Nem szereti az állatkertet, a cirkuszt, a színházat. Érdeklik a nagy dolgok, és bosszantják az olyan apróságok, hogy Udvarhelyen nem lehet már egy 5 decis, igazi korsó csíki sört kapni.

Nem hisz a receptszerű, idézetes életfilozófiákban. Éli a pillanatot, és nem izgatja a jövő, legszívesebben a múltba utazna. A méretes karóra nem dísz csuklóján: pontosan érkezik a G. Caféba, és gyümölcsteát kortyolgat.

Mielőtt a versesköteted apropóján képletesen eljutnánk a sírig, utazzunk vissza 1968-ba, a történeted kezdetéig.

Erdőszentgyörgyön akkor iktatták a nevem. A gyermekkorom Szövérdhez, ahonnan származunk és ahol egy évet laktunk, illetve Gyulakutához kötődik. Gyulakuta, ami egyszerre volt nagy falu és kisváros. Tömbházban éltünk, blokkos srác voltam, de falusi és szerencsés, mert egy helyen mindent megtapasztalhattam, amit egy falusi és városi gyermek. Mai napig könnyedén tudok alkalmazkodni a városi környezethez, és nem probléma szót érteni a falusi emberekkel.

Hűségedet bizonyítja, hogy sűrűn hazalátogatsz és gondod volt rá, hogy a lányaiddal is megszerettesd, de az is, hogy az akkori barátságok ma is töretlenek. Az első és második köteted is Birton László barátod illusztrálta. Pedig fiatalon elszakadtál az otthontól, az udvarhelyi tanítóképzőben jártál középiskolába. A te választásod volt?

Inkább a szüleim tanácsára kerültem ide, de részemről volt egy olyan háttere is ennek, hogy igenis, megmutatom azoknak a tanáraimnak, akik erről le akartak beszélni. Jól tanultam, igazi társas lény voltam, meglepő volt, hogy nem bíztak bennem. Talán nem akarták egy esetleges kudarcommal a saját lelkiismeretüket terhelni.

Simán ment a beilleszkedés?

Az első évem viszonylag nehéz volt, de hamar berázódtam. Végig bentlakó voltam, több mint optimális körülmények, azaz rengeteg lány, kevés fiú között. A formálódó identitásomat itt sikerült teljesen letisztáznom. Az itteni négy év sokkal fontosabb nekem, mint az egyetemi éveim, többek között azért is, mert az alatt egy életre megszerettem ezt a várost.

Követendő példájú tanítóid voltak?

Nem volt egy túlságosan barátságos emberi környezet, különösebb hálával nem tartozom senkinek, mert ez végül is az én harcom volt. Viszont senkire sem emlékszem rossz szájízzel.

Amikor egykori tanáraimról rosszat mondanak, besúgó volt, nem ment szembe a diktatúrával, határozottan tiltakozom. A '80-as évek végén a modoros és fondorlatos túlélés volt jellemző, nem a mellveregető, „mélymagyar vagyok" kiállás. A csatákat ésszel, nem erővel kellett megnyerni. De voltak olyan pedagógusaink, akik a legnagyobb jóakarattal tudatták velünk, hogy kik vagyunk és úgy készítettek fel, hogy a szakmánkat hivatásszerűen kell végezni, egyre nehezebb körülmények között. A tanítói diplomámra nagyon büszke vagyok.

Sokan mondják, hogy a mostani város és iskola már nem ugyanaz, mint volt egykor. Szerinted?

Bizonyos vonatkozásban igazuk van. Ami nem ugyanaz, és óriási kár, hogy az utóbbi szűk másfél évtizedben a tanári közösségek teljesen szétbombázódtak azáltal, hogy a pedagógusok több iskolában, több lábon kell, hogy megéljenek, így nincs egy közösségi tartozásban megnyilvánuló igazi hivatástudatuk.

Amikor iskolapszichológusként visszakerültem a képzőbe, a reggelek még úgy kezdődtek, hogy volt egy kis politizálás, heherészés, közös teázás a tanáriban, ebből már nem lát semmit az ember. Akkor a tanárok nem úgy mentek be órára, hogy megtartom, aztán húzzak el ebből az épületből. A legnagyobb tragédiának látom, hogy azok a pedagógusi közösségek, akiknek a közösségi identitásuk erősen kötődött egy iskola nevéhez, teljesen felőrlődtek.

A középiskola után másfél évig katona, majd három évig tanító bácsi voltál.

Kelementelkén olyan iskolában tanítottam, ahol a gyermekeknek 90 százaléka cigány volt. Sokat tanultam abból, hogy hogyan kell őket úgy kezelni, hogy a minimális siker reményében mindannyian jól érezzük magunkat az osztályban. Nem mondom, hogy rajongtam értük, sok kompromisszumot kellett kötni, de nagyon szép emlékeim vannak.

A tavaly bekukkantottam egy rövid időre az iskolába, egészen meghatódva tettem a kezem a még kopottabb kilincsre. Ugyanolyan kíváncsi fekete szemek meredtek rám. Sőt, volt olyan gyerek, akinek az arcáról pontosan megállapítottam, hogy melyik volt tanítványomnak lehet az utódja. El voltam érzékenyülve.

Következett Kolozsváron a pszichológia szak, aztán Debrecenben a doktorátus. Miért a pszichológia és miért a doktori cím?

A pszichológia már a középiskolából érdekelt, tanultunk fejlődés- és általános lélektant, nagyon feküdt nekem, mert az emberi viselkedés, a magatartás mindig is érdekelt.

Édesanyámtól örököltem, aki tanítónő volt, és a mai napig nagyon jól elszórakozik azzal, hogy a sürgő-forgó embereket figyeli. Emlékszem, még kisgyermek voltam, lementünk a tengerpartra, ahol pancsolás helyett csak figyelte a parton az embereket és azt mondta, hogy kiválóan szórakozik.

A doktori címről annyit, hogy a kognitív pszichológia volt az egyetemi éveim alatt, amire igazából felkaptam a fejem, a mai napig ez érdekel a legjobban, és az egyetem alatt már éreztem, hogy ezen a téren tudnék én mélyebbre ásni és bizonyítani. Ezért doktoráltam.

Az emberek megfigyelése neked is jó?

Be kell vallanom, hogy nem is vagyok egy nagy emberrajongó. Érdekel az emberi magatartás, viselkedés, de elég gyakori mizantróp pillanataim vannak. Az a hitvallásom, pontosabban vigaszom, hogy tulajdonképpen nem is kell nekem túlságosan szeretnem az embereket, engem annak kell motiválnia, hogy – kíváncsiságomnál fogva – érdekel a magatartásuk, viselkedésük.

Hasonlattal élve, ez olyan, mint hogy a kertésznek nem a virágokat kell szeretnie, hanem a kertészkedést. Lehet azon filózni, hogy a kettő mennyire elkülöníthető, de szerintem nem lehetetlen.

Gyakorló iskolapszichológus is voltál. Mi volt a szép és mi a terhelő számodra?

A csoportos önismereti foglalkozásokon szinte mindig garantált volt a hangsúlyos élményszerűség, egyfajta újrafelfedezése önmagamnak, akár egy keserves újjászületés formájában is. Sokszor tapasztalom, hogy egykori csoportosaim teljesen precízen felidéznek gesztusokat, szavakat, ítéleteket, tehát biztos vagyok benne, hogy volt min dolgozniuk, és ez maradandó nyomot hagyott.

Emellett volt sok egyéni esetem is. Ezekben szép volt a személyesség. Bizalmi kapcsolatot kellett kialakítani emberekkel, az elmondott titkokat nem csak őrizni, hanem munkálni, formálni, alakítani is kellett, hiszen megoldásokra kellett jutnunk.

Itt már jóval kevesebb a sikertörténet, mint csoportban, rengeteget tanultam jómagam is arról, hogy hogyan kell engednem magamhoz és elengednem embereket. Természetesen az óriási pszichés terheléssel jár, de azt hiszem, hogy ügyesen megtanultam kezelni és a helyükhöz illően értelmezni a dolgokat.

Mindig tudtam, hogy úgy kell hazamennem, hogy ezek a gondok ne nyomasszanak, ne gyűrűzzenek be a társas kapcsolataimba. Mai napig képes vagyok erre, hamar beöltözni és hamar levetni a szakma palástjait.

Jelenleg egyetemi docens vagy a BBTE székelyudvarhelyi kihelyezett tagozatán és szabad idődben írogatsz. Eszmefuttatásaidat a Fejbekása blogodon publikálod, tavaly márciusban megjelent a Fügék az életfáról című köteted. Most elkészült a második, a sírversekkel. Honnan ez az íráskényszer?

Megnyugtató számomra, hogy a kényszernek nyoma sincs, leszámítva azt, hogy az előre betervezett dolgaimat szeretem időben teljesíteni, és az ötleteim kidolgozását néha elnapolom.

Az irodalmat mindig is szerettem, bár nem vagyok egy tájékozott és szépírói ismeretekkel felvértezett kultúrember. Inkább egy amatőr játékos vagyok verbális játékszerekkel, akinek egyelőre nem remeg a keze, ha eszébe jut, hogy hogyan kellene írni. Megnyugtató tudatlanságban dolgozó hályogkovács.

Szégyenkezve kell bevallanom, de nem ismerem, és nem is foglalkoztat túlságosan a kortárs irodalom. A románok közül legutóbb Mircea Cărtărescu rövid írásait olvastam nagy élvezettel, de a modern magyar irodalom ködfolt számomra. Persze olvasok én, de szinte mindig pszichológia szakirodalmon rágódom. De azért találok magamnak ínyencségeket.

Nemrég fejeztem be Pasolinitól az Utcakölyköket, döbbenetesen kegyetlen, akár a filmjei. Most pedig élvezettel olvasom a Mítoszaink nyomában című könyvet, amelyikben történészek számolnak le hűvös tárgyilagossággal igazságos királyainkkal, feddhetetlen fejedelmeinkkel, és rehabilitálnak pokolra kívánt árulókat.

Nagyon érdekes, hogy a dicsőség és kitaszítottság mily kevesen múlik, mi több, olykor az előbbi nem is erény, az utóbbi nem is hibás döntés vagy rosszindulat eredménye, csupán a társadalmi konstelláció folyománya.

Nos, saját vizeimre evezve, én azért kezdtem el írni, mert voltak ötleteim, történeteim, amiket tudtam, hogy el lehet mesélni az embereknek és lehet, hogy ők tanulságosnak, ötletesnek vagy egyszerűen szórakoztatónak fogják találni ezeket. Sokszor rám kérdeznek, hogy hogyan jutnak eszembe ilyenek, én pedig visszacsodálkozom, hogy másoknak hogy a fenébe nem keverednek a fejében hasonló hülyeségek.

A rajongótáborod egyre népesebb. Legyezgeti ez a hiúságodat? Egyáltalán: hiú ember vagy?

Természetesen igen. Jólesik a dicséret, a biztatás, kár is lenne tagadni az effajta édeskés ízű deficitet. Bár ritkán, avagy szinte sosem vagyok elégedett az írásaimmal, azt hiszem, hogy teljesen tudatában vagyok annak, hogy hol a helyem.

Hol a helyed?

Egy hobbiból író ember vagyok, aki szórakoztatni szeretne, aki a milliónyi lehetőség mellé kínál egy újabbat, és örül, ha néhányaknak nem fölöslegeset. Nincsenek óriási irodalmi standardjaim, nem kell teljesítenem. Kötetlenül, szabadon írok, szabadon gondolkodom. Nem szoktam cenzúrázni magam. A szakmai jellegű írással összehasonlítva, ennek a műfajnak ez a kellemes vonzata.

Egy tudományos publikációban nagyon komoly tartalmi és formai követelményekhez kell igazodni, nem lehet mellébeszélni, halandzsázni. Ezt szembeállítva ezekkel a lökött spekulációkkal és szelídíthetetlenek tűnő ötletekkel igencsak disszonánsnak tűnik. Szerencsémre én összeilleszthetőnek vélem.

A dósazolis humor sajátod, akárcsak az olyan nyelvi lelemények is, mint fejbekása, a psziluett-illúziók vagy, az új köteted műfaji meghatározása, a katasztrófaköltészet.

Az írás, a szóalkotások, a rímfaragás az agyam karbantartását szolgálják. Szavakon, mondatokon agyalok, formát adok nekik úgy, hogy fiatal és öreg egyaránt értse, de tudom, hogy az interpretációk mellé nem lehet sablont mellékelni. Ezért is az illúzió elnevezés, egyfajta felszólítás a fantázia szabad használatára.

Karban tart téged a rock and roll is. Illik ez a zajos műfaj a pszichológus Dósa-képbe?

Nem kell a pszichológiának a rockkal akár köszönő viszonyban sem lennie. A rock'n roll egy serdülőkori hobbi. Emlékszem, tizenhárom lehettem, Gyulakután egy barátom szakadt nadrágjára és teniszcipőjére rá volt írva az AC/DC, és miközben diszkó-slágereket fütyölgettem, a szégyen majd megölt, hogy nem tudtam, hogy mi az. Ez a zene, mondta, és lehozott egy nagyon régi NDK-s kazettafont, azon hallgattam meg az első AC/DC számot.

Pontosan tudom, hogy melyik padon ültünk, kik voltunk ott. Igazi villanófény-emlék, ahogy pszichológia terminussal leírható. Szarul szólt, de kemény volt, dögös, férfias, szerelem első hallásra, ami azóta is tart. Persze azóta „elkurvult" az ízlésem. Ma már nagyon sok ilyen szerelmem van, és egy sem illatos zsebkendő, mind-mind fémes ízű, és inkább férfiasan izzadságszagúak.

A Rozsdás becenévnek mi a története?

Sokat olvastunk, faltuk a kézről-kézre járó Rejtő regényeket is, a szereplők nevei pedig ránk ragadtak. Rám, gondolom a hajam színe miatt a Rozsdás, amit büszkén viseltem, bár soha az életben nem tudtam úgy verekedni, mint az Elveszett cirkáló fenegyereke, de nem is akartam. Enyhén viszolyogtam az ilyen helyzetektől.

Rejtő szerint „az életünk olyan, mint a nyári ruha mellénye: rövid és céltalan". Szerinted milyen?

Van, akinek tényleg túl rövidre van szabva, van olyan is viszont, hogy fajsúlyában és hosszában is egy unalmas sorozatfilmre emlékeztet. Valamelyest egyet tudok érteni a céltalansággal is, bár lehet, nem úgy, ahogy Rejtő értette.

Biztos, hogy nincs az ember életében egy olyan állapot, legalábbis időben és térben pontosan rögzíthető, amire azt tudja mondani, na ez az, ami a célom volt, amire vágytam, mert ha elértünk valamit, szükségszerűen mozdulni szeretnénk. Rendben van ez így, ezért van lehetőségünk színesen élni, az apró célokkal is teljességet megélni.

Szereted a pillanatokat megélni. Van-e olyan, amit újraélnél?

Alapjában véve egy elégedett ember vagyok, a sikereimet, kudarcaimat úgy könyvelem el, hogy az életem része. Nyilván, a kellemetlenebb perceket szeretnénk minél ritkábbá tenni, de ezeknek a megélése is szükségszerű, sőt, hogy a pszichológus szóljon belőlem, javallott. Nem szeretnék semmit sem átírni, átkeretezni, azt amúgy is megteszi az agyunk, mert rengeteg olyan élményünk van, ami az eredeti jelentését elveszíti, és beépül az önéletrajzi emlékezésünkbe, annak szerves része lesz.

Normális embernél ezeket újraírni, átstrukturálni a távoli jövőből egyáltalán nem izgalmas, mert az agyunk akaratunk ellenére úgyis átcsiszolja, elfogadhatóvá és mesélhetővé teszi.

Sikeres férfi vagy, biztonságos háttered a feleséged, három lányod.

Nem tudom, mennyire vagyok sikeres férfi, egyszerűen csak normális és nem túl komplikált hímnek tartom magam. Alapjában véve a családom a legbiztonságosabb háttér. Kritikusaim, támogatóim is egyben. Mozgalmas az életünk, jó és rossz történésekkel van teli, az otthonunk pedig nem békesziget. Nem igaz, hogy szent a béke mindig, ne háborúznánk egymással.

Kemény csatákat vívunk, lázadozunk, amit néha, hadvezér módjára, erőszakkal fojtunk el. Aztán szeretjük egymást, vigasztalunk, táncolunk, bolondozunk, nevetünk. A házasságom sikeres, de abban nem vagyok biztos, hogy sok dolog úgy működik, hogy azt tanítanom kellene. Nem is szoktam „bölcsességeket" írni a családi boldogságról, rosszul állna nekem, mint kölcsönkért szmoking.

Önző ember vagy?

Naná, olykor idegesítően. A személyes terem határait erőteljesen próbálom éreztetni, és szeretem védeni azt, ami az enyém. De hát ez nem is csoda.

Négy lánnyal egy fedél alatt ezt megtenni nagyon nehéz, mert ők szeretik azt éreztetni, és folyamatosan jelzik, tudatosan vagy tudattalanul, hogy apu, te a miénk is vagy. Van neked szobád, íróasztalod, számítógéped, söröskancsód, nekünk meg finom jelzéseink arra, hogy te vagy a Férfi, ezért vagyunk a szobádban, ezért vannak a könyveink a te íróasztalodon, ezért játszunk a te számítógépeden, és ezért használjuk virágvázának a söröskorsód.

Nem lehet észrevétlenül maradni egy pár négyzetméteres tömbházlakásban, nem tudom becsukni magam mögött az ajtót, hogy ne zavarjatok. A vidéki házunk ezzel szemben egy kis nyugalomsziget, ott adott a nagyobb tér nyújtotta szabadság.

Mi az, ami leginkább kiborít?

Egyszerű napi történések. Azoknak az embereknek a viselkedése, akik felelősséget vállaltak egy közösségért, és azt semmibe veszik. A kétszínűség, a társadalmi igazságtalanság nagyon dühít. Nem szeretem a „dezertőröket". Ők azok a példányok, akik a kooperálásra utalt közösségekben mások jóhiszeműségét kihasználva egyéni előnyökre tesznek szert. Minél több van az ilyen idiótákból, és sajnos egyre több van belőlük, annál kevesebb az esélyünk, hogy igazat és tisztán lássunk.

Miként maradhatunk mégis tisztességesek, mit tegyünk, hogy dezertőrök közt élve ne váljunk mi is azokká?

Ez egy rettenetesen nehéz kérdés, olykor pofonegyszerű megoldásokkal. Az nyilvánvaló, hogy azt az embert, aki becsületesen él egy nem becsületes világban, eltapossák. Védekezni ilyen szituációkban egyensúlyi helyzet teremtésével tudunk, számos modell van erre a biológiában, pszichológiában, közgazdaságtanban, játékelméletben.

Például, fontos, hogy az első gesztus, hogyha a valakivel kapcsolatba kerülsz, mindig legyen pozitív kicsengésű. Aztán szinte mechanikusan kell cselekedni: pozitív válaszra pozitívan, negatívra negatívan reagálni. A „jó tett helyébe jót várj" és a „szemet szemért" elv kombinálása és könyörtelen érvényesítése. Nehéz ezt az egyensúlyi helyzetet megteremteni, de nem lehetetlen.

A politika érdekel?

Napi szinten, de nem túl mélyen. Magamnak írom a leltárt, arról, hogy mit tettek értünk, hol vernek át, tesztelve a jóhiszeműségemet is egyben. Az eszem már rég azt súgja, hogy nem kéne elmenni választani, de másfelől emberi jogomnak és kötelességemnek érzem, és tudatosítom magamban, hogy el kell menni. És mindig elmegyek. Az más kérdés, hogy nem vagyok megbízható és elkötelezett szavazó.

Mit szeretsz magadban és mit nem?

Talán legjobban azt szeretem, hogy nagyon jól megvagyok magammal. Amit nem szeretek? A közelállókkal szembeni türelmetlenségem. Néha tudok bántón cinikus is lenni.

Múlt vagy jövő – hová utaznál szívesebben?

A jövő nem izgat, a múlt annál inkább. Érdekes volna visszamenni az elmúlt századokba. De jó volna Balassival egyet borozni, nem?

Ha az életedről filmet forgatnának, kit látnál szívesen a főszerepben?

Hm... Zsófi lányomat. Ővele van a legtöbb konfliktusom, de a három lányomból ő hasonlít leginkább rám.

Voltál már valaha pszichológusnál?

Igen. De csak látogatóban. De ha valóban szükségét érezném, adott esetben biztos elmennék.

A humorodat 45. születésnapodra feketére színezted. Hogy jutott eszedbe sírverseket írni?

Pillanatnyi ötlet hatására írtam az elsőt, két előadás szünetében jutott eszembe, hogy sikerül-e egy esszé témáját zanzásítva, négy sorban leírni?

Azt hiszem, sikerült. Egyébként a lányaim, akik a legkegyetlenebb kritikusaim, könnyezve vihogtak, és azt mondták: apu, te nem vagy normális.

Gyakran dicsérnek így?

Igen, mert megpróbálok olyan fiatalos lenni, mint ők, de ennek az a hátulütője, hogy olyankor saját magam karikatúrája is leszek.

A kötetben pontosan 99 sírvers van. Miért nem 100?

Babonás vagyok, a századikat nem mertem megírni, nehogy magamnak írjam. (nevet)

Képzeld el, hogy ott ülsz 99 évesen a piros nyugágyadban Szentlászlón. Megjelenik a Nagy Kaszás, és azt mondja: Rozsdás, írd meg a századik sírverset. Mit teszel?

Valószínű megkérném, hogy hozza az ünneplő ruhámat és megkérdezném, hogy tud-e nyakkendőt kötni, mert jól akarok kinézni a ravatalon. De a viccet félretéve, ha 99 éves koromban a gyermekeim, unokáim rendben vannak, ha sikerült házat építenem, jó könyveket írnom, ha elültettem tíz gyümölcsfát és más apróságok, akkor biztos nem lennék elégedetlen. De a beteljesülés érzése akkor sem maradna el, ha mindez megvalósulna, és felülről a 99 csupán 66-nak látszana.

A könyved már kapható a könyvesboltokban, de hol lesz a könyvbemutató? Sírkertben, temetőben?

Mivel csendes kriptát csak örökbérlőknek adnak, és oda senki sem költözik be néhány órára, olyan zajos, átmeneti helyet fogok választani, ahol még mindig az élet az úr.