Fiatalon lett igazgató, de nagyon kitartó – mások eddig belerokkantak volna egy ekkora feladatba, ő viszont még mindig bírja. A Tamási Áron Gimnázium élvonalbeli intézménynek számított mindig is, erre is megvan a magyarázata. Nagyobb baj az, hogy lassan tanárhiány lesz, illetve az, hogy a Gimit még nem újították fel, pedig lenne jó példa erre.

Laczkó György igazgatóval beszélgettünk.

G. E. : Hogyan került a Tamási Áron Gimnáziumba, és hogyan emlékszik vissza az iskola kilencvenes éveire?

A rendszerváltás előtt Udvarhelyen csak átutazóban és nagyon ritkán fordultam meg. 1990-ben végeztem el Kolozsváron az egyetemet és döntés előtt álltam, hogy geológusként folytatom külföldön – mert akkor a kutatóvállalatok mind csődbe mentek –, vagy maradok az országban, és nem geológusként dolgozom. Az első egyetem, amit elvégeztem, a geológia volt.

Adódott az a lehetőség, hogy földrajztanárként itthon maradni, mert abból nagy hiány volt, Székelyudvarhelyen négy-öt iskolába is keresték a földrajztanárokat. Lévén, hogy a feleségem székelyudvarhelyi, itt találtam állást, így kerültem kilencvenben a városba, elsőként az Orbán Balázs Általános Iskolába, ahol egy tanévet tanítottam.

1991-ben hívtak a Gimnáziumba, ugyanis volt itt egy, még Bányai János által összegyűjtött kőzet- és ásványgyűjtemény, aminek egy része most is itt van, a másik pedig a múzeumban. Megkeresett az akkori igazgatóság, hogy kicsit rendszerezni kellene ezt, és először ezért hívtak, de aztán szóba került, hogy a következő tanévre keresnek egy földrajztanárt, így itt maradtam.

A döntést megelőzte az is, hogy hívtak a csíkszeredai Márton Áron Gimnáziumba tanítani. Ott érettségiztem 1984-ben, nagy kísértés lett volna visszamenni a régi iskolámba, de végül a feleségemmel Székelyudvarhely mellett döntöttünk. Most is úgy gondolom, hogy jó döntés volt.

G. E. : Milyen volt az iskola és tanári gárda, amikor Ön ide került?

Nehéz szavakba önteni azt az érzést, amikor először jöttem felfele a szerpentinen szeptemberben. Felemelő, magasztos érzés volt felnézni erre az impozáns épületre, tudva a múltját. Én ekkor úgy éreztem, hogy ez egy nagy kegy, hogy ide jöhetek, és itt taníthatok.

Eszembe jutott, hogy a régi osztályfőnököm és matektanárom, Kánya Gyula – Isten nyugtassa – azt mondta, hogy amikor ő került a Márton Áron Gimnáziumba, letérdelt és megcsókolta az iskola lépcsőjét. Én azt kívánom, hogy ezután is ilyen alázattal viszonyuljanak az iskolához az oktatók, akiknek megadatik, hogy ilyen intézményben taníthassanak. Nagy élmény volt.

Amikor becsöppentem, akkor egy régi tanári társasággal szembesültem, én voltam az egyetlen fiatal. Rögtön a mélyvízbe dobtak, azt mondták, hogy én fogok felelni a frissen alakult diákönkormányzatért. Emellett kellett egy tánccsoport, mert a négyszáz éves ünnepségre készültünk, ami szintén az én hatásköröm lett, sőt Albert Dávidtól még az osztályfőnökséget is nekem adták.

Nem volt egyszerű tapasztalatlanul, bevallom, de az első pillanattól kezdve jól éreztem magam, mert az idős kollégák: Bardócz Imre, Deák Imre, Felszeghy Elemér, Albert Dávid, Benczi Tibor, Balázs Vilmos mind pozitívan álltak mellém.

G. E. : Amikor az ember tanárból igazgató lesz, teljesen más lesz a feladatköre. Pontosan mi is lett ez, és mennyire volt nehéz belerázódni?

Az is érdekes, hogyan lettem igazgató. A nagy múltú felekezeti iskolákat 1948-ban államosították. 1990-ben elindult a felekezeti oktatás visszaállításának folyamata, Erdélyben erre a 90-es évek második felében került sor. Hogy különálló intézmény jöjjön létre itt is, a katolikus egyház kezdeményezésére a Márton Áron és a Segítő Mária mintájára létrehozták 1999-ben a Baróti Szabó Dávid Katolikus Iskolaközpontot.

Nagy meglepetésemre az akkori főesperes, Kovács Sándor engem kért fel, hogy legyek igazgatója a Gimnáziumban már működő négy katolikus osztályból létrejött iskolának. Nem lehetett nemet mondani rá, hiszen általa a Gyulafehérvári érsekség kért fel. Elég zöldfülűnek éreztem ehhez magam, de elvállaltam.

Nyilván kezdetben könnyebb volt, mert az egyház is támogatott, és ugye a Gimnáziumban, ahol voltak ezek az osztályok volt már egy igazgatóság, tehát azért összefolytak a szálak. Később a volt dr. Imreh Domokos Egészségügyi Líceumot is hozzánk csatolták, így már nagyobb lett az intézmény.

Ez így ment egészen 2001-ig, amíg Kovács Sándor főesperes úrral és az akkori igazgatóval, Ványolós Istvánnal közösen megállapítottuk, hogy ennek megvannak az árnyoldalai. Több hasonló helyzetben lévő intézménnyel is szóba álltunk, a főesperes úrral elmentük még a sepsiszentgyörgyi Székely Mikó Kollégiumba is. Azt láttuk, hogy mindenhol feszültségek vannak az egyházi és az állami rész között, mert egy fedél alatt volt a két iskola, felmerült a kérdés, hogy ki a jogutódja a régi intézménynek, és úgy döntöttünk, hogy talán mégis jobb lenne egy intézményt létrehozni, persze fel kell vállalni a felekezeti múltat.

Így kezdeményeztük a Tamási Áron és a katolikus iskola összevonását, és ez 2001-ben meg is történt. Én lemondtam az igazgatóságról, Ványolós tanár úr vette át azt, akinek 2002-ig volt mandátuma, én akkortól lettem a Gimnázium igazgatója. Nekem volt erre egy felvezetőm, három évem, amikor egy kicsit beletanultam.

Fokozatos volt az átmenet: igazgató lettem, de még megtartottam az osztályomat is néhány évig, tanítottam is, eljutva odáig, hogy volt 6-7 év, amikor egyetlen órám sem volt. Most ismét van néhány. Igazgatóként teljesen más, az ember elsősorban nem a diákokkal foglalkozik. Rossz, hogy elszakad a diákságtól, nem ismeri őket. Egy ilyen nagy intézményben, ahol majdnem ezer diák van, az igazgató ismeri a legjobbakat, meg a legrosszabbakat, mert velük kerül kapcsolatba valamilyen módon.

Amikor négy éve ismét órákat kaptam, újra ki tudtam kapcsolódni. A baj akkor van, amikor abban a néhány órában olyan, intézménnyel kapcsolatos dolgokat kell elintézni, hogy nem lehet órát tartani, vagy éppen az ügyintézés marad el. Az iskolaigazgatás nem tanári munka, hanem inkább menedzseri.

G. E. : Hogy látja, mennyire vannak telítődve Székelyudvarhelyen, kiváltképpen a Gimnáziumban a katedrák? Miért és mennyire nehéz bekerülni a városba egy frissen végzett tanárnak?

Én arra emlékszem, hogy a kilencvenes és a kétezres évek elején nagyon nehéz volt bekerülni, most meg azt látom, hogy lassan nem lesz, aki tanítson. Annyira leértékelődött ez a szakma, hogy ki kell mondani, ha ez így folytatódik, egy évtized múlva tanárhiány lesz.

Például a kémiatanárnőnk ősszel lebetegedett, szerencsére Demeter Éva nyugdíjasként visszajött, mert nem kaptunk volna tanárt. Román tanárt már évek óta keresünk, de bizonyos szakokból már nem lehet kapni. A falvakról kezdenek bejönni, de arra is van példa, hogy az egyik iskolából elcsábítják a tanárt, tehát nagyon rossz fele haladunk ilyen téren.

Bekerülni a rendszerbe meg egyre nehezebb, mert egyre nagyobb követelményeket állítanak, vizsgázni kell többször, a rendszer nagyon bürokratikus. Nem én vagyok a munkáltató, nem én választom és veszem fel a tanárt, hanem kapom, és majd vele kell dolgoznom. Egyrészt úgy érzem, hogy kontraszelekció működik, másrészt ez a szakma nagyon lejáratódott.

A kilencvenes években a reálszakos tanár nem tudott elhelyezkedni városon, olyan sokan voltak, most lassan nincs matek, fizika, kémia szakos tanár. Nyelvszakosok még vannak, de román és magyar már kevésbé.

K. Z. : A kilencvenes években a gimis tanárok belénk neveltek egy úgymond elitizmust, aztán egy idő után úgy javítottam ezt magamban, hogy ez egy „hamis elitizmus", mert szerintem emberileg nincs különbség egy gimis és egy bányais diák között, még ha mást is tanul. Ma ez még mindig tartja magát a diákok és tanárok között, vagy lecsengett?

Régebb is volt egy rivalizálás a református és a katolikus iskola között, de ez jó értelemben volt, sosem volt kizárólagosság. Kányádi Sanyi bácsiék ott is jártak iskolába, amikor ott baj volt, idejöttek a diákok, átvették őket. Valahol kölcsönös segítségnyújtás is volt, és ez rendjén volt.

Aztán később a református iskolából tanítóképző lett, a Gimnáziumban meg elsősorban a reálszakok domináltak. Egyetemre bejutni a kommunista rendszerben sokkal nagyobb esély volt egy reálszakkal, mérnöki vagy orvosi pályát választani, míg magyar anyanyelvűként humán szakon elhelyezkedni nagyon nehéz volt.

Innen kezdődött az iskola sikere, mert erre a vonalra nagyon ráerősítettek, kiváló matek és fizika tanárok kerültek be, osztályok jutottak be és végeztek el egyetemeket. Ebből alakult ki egy ilyen – ne nevezzük elitizmusnak – érzés, hogy ide érdemes jönni, mert innen tovább lehet menni egyetemre.

Amikor érettségiztem matek-fizika osztályban, a Márton Áron Gimnáziumban, ott ugyanez volt: a matematikát és a fizikát magas szinten tudtuk, de szinte semmi mást nem tanultunk. Megvolt az árnyoldala is, mert általános műveltségről nem beszélhettünk, társadalomtudományokat és nyelveket sem igazán tanultuk. Az oroszt sulykolták évekig: most is tudok olvasni oroszul, de nem értek semmit belőle.

Azóta sok minden megváltozott, kinyílt a paletta, jöttek az idegennyelvek, a hangsúly másra is áttevődött. A tanítóképző megmaradt, jött a Baczkamadarasi, ismét kezd visszaalakulni az a versenyhelyzet, amit továbbra is jónak tartok. Nekik is van reálosztályuk.

K. Z. : Többször hallani Udvarhelyen, hogy a tehetősebb emberek gyerekei járnak ide, a többi iskolába más szempontok miatt iratkoznak be, és míg ide a vállalkozó réteg gyerekei járnak, a színvonal esik. Igaz-e a feltételezés?

Azért nem értem ezt, mert itt mi nem felvételiztetünk, legalábbis a középiskolába, ami a Gimnázium „gerince". Ha nekünk lenne bármilyen beleszólásunk, hogy kik járnak ide, akkor el lehetne ezen gondolkodni, de ez egy országos leosztás.

A tanulónak van egy jegye és számítógépen kiküldik nekünk a gyerekek névsorát, hogy kik fognak idejárni. Ha ez statisztikailag így van, ami előfordulhat, akkor az okát valahol máshol kell keresni. Hogy miért pont azok a gyerekek kerülnek be, erről mi nem tehetünk. Merő véletlen, ha igaz.

Hogy esik-e a színvonal, az egy jó kérdés. Nyilván mindig összehasonlítják a régi iskolát, ami szerintem a kilencven előtti elsősorban, és az azutánit. Teljesen más. Nem szabad összehasonlítani.

A régi világban is, ebben a régióban, Székelyudvarhelyen és környékén a mi vonzáskörzetünk körülbelül feleakkora volt, mint a Márton Ároné és negyede sincs, mint a vásárhelyi Bolyaié. Ha eleve onnan indulunk ki, hogy mekkora közegből veszed ki az idejáró tanulókat, akkor az már sok mindent elmond. Jó képességű tanulókból jó osztály ebben a régióban háromnál több nem tud összejönni.

Régen is voltak az ipari osztályok, amelyeknek teljesen más funkciója volt, más képességű tanulókkal, akik elsősorban nem továbbtanulásra, hanem tiszteletre méltó szakmákra koncentráltak. Most öt osztályunk van. Nyilván nem tud minden tanuló ugyanazon a szinten teljesíteni elméleti vonalon. Akad nálunk is olyan, akinek nem kellene elméleti vonalat követnie. Túl sok az elméleti osztály a szakosztályok rovására városszinten.

Valószínű, hogy esett a színvonal, nincs már akkora érdeklődés például matematikából vagy fizikából, ugyanakkor nyelvekből ég és föld a különbség aközött, amit akkor tanultak, és amit most tudnak a tanulóink. Nagy része, 60-70 százaléka Cambridge vagy ECL vizsgát tesz. A zöme azoknak, akik innen kikerülnek, sokkal jobban beszélnek angolul, mint románul.

Van, ahol esik, van ahol nő a színvonal, de a mi színvonalunk jobban nem esett vissza, mint az erdélyi vagy akár romániai átlagszínvonal. Én nem mondom, hogy nincs visszaesés, de ha belegondolunk, felhígult az egész rendszer. Rengeteg egyetem, magánegyetem van, és rengetegen mennek felsőoktatásba tanulni, akiknek egyáltalán nem ott lenne a helye.

Nem szabad összehasonlítani a Gimnáziumot szakiskolával, és összehasonlítják –, ez a gond. Ugyanúgy érettségiznek, mint a mi gyerekeink. Ez az érettségi-rendszer ránk van szabva, a mi zakónk, mi tudjuk teljesíteni, nem szabadna rászabni a szaklíceumokra, mert ott más kellene a célnak lennie. Nem tudom, miért nem vezetik be a többszintes érettségit, ahol mindenki a tudásának megfelelően vizsgázik, azt mérik le a diákokon, amire képzik őket.

Nyilván kibújt a szög a zsákból rögtön, amint a kamerákat felszerelték, nálunk addig is megbukott pár tanuló, most is megbukik pár, de van intézmény, ahol szinte senki nem tud átmenni. Össze lehet hasonlítani a megyei iskolákat, tavaly például megyei első voltunk tanulmányi, érettségi és tantárgyversenyek eredményeit figyelembe véve.

K. Z. : Említette a többszintes érettségit. A városnak az oktatási stratégiáját, bár nyilván ez az országos rendszertől függ, hogyan látja? Ha ezen változtathatna, hogyan tenné?

Úgy látom, hogy jelenleg nincsen oktatási stratégia. Voltak erre kísérletek, elképzelések, de nem kerültek megvalósíthatósági szintre. Teljesen át kellene gondolni.

Minden oldalról kényszerhelyzetnek vagyunk kitéve. Túl sokba kerül az oktatás, túl sok az intézmény, csökkenteni kell, bár fájdalmas és nehéz ezeket összevonni. Lehet, hogy magunk ellen beszélek, de igazuk van az ipari és a szakiskoláknak, hogy túl elméleti síkra helyeződött a tanügy, és nem biztos, hogy erre van szükség. Lassacskán nincsen jól képzett mesterember. Hogy valaki az legyen, kell egy jó adottság is, és nem feltétlenül elméleti iskolába kellene mennie, de pont olyan sikeres tudna lenni.

Iskolaváros vagyunk, de egyre kevesebb gyerek van és nagyon sok a párhuzamosan futó hasonló intézmény Székelyudvarhelyen. Mindenképpen iskolai stratégia kellene a városnak.

K. Z. : Láttuk Csíkszeredában a jó példát, ahol európai pénzekből sikerült teljesen korszerűsíteni a Márton Áron Gimnáziumot. A kérdés az, hogy ezt Székelyudvarhelyen eddig miért nem lehetett megcsinálni és van-e még lehetőség rá?

Tudjuk azt, hogy egyházi épületekről van szó, ezeket a Római Katolikus Státus kezeli. 2004-ben adták vissza mindhárom épületet az egyháznak, akkor egy világbanki támogatástól éppen azért estünk el. A visszaadás pillanatában rajta voltunk egy felújításon, de levettek róla, mert csak állami épületekre vonatkozott. Ugyanígy elesett ettől a Márton Áron, abból épült meg Csíkszeredában a Nagy István Művészeti Iskola.

Utána sokáig húzódott a bérleti szerződés az egyház és a város közt. 2004-től 2009-ig mindig csak egyéves szerződéseink voltak, ami ismét akadálya volt annak, hogy érdemben lehessen lekérni pénzeket az iskola felújítására. 2009-ben született meg egy 15 éves hosszútávú bérleti szerződés az önkormányzat és a katolikus egyház közt, ami előfeltétele lenne annak, hogy pályázni lehessen. Azóta sajnos különböző okok miatt, amiket igazán én sem értek, nem lett pályázat letéve, ami megtörtént a Márton Áron Gimnázium esetében.

Konkrétan az önkormányzatnak kellene pályáznia uniós pénzekre, a tulajdonos beleegyezésével. Összefogásnak kellene létrejönnie, ami Csíkszeredában megtörtént, itt eddig nem. Reméljük, majd ezután. A másik példa erre a nagyenyedi Református Kollégium, amely a református egyház tulajdonában van, és az ottani polgármesteri hivatal pályázott, úgy tudom, hogy székelyudvarhelyiek voltak ráadásul a pályázatírók. Most felújult az az épület is, tehát Erdély szerte több jó példa van erre.

Most csak főépületről van szó, de nekünk három van, amit fel kellene újítani, mondjuk a bentlakás azért nagyrészt megújult, itt sokat köszönhetünk a helyi Rotary Klubnak.

A szerződés létrejötte óta bért fizet a város az egyháznak, hogy ez mennyi, azt egy bértáblázat határozza meg, ami kormányrendelet alapján megszabja négyzetméterre az árat, a legkisebbet és a legnagyobbat. Ezen belül ők határozzák meg, hogy mennyi is legyen ez a bér. Ez még a legkisebb határt soha nem súrolta, pedig a minimum is sokkal nagyobb összeg lenne, hiszen három nagyépületről van szó, plusz a hozzá tartozó telkekről. Évente alku tárgya, hogy mennyi ez a bér.

Ezekből a bérekből tudott egyes dolog megvalósulni: előadóterem a régi kazánház helyén, a bentlakás díszterme, újrafödése, a kisépületen végzett javítások, laborok felújítása, stb.. A szerződés értelmében 85 százalékot köteles az egyház visszafordítani. Például a tetőtér esetében ez a teljes bérnél is több volt: az egyház kipótolta, mert nem tudtuk volna befejezni azt sem, ami van.

A tetőtér rendbetétele több éves bér összekuporgatásából és még 100.000 lej megelőlegezett összegből lett. A sarokbástyák még mindig nincsenek felújítva. Nem is beszélve sok majolika díszről, Zsolnay kupáscserépről, amelyeknek vissza kellene kerülniük, hogy igazán a régi pompájában csodálhassuk az épületet.

Nagyon nagy összegekről van szó, így nem lehet közadakozásból vagy az iskolai költségvetésből felújítani egy ilyen épületet. Egy példát mondok: egy Zsolnay kerámia kupáscserép 45 euró. Most nincs visszatéve, a padláson őrizzük, ami megmaradt és még sok százat kellene melléje legyártatnunk. Egy kos-fejdísz sincs visszatéve, mert teljesen szétment: ez 1.500 euróba kerül. Egy sarokattikának a restaurálása, ami most be van vonva, hogy ne hulljon le több dísz róla, 80.000 lejbe kerül.

Becslések szerint kellene négymillió euró, hogy az épületet fel lehessen újítani, ebben mondjuk már felszereltség is benne lenne. Valószínűleg a város nem engedhetné meg magának, hogy teljesen ő fedezze, mindenképp szükséges lenne egy komoly pályázat. Reméljük, hogy ez a közeljövőben összejön, hiszen azért ez a város egyik legimpozánsabb épülete, nem mellesleg mindenhonnan látszik. Kár lenne érte, ha nem történne meg.

Van ennek az épületnek hibája is: szép, díszes attikával rendelkező szecessziós épület, ugyanakkor ez rengeteg bajjal jár, folyamatosak az ázások, a szétfagyások. Az attika mögötti falat le kellett bontani, ott csatornák vezetik el a vizet, rengeteg olyan része van, ami nem időtálló. Az épület alatti kerámiacsövek eldugulása miatt a temetőből beszivárgó víztől salétromosodik az épület.

K. Z. : Ami az iskola és önkormányzat viszonyát illeti, érzett-e az elmúlt években olyasmit, hogy a jelenlegi önkormányzat nem vette a vállaira, annyira ezt az iskolát, mint másokat?

Igen, egyértelműen. Az a baj, hogy most ilyen köztes állapotban vagyunk, mert az önkormányzat nyugodtan ki tudta jelenteni, hogy ez az épület nem az övék, tehát nem tudnak vele foglalkozni. Ebben van igazság is, az egyháznak is megvan a maga igaza, hiszen 1948-ban elvettek tőlük három jó állapotban lévő épületet, amit utána lelaktak.

Azt mondjuk, hogy a román állam lakta le, holott székelyudvarhelyi és környékbeli gyerekek jártak ide végig, úgyhogy legyünk őszinték, csak a miénknek kell tudni ezt az épületet. A kettőség miatt, hogy most kinek is a feladata felújítani, nem került egy kiegyezés, ezért egyértelműen hátrányban vagyunk a többi iskolával összehasonlítva. Sajnos ezen a téren sosem voltunk prioritás a városnak, és ezt szomorúan állítom, mert nem hiszem, hogy a Gimnáziumnak nem kéne annak lennie.

K. Z. : Eszembe jut egy olyan tanácsülés, amikor az igazgató úr felállt és azt mondta az önkormányzati képviselőknek, hogy ha az az akadálya a gimnázium támogatásának, hogy ön az igazgató, akkor hajlandó lemondani, ha ígéretet kap, hogy rendbe teszik az iskolát. Ezt, azóta is így gondolja?

Ha én lennék az oka, az akadálya akkor igen. Ha ebben én gátoltam volna bárkit. De, hogy lemondjak róla, mert valakik csak félre akarnak állítani, annak nem látom értelmét. Nem hiszem, hogy a személyem lenne az akadály, ezt így senki nekem soha nem mondta meg. Én több ízben is megkérdeztem az érintett feleket, hogy én vagyok-e az akadály. Megkérdeztem az egyházat, a tantestületet, a tanfelügyelőséget is, és egyértelműen támogattak. Volt egy ilyen időszak, hogy tényleg érdekelt és felmértem az erővonalakat.

Bárki legyen az önkormányzatban, bárki legyen a polgármester, aki pozitívan áll hozzánk és kezet nyújt, hogy újítsuk fel, én partnere leszek.

K. Z. : Mit gondol, ez az intézmény mekkora szerepet játszik abban, hogy az innen kikerülő diákok előbb-utóbb visszatérjenek Székelyudvarhelyre? A nyolcvanas- kilencvenes években ez egy tendencia volt, hogy igenis el kell menni tovább tanulni, majd vissza kell jönni és ezt a várost kell szolgálni.

Most az történik, hogy eleve nagyon kevesen, évente a 130-140 érettségiző diákunkból csak néhány, négy-öt megy külföldi egyetemre. Elsősorban Kolozsvárt, Vásárhelyt, Temesvárt preferálják, ide megy a tanulóink nagy része. El is kezdik ott az egyetemet, utána nyílik szét az olló, mert az egyetemen keresztül programokkal mennek ki tanulni, ami egy helyénvaló és jó dolog.

Sajnos azt kell mondanom, egyre kevesebben térnek vissza Székelyudvarhelyre. Nehéz most rájuk hatni, a városnak, a régiónak kellene valamit felmutatnia. Követjük a diákjaink sorsát. Van olyan diákunk, aki most tanár Kolozsváron, kérdeztük tőle, hogy nem ismer-e ott jó matektanárt, mire az volt a válasz, hogy ők sem tudják Kolozsváron tartani a tanárokat. A szürkeállomány elszívása olyan mértékű, hogy ezt mi innen nehezen tudjuk befolyásolni, vagy egyáltalán nem tudjuk.

G. E. : Emlékszem abból az időből, amikor idejártam, hogy hatalmas harcot folytattak az iskolán belüli cigarettázás ellen. Hét év távlatából bevallom, néha én is megbújtam valami zugában az iskolának, de szerencsémre soha nem értek tetten, viszont rengeteg történetet hallottunk a „perzsáról". Most hol tart ez a „harc"?

Az épületben egy egyszerű módszerrel megoldódott ez a kérdés: füstérzékelőket szereltünk fel a mosdókba, azóta ott nincs dohányzás. Kint az udvaron a temető fele, a melléképület háta mögött dohányoznak a tanulóink.

Egyértelműen tilos, ez nem is téma, néha kimegyünk rajtaütésszerűen. Most a dohányzással kapcsolatos törvény bejöttével az intézményt is megbüntetik, ha a területén dohányzik tanár vagy diák. Ha valakit tetten érünk, a szülőt azonnal behívatjuk, előbb kilences lesz a diák magaviselete, ha viszont többször megismétlődik, akkor kicsapás is lehet a vége. Én realista vagyok, tudom, hogy nem fogjuk tudni felszámolni a diákok dohányzását.

Aki azt hiszi, hogy meg tudja oldani, az téved. A minap olvastam egy iskolai értesítőt, az 1890-es évekből, ahol felsorolták a dohányzáson ért tanulókat. Én el is mondom mindig a tanulóknak, én is voltam diák, én is rágyújtottam, de időben el is tudtam hagyni és látom az árnyoldalait.

Tudom, hogy hátul rágyújtanak, s amikor kimegyünk, lehet, hogy olyan esik a hálónkba, aki először gyújtott rá – aki nap mint nap szokott, az éppen megússza, ez benne van a pakliban.

G. E. : A másik eléggé nagy probléma mindig a lógásokkal volt. Sikerült-e a kapuzárással ezeket minimális szintre csökkenteni?

Nyilván a kapuzárással lehetett csökkenteni, de a temető fele a kerítés olyan alacsony, hogy azzal még mindig bajban vagyunk. Ott kifele is mennek, de ami még ennél is rosszabb, hogy délután meg éjszaka befele is jönnek olyanok, akiknek nem kellene. Vannak lógók, nem tartom kizártnak, de az egyenruha bevezetésével reménykedtünk, hogy azért egyértelműen látszik, hogy ki a gimis.

G. E. : Az egyenruhával kapcsolatban gondolom, hogy modellel is próbáltak szolgálni a többi iskolának. Ennek mi volt a pontos célja, és hogy látja, miért nem követik a többi intézményben?

Az egyenruha kérdése rég foglalkoztatott, ez az én ötletem volt. Járva-kelve a nagyvilágban azt tapasztaltam, hogy a legrangosabb angolszász, új-zélandi, ausztrál, dél-afrikai iskolákban ez nekik büszkeség és kifejezi a hovatartozásukat. Úgy gondoltam, hogy szakítani kellene azzal a múlttal, amikor a nyolcvanas évek szocialista egyenruháit az egyenszalagokkal, meg a karszámmal együtt nem igazán szerettük, mert ez valami más is tud lenni.

Ez azért nem történt egyik napról a másikra, mert elég komoly egyeztetések folytak több mint egy évig minden szülői értekezleten, minden osztállyal megtárgyalva, amíg kialakult egy konszenzus. Körülbelül kilencven-kilencvenöt százalékban támogatták szülők meg tanulók is. Hogy milyen legyen a ruha, abba is bevontuk a diákokat, voltak egyenruha-divatbemutatók.

A tanulók nagy része szereti, nem beszélve arról, hogy praktikus oldala is van, mert könnyebb reggel otthon felöltözni. Nekem tudomásom van róla, hogy követik, a Benedek Elekben is meglesz ősztől az egyenruha és úgy tudom, hogy a református kollégiumban is alulról jövő kezdeményezésként már szó van róla.