A Vitéz Lelkek 25. évfordulójára érkezett városunkba a Karinthy-gyűrűs humorista, akivel az elmúlt évekről, a diákszínjátszókról és persze szakmájáról is beszélgettünk. Maksa Zoltán felmenői közt székelyek is vannak, de vajdasági és pesti tréfa is ötvöződik a poénjaiban.

Hogyan lesz a vegyészlaboránsból humorista?

Lassú folyamat volt, és nem volt istenigazából elhatározva soha, hozta az élet. Egész általános iskola elejétől tolt engem a kultúra felé valahogy a sorsom. Már alsó tagozatban, voltam vagy harmadikos, cikket írtam a Holdról az iskolaújságba, akkor még komolyan. A tanári kart teljesen váratlanul érte és sokkolta őket ez a megnyilvánulásom, de egyértelmű sikert aratott.

Ötödikben jelentek meg az első humorosnak gondolt apróhirdetéseim, még a matekfüzet hátuljában, amit így óra alatt kitaláltam, mert rohadtul unatkoztam. „Kufu fáraó felvesz rabszolgákat. Piramisépítés köztelező, megjelenés halotti bizonyítvánnyal" – ilyen eszméletlen humoros dolgok voltak. „Defektes úthenger eladó" – meg ilyenek. Anyámék simogatták a fejemet, hogy majd elmúlik.

Volt egy másik párhuzam az életemben: hetedikben elkezdtem dobolni tanulni és a vége az lett, hogy egy pesterzsébeti rockbandában kaptam helyet. Ez bearanyozta a tinikoromat, huszonhárom évesen hagytam abba a dobolást, én hülye! Ugyanis megnősültem. Hasonlóképpen járt a zenekar többi tagja is, mind megnősült és mind lányt vett el. Innentől kezdve nem járt össze a csapat.

Sokáig nem tudtam eldönteni, hogy rockzenész legyek, a szakmámban dolgozzak vegyészlaboránsként, vagy humorista. Középiskolában humorduót alakítottam egy osztálytársammal, minden sulibulin felléptünk. Nyolcadikban az iskolarádiót is rám bízták. Végül az 1982-es humorfesztivál döntötte el a sorsomat, akkor oszlott fel a zenekar, jött a fesztivál különdíja és Nagy Bandó András segítő barátsága.

Azt mondta, „ha van kedved, elviszlek néhány fellépésemre, nézd meg, hogy kell csinálni egyáltalán. Tehetségesnek tartalak, hátha előadó is lehet belőled." Így indult.

Milyen volt az első fellépés?

Budapesten a kőbányai sörgyár KISZ-klubjába hívtak tán három héttel a fesztivál vége után, amin eléggé meglepődtem, de persze örültem nagyon. A Richter-Gedeon Rt-nél dolgoztam, ez két utcával volt arrébb, mint a sörgyár. Kőbányán azért elég sok ilyen cég működött abban az időben, és hallották, hogy ott dolgozom a Richterben, a KISZ-szervezeteknek nagyon jó volt a kapcsolata egymással, így átküldtek egy fénymásolt papírt, hogy a Maksát, ekkor és ekkor várjuk egy élménybeszámolóra.

Nem nagyon voltak anyagaim, csak amit középiskolában írtam és előadtam, meg ami a humorfesztiválon elhangzott, a Gépjárműoktató című kis paródia, erre kaptam a különdíjat. Így elég zavarban voltam, hogy mit adok elő, mi lesz. Kiderült, hogy élménybeszámolót vártak tőlem, de azért vittem két-három írásomat és felolvastam. Fogtam a kezemben a papírt és a közönségre alig pillantva, szinte magamnak olvastam fel. Nagyon tele volt a gatya. Szegénykéim hallgatták, röhögcséltek...

A gázsi egy rekesz kőbányai sör volt, ötnapos szavatossággal, így gyorsan meg kellett inni huszonnégy üveggel. Kellett mozgósítanom a gyógyszergyári kollégákat, szülőket, rokonokat, hogy megigyuk, mielőtt elromlik.

Melyik darabjára a legbüszkébb? Miért?

Harminc év terméséből így hirtelen válogatni nagyon nehéz. Természetesen a Maksa-híradó az egyik fő kedvenc, de mondhatom az előbb említett Gépjárműoktatót, illetve van még egy anyakönyvvezető-paródia, amivel a 90-es humorfesztiválon nyertem az egyik fődíjat. Azt egy kórházban írtam. Agyhártyagyulladást kaptam 84 nyarán egy influenzavírustól, tök váratlanul jött. Egy kemény egyhónapos felépülési időszak volt. A kórházban írtam rengeteg anyagot, amelyek később aztán sikeresek is lettek, pedig némelyik igen keserves hangulatban született. Talán a humor is segített a gyógyulásban, ahogy mindenkinek segít, aki használja...

Rádió vagy tévé?

Talán inkább tévé, mert nagyon sok képi ötlet születik meg az ember fejében. Épp úgy, ahogy Benny Hillnél is láttam, volt egy ugyanolyan füzete, egy kockás, mint nekem, amiben benne voltak az ötletek, nyilakkal, részletekkel. Én is így dolgoztam a Maksa-híradóban, és az a fajta televíziós munka nagyon hiányzik. Nincsenek geg-filmek, szkeccsek, semmi ilyesmi. Egyedül a stand up, de abból is csak két műsor a 16 magyar tévéadón.

Kicsit furcsa ez nekünk, hogy annak idején volt egy torta, annak volt hat-nyolc szelete a humorműfajon belül, és mindenki más irányzatot képviselt, és teret is kapott. Most a tortának egy szelete maradt összesen, ami a stand up, azon belül a Fábry-show, a Heti hetes és ennyi, illetve a Showder Klub megnyilvánulásai. Ezt én keveslem. Az ATV indított most ősztől egy új keverék műsort, melyben minden van, de elég kis költségvetéssel, reméljük, ennek ellenére túléli a kezdeti nehézségeket.

Akármennyire is gáz, van még az országban, s a világban mindenhol, ahol magyarok élnek, igényes az értelmiség, mivel ez egy gyárilag intelligens nép, miért kell ezt az egyet nyomatni, nem értem! Korábban mindenki kiválaszthatta magának a neki tetsző humort, mert volt igazi választék.

Melyik a kedvenc stílusa, miben érzi otthon magát?

Megmondom őszintén, bár ezt ritkán hallják tőlem, de nagyon közel áll hozzám a L'art pour l'art társulat féle vonal. Én nagyon jókat tudok rajtuk röhögni, tiszta szívből. És természetesen ott van Hofi agymenése, ami pótolhatatlan és követhetetlen. Ugyanígy Boncz Gézát nagyon szerettem, bár ő is az abszurdot erősítette. Ez a fő vonal. Igyekszem időtlen humort szolgáltatni, azt szeretném, ha húsz év múlva is meghallgatnák azokat a dolgokat, amelyekről beszélek. Az időtlenséghez a témaválasztásomban is ragaszkodom, estjeimben a család, az emberek hétköznapi mozgástere kerül pellengérre a humor nyelvén.

Dobol is és szintetizátorozik is. Melyik áll közelebb a szívéhez?

A dob a nagy szerelem. Azzal kezdődött, hogy hetedikben elmentem életem első koncertjére, LGT koncert volt nálunk a kerületben. Szerelmes voltam nagyon, vak és süket, ráadásul egy lányba. A kislánnyal álltunk az együttes előtt, akkor még a Laux József dobolt az LGT-ben, ez olyan 75-ben lehetett. Azt mondta a kislány, hogy milyen jófej ez a dobos, milyen jó lenne, ha te is tanulnál dobolni. Na erre Maksa Zoli másnap elment a zeneiskolába, beíratkozott, majd igen gyorsan megszerette a hangszert, de nagyon.

A mai napig is megvan a fertőzés, sőt mi több, amit akkor abbahagytam, most folytatom. Járok zenekonzervatóriumos tanárhoz. Nyilván magándiákként, mert az osztályba nem férek bele, ahhoz rengeteg a lemaradás, de nagy örömmel elkezdtem ismét. Lett is zenekarom.

Volt korábban három másik is. Ezek közül az egyik egy humorzenekar volt. Szerettük volna egy kicsit a Hónaljmirigyet arrébb tolni, de nem sikerült, már csak azért sem, mert hiába voltunk mi nagyon jók, nem volt menedzsmentünk. Saját erőből amit próbáltunk összehozni, az nagyon kevés volt.

A szintetizátorral pedig a Jean Michel Jarre révén kötöttem ismeretséget. Nagyon szerettem a korai lemezeit, aztán, amikor elfordult a saját stílusától, akkor azt mondtam nagyképűen, hogy én majd továbbviszem. Akkor jött a „CO2" című saját szintetizátor lemezem, utalva Jarre „Oxigén"-jére.

Ennek nagyon nagy sikere volt, én is meglepődtem. Még a Presser is elismerően nyilatkozott róla. Sikerült megnyerni a Roland céget, aki adott hozzá hangszereket. Meg kellett venni, de tizedáron, mint amennyibe került volna, így ki tudtam egy mini, házi hangstúdiót alakítani otthon, elektromos dobbal, mindennel. A mai napig megvannak a hangszerek, sokszor még éjjel, előadás után is játszom magamnak fejhallgatóval.

Ennek sikere nyomán lett még egy szintilemezem, a Vulkán, amit én sokkal jobbnak találtam, mint a CO2-t, mégis a CO2-nek lett nagyobb sikere.

Milyen a Maksa-zene? Kik a kedvencek?

Amúgy a Nightwish-t szeretem, a rockosabb vonalat.

A zeneírásban viszont az érzelmesebb zene a kedvencem. Belül azért más az ember kicsikét, elfolyt dolgokat, meg a humornyelvén nem mindenről tud beszélni. Ezek jönnek ki a zenében.

A Deep Purple-t szeretem, a Depeche Mode-ot, ezeket nagyon, aztán a Nox-ot szerettem egy időben, amikor keményebb zenét játszottak. Omegás voltam a 79-es kisstadionos koncertjük óta. Pink Floyd, Dire Straits, klasszikusok mind jöhetnek.

Mennyire nőtt össze a bajszával?

Maksimálisan. Egyszer mondtam is a Maksa-híradóban, hogy olyan nagy sztár voltam a kilencvenes években, hogy álbajuszt kellett ragasztanom, hogy ne ismerjenek meg.

Balázs Palival találkoztam egyszer egy benzinkútnál, akinek ilyen fürtös haja van mind a mai napig, mint tudjuk, és ő mondta: „Zolikám, utálom a hajamat, de ha levágom, már nem én vagyok, nem ismernek meg." Én is így vagyok. Egyszer elkapott egy mesterfodrász csaj, s levágta két centisre a hajamat, ahogy manapság divatos. A jegyszedő nem ismert meg a Mikroszkóp Színpadon, ahol akkor játszottam. Nézett, hogy maga ki, és hova megy? Most már így halok meg, a baltával kettéválasztott frizurámmal, hiába, hogy nem trendi, nem érdekel. És bajusszal természetesen. Bár a zsíros kenyérről lesöpri a pirospaprikát, meg az ember, ha csókolózik, akkor a lány orrába befúrja magát, nem biztos, hogy előnyös, de ez van, mit csináljak?

Ki a példakép? Miért?

Sok van. Mindenkit szeretek valamiért. Sőt még a fiatalok között is van, akitől sokat tudok tanulni, nem szégyellem. Természetesen Hofi volt az első. Ott van Orosz Gyuri, nem tudom, hogy őt mennyire ismeritek? Ő egy új, debreceni titán. Nagyon jó dolgai vannak, nagyon tetszik az egész életvitele, állandóan mosolyog, nagyon pozitív fickó. Egy nagy medve, egyszerű, mindenki által érthető humorral.

Szeretem a Szomszédnénit, az erdélyi vonal is nagyon a szívembe hasít. Felméri Peti pályakezdésénél zsűriztem a kolozsvári Humorfesztiválon 2006-ban, amikor kiállt először a színpadra, és egyetlen mondattal nyert.

Kijött ránézett bután a közönségre, egy percig nézte őket, azt hittük, nem jut eszébe a szöveg, s akkor azt mondta: „az atomerőmű mellett lakom." Ekkor felrobbant a színpad és a nézőtér. Mondtam is neki, hogy ne mondjál már ezután semmit, megnyerted az egész fesztivált. Aki ennyire zseniálisan előkészít mindent, annak helye van a pályán. Meg is hívtam az ötvenedik szülinapi bulimra a rádiókabaréba.

Milyen a jó humorista?

A jó humorista alázatos, a jó humorista nem a saját érdekeit nézi, hanem a közönségét. Figyel az emberek jelzéseire, rezgéseire, problémáira. Nem a saját nagyságát hirdeti, hanem a nemzetét. Kell egy egészséges nemzeti érzés ahhoz, hogy valaki jó és hiteles humorista lehessen.

A másik, hogy a jó humorista nem bazdmegol a színpadon, mert nem igénylik tőle. Humoristáknak is mondtam, hogy hidd el, bazdmeg nélkül is jó vagy.

Vannak kollégáim, aki fikázzák a fiatal humoristákat. Más életérzés van most, egy pergőbb, szókimondóbb, lezserebb stílus. Ez a fiatalok stílusa. Ahogy minket kitermelt az akkori huszonéves korosztály – én is húszévesen kezdtem – ugyanúgy kitermelik a következő generációt is.

Volt olyan újságírói kérdés, hogy kérnek-e tőlem tanácsot a fiatalok. Dehogy. Miért kérnének? Ha kiáll a közönség elé, s ha nem röhögnek, akkor az szar. Ugyanígy voltam. Ilyen egyszerű. Különben is, milyen tanácsot tudnék én adni? Csak annyit tudnék mondani, hogy az adott poént hogyan csinálnám. Az meg nem jó. Miért legyen egy nagy Maksa és egy kis Maksa?

Az alázat a legfontosabb, ami kiveszőben van, de piszkosul. Megasztár élőistenségek járkálnak közöttünk, akiket leküldtek a mennyekből, hogy az embereket gyógyítsák. Ez szörnyű! Beképzeltek, bunkók. Iszonyatos gázsikért, amikről én csak álmodom a mai napig is, adják a húsz perc playbacket. Borzasztó! De az is hülye, aki meghívja őket, a mondvacsinált sztárokat.

Sokat változtam az évek folyamán, picit keményedtem. Ez talán abban is megnyilvánul, hogy az ember öregszik, így keseredik egy picikét. Vannak hiábavaló szélmalomharcai, amiknek nem látja az értelmét, vannak váratlan kudarcai, vagy hirtelen jött nagy volumenű felkérései, amelyek valamiért meghiúsulnak, pl. már négyszer tárgyaltak velem különböző szervezők amerikai, illetve ausztrál turnéról, 33 év alatt még nem jött össze... Néha nagyon fáradt tudok lenni, de hála Istennek a közönség részéről nagyon nagy a nyomás, hogy csináld, és ne hagyd abba.

Egyszer kiírtam a Facebookra, hogy elmegyek a francba az országból, mert elegem van, mert nagyon megszívattak egy rendezvénnyel kapcsolatban. Akkor 2 400 hozzászólást kaptam, hogy legalább te ne. Utolsó mentsvár sokaknak ez a fajta humor.

Milyen témákhoz nyúl szívesen?

Nagyon szeretem a vidéki, echte magyar humort, amelyik kicsit mentes az aktualitásoktól. Szerencsés vagyok, mert van egy nagyon távoli székely vér az ereimben, ugyanis a Maksa nevű faluból származunk. Valamikor az 1700-as években az üküknagytatám vándorolt át innen Heves megyébe, ahol már édesapám született. Az anyai ág pedig vajdasági, a bácskai humor is szerepel bennem, ami szintén nem lebecsülendő. Mellette van egy pesti urbánus vonal is. Ez a három ötvöződik bennem.

Nagyon szeretem az egyszerű, normális paraszti észjárást, azt a logikát, ahogy a parasztemberek átlátják az életüket és amilyen humorral kezelik azt. Számtalan példát hozok a műsoraimban is azokból, amit meséltek nekem nagyszerű emberkék.

Nem először van városunkban. Hogyan került kapcsolatba a Vitéz Lelkekkel?

Nagyon egyszerű a történet. Kiskunfélegyházán a Petőfi gépészeti középiskolában körülbelül 15 éve volt egy rendezvény, ott láttam meg a Vitéz Lelkek küldöttségét. Szász- Mihálykó Mária odajött és elkérte az elérhetőségemet, mert remélte, hogy ebből egy hosszú távú, gyümölcsöző kapcsolat alakulhat ki. Azt is elmondta, hogy nagyon tetszett a műsorom, ami akkor teljes mértékben a diákságról szólt. Azóta is fontosnak tartom, hogy a diákságnak is szóljak, ahogy fogalmazni szoktam, az új degenerációnak, mert remek humort örököltek, s pont olyan idétlenek, amilyenek mi voltunk annak idején.

Az ily módon Máriával elindult kapcsolatból szakmai szerelem lett, nyugodtan nevezhetem így, mert kölcsönösen nagyon nagyra értékeljük egymás munkáját. Mindig meglepetéssel és csodálattal nézem azokat az előadásokat, amelyeket a Vitéz Lelkek új generációi produkálnak.

Milyen érzés tiszteletbeli vitézléleknek lenni?

Nagyon megtisztelő dolog, és ezt nem azért mondom, mert illik ezt mondani, hanem azért, mert tényleg az, mert én is tanulok tőlük. Jó érzés látni azt az igényességet, amivel a fiatalok hozzáállnak ahhoz, amit elvárnak tőlük. Saját belső egyéniségükből fakadó intelligenciájukkal kiegészítve hozzák létre a „készterméket", akár színdarab, akár bármilyen más műfaj a végeredmény. Vérprofik, egyszerűen le vagyok nyűgözve!

Azt az értéket, amit a vitézlélek, a vitézlelkiség ad, továbbvinni és a saját életében az embernek kamatoztatni tudni kell és kötelező szerintem. Valahol életforma vitézléleknek lenni, mert túl azon, hogy a humor mindenkinek megadatik, kérdés, ki hogyan használja és mennyire? Ezt a fajta tehetséget tuti, hogy a mai rohadt világunkban is tudja kamatoztatni az illető, ha egy ilyen indíttatással érkezik a nagy K-betűs életbe.

Mindig is tudtam, hogy ez egy rendkívül kreatív, tehetséges nép, hogy generációról generációra ilyen értékes nemzedékek követik egymást, ez a mindenkori szülőknek az érdeme. Látom az egészséges magyarságot, az egészséges irodalmi értékek ápolását. Tehát nem az a melldöngetős magyarság van, hanem olyan kedvesen szerény, közvetlen, genetikai.

Annyi mosolyt kaptam például a városban, amikor végigsétáltam a főutcán, hogy úgy érzem, több lettem azáltal, hogy itt lehettem. És ez nem udvariasság, tiszta szívemből szeretem ezt az ékszerdobozt, amit Székelyudvarhelynek hívnak.