Százéves ház, pár napja szerelt termopán ablak, a védőfólia még ott fityeg a tokon. Nem lehet letépni, várni kell, hogy a hungarocellre felvitt nemes vakolat kiszáradjon.

A száz éve készült, nemrég kiütött, és kettőbe tört kézműves ablakkeret a homlokzatdísz maradványaival a ház tövében várja, hogy elszállítsák. Ismerős a kép?

„Bele kell törődnöm, hogy a helyi tanácsok intézik, az ő városuk, és nekik senki ne dirigáljon. Mi tudjuk, mit kell csinálni, mi felújítjuk. Ne mondja meg senki, milyenre fessük, ne mondja meg senki, hogy milyen legyen a tető, mert az én házam, és azt csinálok amit akarok" – nehezményezi az önkormányzatoknak értékeink megőrzéséhez való hozzáállását Mihály Zita, a Megyei Műemlékvédelmi Hivatal szaktanácsadója.

Mi volt eddig a legsúlyosabb, visszafordíthatatlan kár Udvarhelyen és környékén?

Régi sérelmeim jutnak csak eszembe... Mostanában nem nagyon vagyok képben, mert annyira kiszorítottak mint műemlékvédelmi nyilvántartó és ellenőrző hatóságot, hogy talán a Koncz-patika esete óta nem is voltam Udvarhelyen.

Hogy értsem azt, hogy kiszorították?

Úgy, hogy egyszerűen semmilyen szinten, semmilyen formában nem tudom érvényesíteni a műemlékvédő felügyelő szerepemet. Egyre szisztematikusabban és egyre tudatosabban kerülnek meg, be sem írják az urbanisztikai bizonylatba a szakhatósági jóváhagyásnak a kötelezettségét.

Az egyik klasszikus példám az a szombatfalvi Ugron-kúria, amit úgy alakítottak át, hogy csúnyán kijátszották a hatóságot. Akkor még működött a bizottság s a szakhatósági felügyelet, nagyon készségesen megrajzolták, megcsinálták, amit a bizottság kért, utána pedig nagyvonalúan kicserélték a tervet, és azt adták le engedélyeztetésre, amit ők akartak.

Amikor elkezdődött az építkezés, és láttam, hogy mi történik, már túl késő volt, hogy bármit is tenni tudjak. Le akartam állítani az építkezést, de lelakatolták, így be se tudtam menni. Kihívtam a rendőrséget, de a rendőrnek az volt a legnagyobb gondja, nehogy a kerítést átugorjam, mert az magánterület sértés.

Mondtam is, hogy nem azért hívtam őt, hogy én kerítést másszak, hanem hogy kinyittassa a kaput. De nem történt semmi.

Ez volt az első megdöbbentő, nagy és durva példa,

hogy mennyire semmibe vesznek. Ezután egyre gyakrabban és egyre szisztematikusabban ismétlődtek a hasonló helyzetek. De hogy mennyire megkerülnek minket, a törvényt, a szabályt, azt a Jézus kápolnában végzett ásatás is jól mutatja.

Ásatási engedélyt kaptak, a mellettem levő irodában állították ki, de mi nem tudtunk róla, hogy a műemlékben felszedték a padlót, amit tudomásom szerint a mai napig sem tettek vissza. Nemrég szóltak nekem is, hogy a padlót most már vissza kellene tenni. Én csak nagyot néztem, hogy „A" kategóriás műemléken, a megyében az egyik legrégebbin, úgy dolgoztak, hogy nem is tudtunk róla.

Különben ezt csinálta az esperes úr is, amikor 1994-ben leverték kápolna külső vakolatát. Turisták jelezték nekem.

Amikor kimentünk a helyszínre, az esperes éppen nem hajtott el, de kicsúfolt, és lekommunistázott.

Hiába magyaráztuk, hogy ezt nem lett volna szabad, még a régi vakolatot is leverték. Ott álltunk a csupasz fal előtt, a vakolat a földön, és azt állította, hogy nincs leverve.

Sokszor még az urbanisztikai engedély fölött is túlnéznek, és úgy történnek munkálatok, hogy nincsen semmilyen engedély rájuk. Így történt a Székely Támadt várban is, amikor az iskola felhúzta a filagóriát. Akkor is a médiából értesültünk, hogy mi történik.

Az igazgató úrral együtt mentünk ki a helyszínre, jegyzőkönyvet írtunk, megkértem, hogy kérjék az engedélyt, hivatalosítsák, vagy bontsák le. Egyiket sem csinálták. Nem akarok személyeskedni, de visszahallottam, hogy az előző prefektus, aki udvarhelyi, azt mondta, ne foglalkozzanak vele.

Nem az első eset, hogy szakhatóságként nem is a tulajdonossal, hanem a helyhatósággal, prefektussal kerülök szembe.

Hogy tudja így végezni a munkáját, ha a hatóságok sem támogatják?

Az az igazság, nagyon össze vagyok zavarodva, mert 23 éve dolgozom, mindig tudtam, hogy mit kell tennem, és meg voltam győződve, hogy szükség van arra, amit csinálok. Próbáltam becsületesen és következetesen végezni a feladatom. Az volt az elvem, hogy minden szabályt megszoknak az emberek, hogyha következetesen mindenkire alkalmazzák.

Akkor van baj, ha az egyikre érvényes, de a másikra nem. Úgy gondolom, hogy a műemlékvédelmi szabályok betarthatóak, fontosak és szükségesek.

Mi a legsúlyosabb büntetés amit önök kioszthatnak a szabálytalankodóknak?

Büntetni tudunk, de semmi mást. Törvény szerint lehetőségünk van megállítani az építkezést, ha nincs engedélye, vagy ha nem azt csinálja, ami jóvá van hagyva. De hogy arra nincsen eszközünk, hogy rávegyük, visszabontsa, mert nem kényszeríthetem, ha nem akarja. Feljelenthetem a rendőrségen.

Volt már erre precedens?

Az a baj, hogy az udvarhelyiek annyira okosak, hogy mindig kijátszák az igazgatóságot úgy, hogy az legtöbbször már nem tudja érvényesíteni a szabályokat. Voltak rendőrségi feljelentéseim, de sorban törölték el őket. Udvarhelyen is volt kettő, de mind eltörölték. Sőt a rendőr engem szidott össze, amiért végeztem a munkám. Olyan ez, hogy törvény is van, elő is van írva, de végrehajtatni nem lehet.

Egyszerűen nincs kényszerítő eszközöm, a rendőrség kéne legyen, de ők nem igazán értik, hogy mi a baj. Amúgy is rengeteg egyéb dolguk van, amikor gyilkolnak, kocsikat lopnak, akkor érdekli őket, hogy egy tetőablak nyolcvan vagy hatvan centiméteren van?

Mi a leggyakoribb szabálysértés, amit elkövetnek?

Legtöbbször a nyílászárók cseréjével találkozunk. Az emberek nem tudják, hogy a műanyag ablakkeret sokkal silányabb és értéktelenebb, mint ami fából készült. Az épületek modernizálását az egyszerű műanyag ablakkeretek cseréjében látják.

Rengeteg olyan értékes ablakkeretet tettek tönkre, aminek önmagában is értéke volt. Ezek kézműipari termékek, nem futószalagon gyártották őket, egyszerűen reprodukálhatatlanok. Legtöbbször egyszerűen kalapáccsal kibarmolták a helyükből, és olyan kereteket tettek oda, amelyek esztétikailag sem találnak az épülethez.

Ehhez hasonló vita volt a valamikori Mária Valéria Gyermekkert épületének felújításánál. Az épület műemlék. Nagyon vigyáztunk, hogy készítsenek egy elfogadható, jó tervet a felújításra. Számtalanszor visszadobtuk, végül született egy mindenki számára elfogadható változat. Aztán jött egy kivitelező, aki semmibe vette a tervet, szabályt és mindenféle előírást.

Megcsinálta úgy, ahogy tudta. Az átadáskor hiába jeleztük, hogy a homlokzaton minden részlet fontos, és úgy van összhangban, ha miden eleme megmarad, és hiába mondok le most egy épületelemről, a következő felújításkor még egyről, mert a végén ott lesz az épület megfosztva mindenféle homlokzatplasztikától.

Ha örököltem egy műemléknek minősülő lakóházat, akkor olyan körülmények közt kell élnem benne, ahogy megkaptam?

Minden olyan funkcionális felújítást, amit a lakhatóságot javítja, elfogadnak, és van rá módszer, hogyha valami értékes azt meglehessen tartani. Például egy műemlékben a vécéket, a mosdót fel lehet újítani, vagy nem kell fával tüzelnünk csak azért, mert egy régi lakásban élünk.

Az embereknek azt kellene megérteniük, hogy a saját házunkkal csak bizonyos szintig tehetünk azt, amit akarunk. Az én házam belül az enyém, de a homlokzata a városban van, tehát a városé is. Ezért kell alkalmazkodnunk a városrendezési törvényekhez, főleg ha egy történelmi városrészben van házunk.