Tényleg mindenki ismeri ebben a városban az 52 éves Pui Nándort, akinek apja és nagyapja is zenész volt, s mint a régi cigányzenészeknél, náluk is öröklődött a szakma. Ha nem valamelyik étteremben, bárban, akkor lakodalomban hallottad gitározni és énekelni. Talán hihetetlen, de gyerekkorában nagyon idegesítette a zeneiskolában a "Húzd rá, cigány!", többek között emiatt is váltott a hegedűről a gitárra.

Szentimre utcai lakása takaros, a légy elcsúszna a szalagparketten, a Jackson gitár a sarokba állítva várja, hogy gazdája megpendítse.

Négy gyerekének a képei a falakon, felesége kávét főz a konyhapult mögött. Pui Nándor először ad nagyinterjút, picit meg van szeppenve emiatt, de hamar belejön, amikor a gyermekkoráról kérdezzük.

Mikor vettél először hangszert a kezedbe, emlékszel-e arra a pillanatra?

Pontosan emlékszem. A Holló utcában születtem és öt éves voltam, amikor játszottunk a Széldombon és üzentek, hogy menjek haza, mert vár egy meglepetés. Akkor kaptam a hegedűt. Apám, illetve nagyapám is zenészek voltak, sajnos ma már egyik szülőm sem él.

A szombatfalvi Népházban voltam első osztályos, akkor az az épület iskola volt. A szüleim megtudták, hogy indul zeneiskola és 1971-ben már ott jártam másodszor az első osztályt. Sírtam sokat, hogy miért kell újrajárnom az első osztályt, de mint később kiderült, nagyon jót tett. A zeneiskolába egészen nyolcadikos koromig jártam.

Az az igazság, hogy nem nagyon szerettem a hegedűt, hanem inkább a modernebb hangszereket kedveltem. Zongorázni is tanultam, mert az alap volt, gitározni pedig szerettem, azt már magamtól tanultam, autodidakta módon.

Igaz, jártam tanfolyamra is, de főleg egymagam tanulgattam. Diákkoromban sokat mentem fesztiválokra, emlékszem, hogy temesvári, resicai fellépéseken gitáron még román folkzenét is kellett játszanom. Értem el eredményeket is, országos tizedik, tizenkettedik helyeket nyertem akkor.

Sajnos csak tíz osztályt jártam az iskolában, mert édesapám tizedikes koromban, negyvenkét évesen meghalt, ott maradtunk édesanyámmal és a három lánytestvéremmel.

Ez pedig azt jelentette, hogy dolgoznod kellett fiatalon. Nehéz volt?

Mi a Holló utcából már elköltöztünk hétéves koromban. Az sokat számít, hogy milyen környezetben nevelkedik az ember. A Küküllő-partra, a cigányzenészek utcájába költöztünk, ez ott volt, ahol most a tízemeletes tömbházak vannak és volt ott egy csónakház is.

Zsindelyes faházak voltak, aztán 1975-ben volt egy nagy árvíz, ami nagyon megrongálta ezeket – ezután a mai Tompa László utcába költöztünk, a bíróság utáni házba (ez az elhíresült Kapusi-féle ház – szerk. megj.).

Ott akkor cigányok csak mi laktunk, szép, rendezett udvar, kert volt, azonban sokan meghaltak vagy kimentek külföldre, leromlott a ház. Én mondogatom sokszor, hogy az nem jó, hogyha sok cigány egymás mellett lakik, inkább el kéne osztani őket mások közé, mert akkor mindenki beintegrálódna.

Nagyon fontos, amit mondasz. Ne legyen külön roma osztály, hanem több osztályba tegyenek be néhány gyereket?

Komolyan mondom. Legyen két cigány egy osztályban, hogy legyen társa, de ne legyenek teljes cigány osztályok, mint ahogy volt a Tompa Lászlóban volt. Én a zeneiskolában egyedül voltam roma, kicsit nehéz volt, de megszoktam, mindenki barátom volt, sose hallottam, hogy cigány vagyok.

Gyermekkorodban volt ilyen problémád, hogy lecigányoztak?

A zeneiskolában olyan volt csak, hogy amikor kellett színpadra állnom mondták, hogy „Húzd rá, cigány!". Az rosszul esett, gyerekként bántott, hogy miért mondják. Mentem haza s mondtam apunak, hogy én többet nem hegedülök. Mondta, hogy ember, te az vagy, de ügyes vagy. Belenyugodtam.

Visszatérve az iskolára, sajnos a tíz osztályt még nem fejeztem be, amikor meghalt édesapám. Megtudtam, hogy van egy munkahely a szombatfalvi pékségnél, kimentem, mondtam, hogy mi a helyzet, azt mondták, hogy a „szezonra" felvesznek, akkor és azonnal.

Bondor István volt az igazgató az iskolában, elmondtam, hogy mi történt, megértette. Aztán a szezonmunkából az lett, hogy a pékségénél maradtam összesen tizenhat évet, ezalatt még estiben elvégeztem három évet. A kilencvenes években Magyarországon is dolgoztam négy évet pékként.

Most is tudsz kenyeret sütni?

Bármit! Nemcsak kenyeret, még tortát is! Persze a feleségem is jó szakácsnő. Akkoriban még szombat-vasárnap is dolgoztunk, én abban a rendszerben is éltem, amikor jegyre kapták az emberek a kenyeret a városban.

Váltásban dolgoztam, szabadnapon is, nekem esetleg a vasárnap este volt szabad, de hajnalban mennem kellett. Amikor a barátaim szórakoztak, én dolgoztam, mert a munkahelyet meg kellett becsülni. Most is meg kell becsülni.

Emellett zenélni is tudtál?

Voltam katona Temesvár mellett, Szakálházán, 1986-ban szereltem le, de főleg Gorj megyében dolgoztattak az egyhónapos kiképzésen kívül. A katonaságnál is ott volt a gitárom és idehaza is a parkban gitározgattam.

Amikor leszereltem, még működött a csárdás-est a Siculusban, felkértek, hogy menjek muzsikálni. Utána jött egy másik zenekar, hogy menjek bálokba zenélni – nem nagyon szerettem akkoriban a bálokat, mert nem abban a zenében nőttem fel. Pénzt kaptam érte, akkoriban hat-hétszáz lej jó pénznek számított, hiszen kétezer-száz lejt kerestem a pékségben. Elmentem és „megkóstoltam" azt a báli muzsikát s idővel megszerettem. Utána cseréltem a zenekarokat, hívtak ide-oda, a mai napig ezt csinálom.

Mikor álltál a saját lábadra?

Már az első zenekarban én voltam a zenekarvezető, sosem éreztem azt, hogy nekem valaki dirigál. A pékséget 1997-ben végleg otthagytam, azelőtt csak hétvégén jártam zenélni, de akkor a Fényes vendéglő tulajdonosa, Zajzon Feri bácsi felkért, hogy menjek rendszeresen.

1993-ban megnősültem, négy gyerekem van: Nikolett még abban az évben, Anna 97-ben, Nándi 2002-ben, Benjámin-Hugó pedig 2007-ben született. Megterveztük a családot. A Fényesben 2006-ig játszottam, onnan átmentem az Aranyszarvasba, ott voltam három évig, majd a Fényes újraindult, visszamentem két évre. Utána mentem a Dzsungelbe, ott voltam hat évet. Szóval sok munkaévem van...

Jelenleg nem játszom vendéglőben, csak lagzikban zenélek, hétvégén. A zenekar öttagú, lassan huszonkilenc éve játszom közülük kettővel, Gál Dénes basszusgitárossal és Tornai Csaba dobossal. Bözödi Attila zongorista is hat éve van velünk, másfél éve pedig énekesnőnk is van.

Hány olyan roma van Udvarhelyen, aki annak is vallja magát?

Szerintem kétezerötszázról beszélhetünk, ezek közül biztos van ezer olyan, aki romának is vallja magát. Sok olyan is van, akiknek a gyerekei már nem vallják romának magukat. Például az én kicsi fiam is azt mondja, hogy félig cigány, félig meg magyar. Való igaz, a feleségem vegyes házasságból származik.

A nagyobbik lányom, Niki sem szereti, ha azt mondják neki, hogy cigány. A gyerekeim egyébként mind a zeneiskolába jártak, a kicsi fiam jár a Refibe, de ő is tud furulyázni.

Különböző csoportok, kisközösségek vannak az udvarhelyi cigányok közösségén belül is? Mennyire összetartó vagy széthúzó az itteni közösség, hogyan látod ezt?

Egy hete voltam a Termés utcában, ott azt mondták, hogy náluk nincs olyan mocskosság, mint odalent a Budvár utcában. Ahogy te mondod, megvannak a csoportok. Az Életőkút utcaiak is jó emberek, de köztük is ott van a „lovász", amelyiknek a lovai felmennek a blokkok mellé. A központban, a Kossuthban egyre kevesebb roma lakik, azok már nem alkotnak közösséget, nem is laknak egymás mellett sokan.

Amikor az aláírásokat gyűjtöttem, sok roma családot felkerestem. Elég könnyen összegyűjtöttem, tíz nap alatt kellett 500-at összegyűjteni és 531-et szereztem, naponta 2-3 órát töltöttem el ezzel.

A roma családok között szerintem nincs megkülönböztetés. Nyilván, a nagyon szegény roma családok a Budvár utcai tömbházakban laknak, az első két blokkban. Nagyon le vannak romolva. Akik régebb lakták, eljöttek onnan, de nem is adják el, nem is tartják fenn. Olyan is van, hogy más településről idejöttek a cigányok és egyszerűen beleköltöztek. Amikor kérdeztem, azt mondták az ottaniak, hogy ezek jövevények, így hívják őket.

Amikor eldöntötted, hogy önkormányzati képviselő leszel és felkerested őket, mikről beszélgettetek?

A legfontosabb a higiénia és a munka. Sok ember dolgozott korábban a szemétszállítási cégnél, de miután átvette a magyarországi cég, elküldték a romákat. Pedig sokan közülük a nagyszülőkig visszamenően utcaseprők voltak. Ritka volt abban a közösségben, hogy szakmája legyen valakinek, panaszkodtak nekem is, hogy a magyarokat felvették s minket kidobtak, nincs mit csináljunk.

 Ami a higiéniát illeti, az önkormányzatnál azt mondták, hogy volt ugyan egy utcai vízcsap, de mindig tönkretették, és ha vasból csinálják, leszedik és beadják. Remélem, hogy most másképp lesz, ha bejutok az önkormányzatba. Az az elképzelésem, hogy legyen ott egy néhány négyzetméteres vizesblokk.

Szász Emillel létrehoztuk a Budvár Roma Egyesületet és az a tervünk, hogy ott a tömbházak mellett egy néhány áras területen létrehoznánk egy olyan épületet, amiben lenne mosoda, zuhanyzó és közvécé. Legyen benne csak három mosógép, mert nem mindenkinek van. Rábízni valakire, leosztani a felelősséget, vigyázni rá. Lehetne közpénzből, de meg is pályázhatnánk. Mert ha ott van, akkor biztosan bemennek és megfürdenek.

Ezenkívül az egyesület pályázhatna, létrehozhatnánk ott a környéken például fóliaházakat, amiben zöldséget termelnénk, így munkát lehetne adni legalább harminc embernek.

Udvarhelyen nagyon sok a kereskedő cigány.

Igen, ők jól szituáltak. Árulnak a piacon, virágot vagy egyebet, házaik, autóik vannak.

Az udvarhelyi romák között vannak olyanok is, akik elhíresültek, itt azokra gondolok, akikről tudja a közösség, hogy gondok vannak velük. A Termés utcai Gábor-családra, illetve arra a Pui-családra gondolok, akiknek többször is meggyűlt a bajuk a hatóságokkal.

Nem mondom azt, hogy csak névrokonom, mert hazudnék. Nálunk gyakorlatilag minden cigány rokon. Igen, rokonok vagyunk, sajnálom, de évek óta nem tartom a kapcsolatot velük. A gyerekeim mondták is, hogy változtassunk nevet. Múltkor beszélgettem egy illetővel, aki kérdezte, hogy ha bejutok a tanácsba, tudok-e tenni valamit Gáborék és Puiék ellen? Elmondtam akkor is és mondom most is, hogy én semmit sem tudok tenni.

Ha képviselő leszek, én se Bélával, sem pedig Dénessel nem fogok foglalkozni, sőt politizálni sem akarok. Nekem az volna a dolgom, hogy arra alakítsak ki lehetőséget, hogy a Budvár utcai tehetséges, ügyes gyerekeket tanítsuk írni-olvasni meg beszélni. Vagy zenélni.