Ha olyanokon gondolkodom, hogy mitől lesz valaki valamilyen, akkor nem futok nagyot az első akadályig.

Hogy hova és milyen körülmények közé születünk. Mert igazán nem mindegy, hogy elvált, meleg, egyedülálló, özvegy, keresztény, gazdag, középosztálybeli, albérlő, kétautós vagy idős szülők gyerekei vagyunk. Azt hiszem, hosszú hosszú ideig fogalmunk sincs, hogy miben vagy egyáltalán különbözőek vagyunk-e tőlük.

Hogy mikortól és milyen értelemben indulhat be a leválasztódás. Szünet. És akkor most feltételezzük, hogy mindenki megtalálta a családkategóriáját, beillesztette magát, és kitalálta magának, hogy levált-e vagy nem, és hogy egyáltalán le kell-e. Én például beleszülettem egy típusú családba, és leváltam egy teljesen más típusú családról.

Hogy hol és milyen körülmények között szocializálódunk először.

Nyelv, első barátok szociális és családi hátterei, az óvónénik érzékenységi és nyitottsági szintjei, hogy hányszor visznek kirándulni, hogy kik mellett alszunk ezeken a kirándulásokon, hogy kivel csókolózunk először, hogy milyen zenét hallgatnak a szüleink, a barátaink, hogy kik a szomszédaink.

Hogy van-e mozi a városban, jó színház, kortárs kiállítóterek, hogy sportolunk-e, hogy játszunk-e valamilyen hangszeren, hogy énekelünk-e egy kórusban, járunk-e templomba. Hogy milyen koncertek vannak városnapokon, diáknapokon, hogy az emberek járnak-e tüntetni.

Hogy hol és milyen körülmények között szocializálódunk másodszor.

Hogy a város vezetősége, értelmiségijei, közösségszervezői, pedagógusai, sportolói, újságírói, írói, zenészei, rendezői, színészei és képzőművészei milyen atittűddel viseltetnek a város fiataljai iránt.

Hogy érzik-e az óriási mértékű felelősséget, ami rájuk hárul, hogy élnek-e a kiváltságaikkal és fejlesztik-e magukat ahol és amennyire csak lehet, hogy a közösségük szolgálatában minél jobban teljesítsenek. Vagy csak önkényesen vállalják magukra ezeket a szerepeket, hogy kitűnhessenek és leválhassanak az adott közösségről.

És beérik egy gondolkodási móddal, ami éppen akkor volt aktuális, amikortól már meguntak nyitottak lenni az élet dolgaira, és azóta az az értékrend alapján kérik számon a közösséget, amiben élnek.

Hogy honnan és hova megyünk el.

Hogy van-e értelme az elmenésnek egyáltalán. És mit ad hozzánk az, ha egy kisvárosból egy nagyvárosba költözünk évekre, hogy a nagyobb közösség megengedőbb-e,hogy a szabadságnak és a jelenlétnek milyen módjait van így alkalmunk megélni. Hogy a szűk közösség értékrendjébe szorult fiatallal, mi történik, ha kiszabadul.

Hogy egyáltalán ki kell-e szabadulnia, vagy a keresztény, heteronormatív, szexista kisközösségből úgy akar felszabadulni, hogy kiskorúként feltölti az internetre a szexuális életének minden részletét. És a közösség karba tett kézzel nézi ezt végig, és hagyja, hogy a fiatal önmagáról csak ennyit gondoljon, hogy ő nem más, mint egy szexuális tárgy, amit mindenki birtokolni akar.

Hogy honnan és hova érkezünk.

Hogy mit tehetünk, és mi lehet az a pillanat, amikortól elkezdjük árnyalni az igazságérzetünkkel ellentmondásos történéseket. Magyarul, hogy megalkuszunk-e, hogy úgy éljük-e meg az adott közösségbe való beilleszkedést, hogy hallgatólagosan mindenkit megpróbálunk megérteni. A korrupt vállalkozókat és politikusokat, a pedagógusokat, akik megverik a diákokat, a szintetikus kábszereken felnövő fiataljainkat és az ő szüleiket, a büntetlenül járó-kelő embereket, akikről tudjuk, hogy megerőszakoltak valakit. Mert kicsi város, és nem éri meg, mert kiközösítenek és elvérzünk, ha rámutatunk ezekre.

Szóval, ha olyanokon gondolkodom, hogy mitől lesz valaki valamilyen, akkor azt hiszem, sok mindentől, de leginkább a változatos impulzusoktól és közösségektől, attól, hogy nem csak ilyen vagy olyan értékrendeknek akar megfelelni, nemcsak kicsi vagy nagy közösségekbe próbál beilleszkedni és akarja velük elfogadtatni magát.

Leginkább attól, hogy beleütközik mindenféle, nemcsak a kicsi személyes életét érintő konfliktusos helyzetekbe, és felteszi magának a kérdést: Mi lenne, ha velem vagy a szeretteimmel történne ez? Akkor mit csinálnék?