhány. Igaz, ezeknek egy részét nem volt a legkellemesebb megélni, viszont néhány órával később, egy sör mellett jókedvvel idéztük fel, ha volt ahova behúzódni az eső elől.

Ifjúkorunkban el sem indultunk volna sátrak nélkül fesztiválozni. Most elég meglátnunk a „lehetségesek záporok és zivatarok" szóösszetételt bármilyen időjárás előrejelzésben, garantáltan elvetjük a sátrazást. Maradt a buszozás Kolozsvárról Bonchidára minden nap, de a szervezőknek hála, a buszok egymás után hagyták el a Cluj Arena melletti megállót.

Tanácsolom,

ha te is buszozni akarsz majd, figyelj a jegyvásárlásnál, hiszen a menet és a jövetjegy különböző. Ha az ember néhány sör után elfelejt románul, nagy eséllyel vesz két menetjegyet, ami csak a visszaútnál derül ki.

Persze, ott is tudsz majd váltani jegyet, csak ha hárman vagytok barátokul, a másik kettőnek van már jegye, neked meg vissza kell menned, hogy vásárolj egyet, akkor biztosan vagy egyedül, vagy egy vadidegennel fogsz ülni.

Hjaj, azok az utak. Remélem, hogy Bonchida a felé vezető úton két busszal volt csupán gond. A baj az, hogy én mindkettőn rajta voltam. Elég bosszantó, amikor az egyik leginkább várt koncertre igyekszel – nekem ez a Dilated Peoples fellépése volt – és a buszoddal útközben nekikoccantok egy rendőrautónak. Utólag persze, amikor az első számuk refrénjét üvöltöd a bejáratnál, már ez is kedves emlékké alakul.

A másik buszos élménynél kicsit még szerencsétlenebbek voltunk, de annál nehezebben felejtjük majd el. A pillanat, amikor lerobban a jármű, mi körülbelül negyven sorstársunkkal az út szélén várunk a következőre a zuhogó esőben, hiszen nemsokára Skrillex nyomja a nagyszínpadon, és oké, hogy nem vagyunk oda érte, de azt azért meg kell hallgatni.

Az Electric Castle az a fesztivál,

amikor a hatalmas eső miatt nem tudsz fókuszálni a legnagyobb koncertre, de aztán megsokszorozva kapod vissza az élményt. Azután, amit Srillex leművelt a nagyszínpadon, megérkezett a Redbull Academyhoz és Kinkkel közösen zenéltek egyet, majd mindenhol, ahol a színpadok között tévelyegtünk, megjelent ő is.

Na és ha már az esőnél tartunk, ami az utóbbi két évben a fesztivál védjegyévé vált, meg kell említenünk, hogy az eső volt a legcsodálatosabb díszlet Paul Karkbrenner fellépésén, ahogy átesett a fejünk fölött húzódó kék lézerszőnyegen.

Nem szabad az esőnek engedni, hogy tönkretegye az élményeket. A lábszárra szigetelőszalagozott gumicsizmával és az esőköpennyel egyébként is lehet enyhíteni a bajt.

Nyugi, nem vagy ehhez túl idős

A bulik közül soha nem fogom elfelejteni azt, amikor Kink élőben rak össze egy olyan szettet, hogy azon veszem észre magam, bulizás helyett tátott szájjal bámulom a bulgár csávót. Jó kis emlék lesz az is, amikor Gorgon City a stílusától eltérően egy akkora bulit csinált, hogy be kellett rohannom a tömegbe. Pedig egészen addig azt hittem, hogy a dombról nyugiban végighallgatom őket, hiszen idős vagyok már ahhoz, hogy ott csápoljak a fiatalok között.

De hogy ne csak a nagy nevek kerüljenek előtérbe, az is hihetetlen érzés, amikor a DJ ismerőseid, Dubgrade és Răzvan Dinescu a Silent Sátorban táncoltatják a népet, és hirtelen azon veszed észre magad, hogy egy 10 éve nem látott ismerőssel nézel szembe.

Felejthetetlenek maradnak a reggeli bulik a Booha Mansionben, és a zöld a hajú lány, akit soha nem fogsz látni többé. „Elektrik Kászől, jú ár fákin ömézing" – hallottuk, ahogy minden második koncert előadója beleordítja a tömegbe.

Szó mi szó, rossz idő volt, csúsztak hibák a gépbe, de sikerült rengeteg emlékkel hazatérni. Még hónapokkal ezután is olvasni fogjuk majd a fesztiválüzeneteinket: „Hol vagy?", „Most?", „Red Bull, jobb hangfal előtt, harmadik sor", „Elmentem", „Hova?", „Oda", „Már a nagyszínpadnál", „És most?".

De azt a fesztiválkígyót sem fogom elfelejteni soha, ahogy egymásba kapaszkodva vonatozunk a tömeg között. Ezekért az emlékekért megyek vissza az Electric Castle-re.