Magabiztos nőnek látszik, aki tudja, mit akar, és többnyire azt is tudja, vagy ha nem, időközben megtanulja, hogyan érje el. Ettől még nem szúrósszívű boszorkány, hanem érzékeny, de két lábbal a földön élő nő, aki többet akar. A szülei ismert orvosok ugyan, de igyekszik úgy intézni az életét, hogy ne érhesse még csak a gyanúja se annak, hogy a családja közbenjárására ért el valamit. Férjével, az önkormányzati képviselőként ismert Géczi Leventével 11 éve élnek házasságban, három gyermekük van, a 8 éves Zsuzsa, az 5 éves Jancsi és a másfél éves Rózsa.

Autóval jön értünk, lerí róla az irodai elegancia és a munka utáni fáradtság. Rózsa is vele van. – Most két hétig egy gyerekes anya vagyok, a nagyok a nagyszülőknél vannak – avat be Orsi. – Mindenkinek szívesen kölcsönadom a gyerekeim, ha tudom, hogy jó helyen és szeretve vannak.

Rózsa nem örül a fényképezőnek, hangos sírással közli, hogy álmos és éhes, és nem érzi magát olyan passzban, hogy fotózgassák. Igazi nő. Előbb mélységesen elutasítja a szakállas kollégát, majd csábos mosolyt küld felé.

Zakuszkás kenyeret kap házi kenyérrel uzsonnára, és amíg az anyukája felken egy kis rúzst a fotózáshoz, Rózsa a zakuszkával sminkeli magát. A hatalmas tengerkék szemekhez nagyon megy a narancs, csak félő, hogy bár természetes, a zakuszka megárt a szemecskéknek, és ennek első tünete egy újabb sírás lesz. Orsi teljes nyugalommal tér vissza és gyakorlott anyaként pikk-pakk zakuszkátlanítja a csemetéjét. Sírás nincs, csak idill.

Amíg Rózsa lefoglalja magát azzal, hogy két kézzel matat a kék csészében, beszélgetünk.

Hogyan tudod megoldani, hogy minden ilyen flottul működjön körülötted?

Nagyon fontos, hogy előre gondolkodj és tudj segítséget kérni. A logisztika nagyon fontos, mindig előre gondolkodom, hogy milyen problémák következhetnek be, és azokat hogyan tudom megoldani. Például, hogy ha három órakor látom, hogy nem tudok időben a gyerekért menni az óvodába, iskolába, akkor telefonálok valakinek, hogy hozza el.

Amit lehet, lepasszolok. Nagy segítségemre van Piroska néni, aki szinte családtag, vigyáz a gyerekeimre és a háztartásban is segít.

Egy ideje például édesapám viszi a gyerekeket az iskolába, óvodába, ami mindenkinek jó, mert ilyenkor együtt vannak.

Szokták mondani, hogy szép a karrier, a munka, de mi lesz a családdal? Utálatos kérdés, férfiakat például nem szokás faggatni, hogy mit csinált a család, amíg éjjel-nappal megvalósították önmagukat, de muszáj megkérdeznem, mert kíváncsi vagyok, egy székelyföldi nő hogyan küzd meg a témával.

Nehezen. Tavaly pont egy nő mondta nekem, hogy milyen karrierista vagyok, ő bizony nem dolgozna.

Azt is szokták mondani, hogy jaj, szegény gyermekek, nem vagyok eleget velük. A szegény gyermek – mutat a szőnyegen játszadozó Rózsára – két kézzel repes, amikor reggel jön Piroska néni, és ugyanígy, amikor délután én jövök. Édesanyámat, Ibi mamát és a húgomat is imádja, őket is pont ilyen repesve fogadja.

Azt gondolom, minél több emberrel vannak a gyermekek kapcsolatban, annál többfajta szeretetet kapnak.

Meggyőződésem, hogy nagyon sok olyan anyuka van, aki nehezen éli meg a második év gyereknevelési szabadságát. Miért lenne elvárható valakitől, aki a gyes előtt pörgött, sok mindennel foglalkozott, hogy hirtelen lelassuljon, kizárólag egy-két téma köré korlátozódjon a gondolkodása, és ettől még boldog is legyen? Ha közben sikerül fejlesztenie is magát, az csodálatos.

Az, hogy a szülő dolgozik, teljesen természetes velejárója az életnek, mi is így nőttünk fel. Igyekszem arra figyelni, hogy amikor a gyermekeimmel vagyok, akkor nem főzök, mosok, mosogatok közben, hanem teljesen rájuk figyelek, és ekkor egy 100%-os anyukát kapnak, aki legózik, puzzle-ezik és sokat mesél, ahogy a gyerek mondják „igaz történeteket". Ilyenkor még énekelek is, pedig pocsék a hangom.

Kíváncsi vagyok, hogyan lehet sok gyereket nevelni, dolgozni és közben nem megbolondulni.

Vagy úgy lehet három-négy gyereket nevelni, hogy az anyuka csak ennek él, vagy pedig a munka mellett minden létező segítséget igénybe vesz. Ha nem így van, akkor az anyát nagyon leszívja a család és a munka együttese.

Az új munkahelyen úgy kezdtem dolgozni, hogy Rózsa még szopott, az éjjeli többszöri felkelés, és a mindennapos feladatoknak való megfelelés még úgy is iszonyatosan lefárasztott, hogy nem kellett takarítani és minden elő volt készítve, csak oda kellett tennem főni az ételt.

Hány évig voltál összesen gyesen?

Zsuzsával egy évet voltam otthon, Jancsival majdnem kettőt, Rózsával pedig kilenc hónapot. Vele azért ennyit, mert jött egy ajánlat a Gordon tejgyár részéről, és örültem neki. Mivel szakmailag nagy kihívás, nem akartam visszautasítani. És családbarátabb munkahely is, mint az előző munkahelyem, a bank, ahol kilenctől hatig tartott a munkaidő.

Corporate Relationship Managerként dolgoztál a bankban. Ez mit jelent?

Ez konkrétan ügyfélmenedzselést jelent, egy egész folyamattal a háta mögött: a potenciális cégek megkeresését, ügyfélkörbe bevonását és utána maximálisan nyújtani nekik a banki szolgáltatásokat.

Szerencsém volt, mert a corporate csapat startból a nagyobb árbevételű cégekre koncentrál, így Hargita megyében nagyon sok jó példát is láttam. Mint mindenben, itt is meg kell találni az egyensúlyt: olyan cégeknek ajánlani jobb termékeket jó áron, akikkel szeretne is együttműködni a bank. És itt megjelenik már a bizalom fontossága is, amit minden típusú kapcsolatban – különösen hosszú távúban – hangsúlyozok.

A Gordonnál mi a dolgod? Egyáltalán, hogy érted el, hogy a régió egyik ismert vállalkozásának az operatív igazgatója légy?

Elég változatos a tevékenységem, a feladatom a napi tevékenység jobbá tétele, külön koncentrálva a hr és az eladási osztályra. Ennek a két osztálynak a vezetőivel tartom szorosabban a kapcsolatot, javaslatokat teszek, és ha elfogadják, akkor közösen végrehajtjuk a jobb eredmények, az átláthatóbb tevékenység érdekében.

Úgy értem el, amit elértem, hogy mindig vigyáztam a munkám minőségére, és ezáltal úgy érzem, hogy jók a referenciáim is.

Az orvosok gyerekei gyakran maguk is ezt a pályát választják. Te nem estél soha kísértésbe?

A szüleim soha nem erőltettek semmit. Szabadon neveltek, viszont édesapám egyik legjobb döntése volt a nevelésemben, hogy már egész kiskoromtól taníttatott angolul.

Nagyon racionálisan gondolkodtam a pályaválasztásnál: tudtam, hogy jó vagyok angolból és matekből, és olyan szakmát kerestem, amiben ezzel a tudással tudok érvényesülni.

Édesapám megmutatta a buszt, hogy reggel 6 órakor mehetek vele a Noradába dolgozni, ha nem jutok be az egyetemre. Tudtam, hogy komolyan is gondolja, ezért nagyon odatettem a csontot. Akkor még nem volt magyar szak, kemény felvételi volt, román és angol nyelvű külkereskedelem szakra jutottam be. A budapesti mesterit, amely igazából egy francia iskola képzése volt, angolul végeztem.

Milyen gyermek voltál?

Mivel első gyerek voltam, és a szüleim nagyon fiatalok voltak, édesanyám negyedéves orvostanhallgató volt, amikor születtem, ezért sokáig nagymamám nevelt. Mindenki azt mondja, szófogadó, jó tanuló voltam.

A húgom több mint tíz évvel kisebb nálam, amikor ő született, én valahogy akkor váltam felnőtté.

Édesanyám egyedül volt a három gyerekkel, nagymamám akkoriban halt meg, édesapám pedig el volt menve szakvizsgázni. Édesanyám attól a pillanattól kezdve, hogy megszületett Réka, partnernek tekintett engem. Megtanultam flanel pelenkát hajtogatni, és órákig ringattam. Mai napig egyetlen altatódalt tudok, ez a Kis lak áll a nagy Duna mentében kezdetű, mert akkor tanultuk ezt a verset az iskolában, és ezt énekeltem neki. Ezt kapták az én gyermekeim is.

Abszolút beilleszkedő leányka voltam, nem csináltam senkinek semmi galibát. Imádtam olvasni, egyedül lenni, csendes voltam. A középiskolában már előjöttek a vezetői hajlamaim és ambícióim, akkor kezdtem diáktanácsozni, de velük együtt a frusztrációim is, amik általában minden tinédzser lánynál elő szoktak jönni.

Hogyan ismerkedtetek meg Leventével?

A KMDSZ-nél ismerkedtünk meg, úgy jött oda, hogy Brassó megyeiként szempont volt számára, ami nekünk természetes, hogy magyar barátnőt akar, és ott talál magyar csajokat. Amikor összejöttünk, két hetet adtak nekünk az ismerőseink.

Leventéről és rólam sokan mondták, hogy ilyen ellentétek nem tudnak együtt működni. Ő optimistább típus, én realistább vagyok.

Abban hiszek, hogy nem az ellentétek vonzzák egymást, hanem a komplementer, egymást kiegészítő elemek. Például én sosem tudnék rendet rakni az albumokban, mert a napi pörgés lefoglal, ezt ő megcsinálja, és ő vigyáz az autókra, átnéz dolgokat, figyel a részletekre.

Én gyorsabban döntök. Ő azt mondja, hogy át kell gondolni a dolgokat előbb. Amit én pillanatnyilag nem értek, hogy miért kell, miért nem haladunk előre, hisz világos, mit kell tenni. Aztán kiderül, hogy igaza volt, gyakran át kell gondolni a dolgokat, és a meglátásai eddig többnyire beváltak.

A legfontosabb, hogy azonos az értékrendünk, mint például a család fontossága, a gyerekek fontossága a családban, a szülők és a szülőföld tisztelete. Habár ezek benne jobban működtek. Én simán ott maradtam volna bárhol, ahol éltünk. Nem én hoztam őt ide, hanem ő hozott haza engem. Én többet maradtam volna Pesten is, Amerikában is, Brassóban is. Ahogy mondani szoktam: az irracionálisnak tűnő racionális döntéseket mindig a férjem hozta meg.

Brassóban mit csináltál?

Amikor Levente Budapestre akart menni, akkor én is szereztem ösztöndíjat és mentem. Az ő ötlete volt, hogy menjünk másodszor is Amerikába, oda is mentem, pedig már jól fizető munkahelyem volt Pesten. Végül életünk egyik legnagyobb élménye lett, és ott erősödött meg a szerelmünk.

Brassóba is követtem, a Selgrosnál kaptam úgy munkát, hogy nem is tudtam jól románul. Angolul volt az interjúm, a románra nem is kérdeztek rá, az egyértelműnek tűnt. A Selgrosnál az volt a jó, hogy alkalmam volt egy multinak a romániai központjánál dolgozni.

Amikor oda kerültem, nem ismertem Brassóban senkit, nem tudtam autót vezetni, Levente szüleihez, kellett költöznöm, és mire sikerült beilleszkednem, minden flottul ment, arra támadt Leventének az ötlete, hogy költözzünk haza Udvarhelyre. Amikor Brassóban már be voltunk rendezkedve, akkor kaptam az ajánlatot a banktól és Levente az Infopresstől. És jöttünk.

A munkahelyen kívül milyen szempontokat követtetek a hazaköltözésnél?

2005-ben kerültünk Udvarhelyre, és visszatekintve is nagyon örülök a döntésnek, nem bántam meg. Udvarhelynek sok jó oldala van, minőségi életet lehet élni, tényleg egy élhető kisváros. Az iskola megközelíthető gyalog, vannak vagány emberek, jó társaságok, események. Levente nagyon szereti a keddi piacot. Sok az ismerős, nem tudsz úgy menni 10 percet, hogy valaki meg ne kérdezze, hogy vagy.

Udvarhely még jobb város lehetne, ha az életbevágó dolgokra, mint a befektetések, fejlesztések nagyobb hangsúlyt fektetnének. Az már csak hab lenne a tortán, ha a részletek is számtanának: például a játszóterek minősége, folyamatos karbantartása, olyan rendezvényekre, amelyek nem csak a gyermekeknek, hanem az egész családnak kikapcsolódást, közös, maradandó élményt jelentenek. Épp a nyáron látogattunk el immár sokadik alkalommal a Székölykök fesztiválra, Háromszékre. Ilyen rendezvényekre itthon is szükség van, és szeretném, hogy Székelyudvarhelyen is tudjunk hasonló élményt nyújtani a családok számára.

Relatív jó helyen élünk, jó a közösség, van jó társaság és klíma, még sokkal jobb is lehetne, csak néha hiányzik az akarat, a minőségre való törekvés.

Mi volt a legnehezebb az életedben, amivel megküzdöttél?

Rózsának a születése, aki koraszülöttként érkezett. Ez mellett nagyon nehéz volt, amikor a szüleimet láttam betegen.

Az életben az egyik legnehezebb dolog, amikor tehetetlennek érzem magam, mert úgy érzem, hogy egy fentebbi erő befolyásolja az életem, és nem tudok beavatkozni. Félek a kórháztól, a kiszolgáltatottságtól, és sajnos tavaly sokat jártam a kórházat, mert édesanyám nagyon beteg volt.

A Rózsa születésénél is úgy gondolom, hogy a jó Isten súgta, hogy menjek be a kórházba. Nem volt semmi tünetem, csak úgy éreztem, hogy valami nincs rendben. Aztán a doktornőnek köszönhetően minden rendben lett. Természetesen akkor egy hete jöttem szülési szabadságra, semmi sem volt előkészítve.

Kívülről egy joviális, laza pár vagytok. Min szoktatok veszekedni?

Akkor szoktunk veszekedni, amikor mind a ketten idegesek vagyunk. Ha felgyűlnek a dolgok és én még beszorítok egy-két barátnőt, ő meg végképp háttérbe szorul.

Az a jó, hogy most már elég jól kommunikálunk. Ezt is tőle tanultam. Előre szólunk egymásnak, hogy ma fáradt vagyok, légyszíves vedd figyelembe. Meg vagyok győződve, hogy jobb felesége vagyok, mint 5 éve. Az alapértékek megvoltak, de meg kellett ismernünk, meg kellett tanulnunk egymást, és kialakult köztünk a feltétlen bizalom, ha elmegy valahová, nem gondolkozom, hogy most vajon hol volt. A legtöbb veszekedésünk konkrét dolgokon van. Például azon, hogy az építkezéskor nem hozták az ajtókat.

Hogy viseli a férjed a karriered?

Mindenben támogat. "–Abszolút lazán viselem, sőt örülök neki" – kiabál hátra Levente, aki épp a vacsorát bütyköli a konyhában. Mindenben számíthatok a segítségére – folytatja Orsi. Nagyon okos ember. Ha ő nem támogatna, akkor nem erőltettem volna sem a karriert, sem mást. Azt mondja, hogy a befektetett munkának legyen meg az eredménye, és ezzel egyet is értek: ha valaki keményen húz, keressen is.

Mi az, amiben fejlődni szeretnél?

Mindenben. Most nagyon hiányzik egy alapos Excel-tudás. Úgy gondolom, minden, ami nem tehetség kérdése, megtanulható, csak idő kérdése. Szeretnék fejlődni a vezetésben, emberismeretben, szakmai tudásban.

Igyekszem tágítani, állandóan feszegetem a határaimat, és mindenkit erre biztatok. Amikor 2005-ben három munkahelyet váltottam, mindenhol tanultam valamit, és úgy gondolom, hogy én is mindig adtam hozzá a cégekhez önmagamból valamit.

Ugyanez van most, amikor a szülések után váltottam. Ha valamit nem tudok, akkor megpróbálom megtanulni.

Ha belátható időn belül nem lehetséges, hogy megtanuljam, például két hónap alatt elég valószínűtlen, hogy megtanulnék programozni, akkor megkeresem azt az embert, aki a megfelelő szinten el tudja azt a tevékenységet végezni.

Melyek azok a tulajdonságok szerinted, amelyek sikeressé tesznek egy nőt önmaga és a többiek szemében?

A jó Istentől kapott plusz energiának az optimális felhasználása. Ha ez az energia nincs, akkor jobb, ha hozzá se fog ahhoz, hogy egyszerre több síkon valósítsa meg a terveit. Mert annál rosszabb nincs, amikor valaki úgy érzi, hogy az élet egyik területén sem teljesít megfelelően, sem a munkájában, sem a családban. Azt szoktam mondani, hogy mindegy hogy éppen mire koncentrálsz, csak az idő ne teljen fölöslegesen: ha pénzt akarsz keresni, tedd azt, ha pasizni akarsz, azt, vagy ha gyereket nevelni, akkor azt.

Amikor azt érzem, hogy nem vagyok elég jó anya, és a munka sem megy, akkor vagyok a legrosszabbul. Igyekszem ezt elkerülni. Ehhez fél hatkor kelek, és időnként próbálok egy-két órát lopni csak magamnak is, mert ahogy Kádár Annamária pszichológus egyik interjújában olvastam, hosszú távon ilyen pörgést büntetlenül megúszni nem lehet.

A munkahely és a nagycsalád mellett a civil szférában is tevékenykedsz, vezető szerepet vállalsz.

Rám nagy hatással volt a KGK, a KMDSZ-en belül működő Közgazdász Klub, amelynek egy idő után én lettem a vezetője. Ott jöttem rá, hogy az emberek hallgatnak a szavamra, figyelnek rám és követnek. A KGK-ban olyan emberek voltak, akik többet akartak tenni a kötelezőnél, és nagyon sok olyan vezető ember jött workshopot tartani, akiktől mind szakmailag, mind emberileg sokat lehetett tanulni. Ez néha hiányzik az itteni emberekből. Hogy leüljenek kávézni egy kezdővel, vagy mentoráljanak, segítsenek valakit a pályáján.

Örülnék, ha a kooperatív-participatív elméleteimet több helyen tudnám érvényesíteni, de rájöttem, hogy sokat fel kell adnom belőlük. A legtöbb vállalkozásban az emberek konkurenciának tekintik egymást, nem segítenek egymásnak, és így nem is egészítik ki egymást annyira, amennyire tehetnék. Én úgy gondolom, hogy egy cégben az a jó, ha az emberek tudása, személyisége komplementer, együttműködnek, és mindenki részt vesz akár szellemi akár és fizikai tőkéjével a cég munkájában, elősegíti a boldogulását.

Most a Romániai Magyar Közgazdász Társaság – RMKT udvarhelyi szervezetét vezetem. Tavasszal a képzésekre-tréningekre koncentráltam, ezt szeretném folytatni, de igyekszem egyszerre hasznos és élvezetes programot is összehozni: például a Közgazdász Borklub egy ilyen közeg. Mindig örülök, ha olyan szakmai körökben elismert embereket tudok Udvarhelyre hívni, akikkel a cégek akár hosszú távon is együtt tudnak működni. És erre szerencsére vannak már jó példáim.

A férjed politizál, te vállalnál-e közéleti szerepet?

Nagy szerencsém van, mert a férjem mindenben támogatott, folyamatosan követi a közéletet, tájékozott és részese is a politikának. Ha nekem nincs is szakmai tapasztalatom ezen a téren, nagyon sok mindenbe beleláttam őáltala, és támogatna abban is, hogy részt vegyek a politikában.

Nyitott vagyok a közéleti feladatokra, hiszek az udvarhelyi közösségben, közösségekben. Úgy gondolom, hogy ha a jó Isten adott arra erőt, energiát, akkor azt nem tarthatom meg csak magamnak. Ha bármilyen módon segíteni tudok a tudásommal, tehetségemmel a közösségen, megteszem.

Mi az a kérdés, amit a leggyakrabban felteszel magadnak?

Hogy jól csinálom-e.