Lengyel László Levente évek óta foglalkozik marcipánfigurák készítésével, sőt a szakmában már annyira fejlődött, hogy két országos versenyen is második helyezést ért el. Sajátos világ ez: mesékből, rajzfilmekből építkezik a gyerekek örömére. Megenni vagy megszeretni? – portréinterjúnkból kiderül, hogy a figurákat készítő Lászlót az előbbi tölti el nagyobb örömmel.

Gyermekkorodban mennyire szeretted az édességeket?

Nálunk mindig volt sütemény otthon, anyukám egy héten legalább háromszor sütött. Gyermekkoromban is inkább az edényekkel játszottam, mintsem az autókkal. Én nem emlékszem, de édesanyám elmondása szerint szedtem ki a szekrényből az edényeket. Majd amikor egy picit nagyobb lettem, akkor gyurmáztam a sütitésztából. Már akkor kialakult bennem, hogy szakács vagy cukrász szeretnék majd lenni, hatodikos koromban már süteményeket készítettem otthon. Az első az olyan volt, hogy nem mertem volna a vendégek elé rakni, de nagymamámnak, aki beteges volt, én készítettem húsvétra a süteményeket meglepetésből.

Mikor lett ebből ilyen jellegű iskola?

Nem mondtam le erről a tervemről, közben elvégeztem egy normális középiskolát. A szentgyörgyi iskolának volt egy egyéves cukrásztanfolyama, amit délutánonként itt a gimiben tartottak, azt végeztem el, de ez csak elméleti oktatás volt. A gyakorlatban az Elekes Kávézó pincére voltam, ahol 1995-ben kezdtem dolgozni. Igazából a konyhán szerettem volna dolgozni, viszont azt mondták, hogy ott sok a munka és kevesebb a pénz, így pincér lettem. Két és fél évet voltam pincér, utána jött a katonai szolgálat, s amikor az lejárt, akkor az Elekes cukrászlaborjában kezdtem dolgozni, ahol egészen 2000-ig maradtam. Minden a kagylónál kezdődött, nem egyből a süteménnyel kezdtem. De egy fél év alatt mindent megtanultam, nem kérdeztem semmit, hanem magamnak jegyzetelgettem.

Ellested a mesterség fortélyait...

Igen, ezt csak így lehet. Egy fél év után viszont mindent el tudtam készíteni. Aztán az egyik kolléganő lebetegedett, s akkor mondtam, hogy elvállalom a munkáját. A kolléganő a későbbiekben elment, s én átvállaltam a munkáját teljes felelősséggel. Aztán egy fél évet kihagytam, pihentem, buliztam, s akkor azt mondtam, hogy kell nekem valami komolyabb. Már akkor jó híre volt a Frieske Pan pékségnek, egy délután felmentem és mondtam, hogy munkát keresek. Ők hallottak már rólam, ismertek és azt mondták, hogy hétfőtől kezdhetek.

Az a bizonyos hétfői nap mivel kezdődött?

Ismerkedéssel, kávézással (nevet). Meglepődtek, hogy mindenhez hozzá tudtam szólni: ha kellett, masszát kentem, ha kellett, krémet készítettem. Nagyjából ismertem – persze nem minden – süteményt, tisztában voltam a munka minden fázisával. Ez 2001-ben volt. A marcipánnal 2004-ben, egy kiállításon ismerkedtem meg. Addig mi használtuk a marcipánt, mint tortabevonó anyagot, rózsákat, virágot készítettünk belőle. A Szamos Marcipán cég egyik munkatársa itt volt Udvarhelyen és a Szent Miklós-hegyi plébánián az udvarhelyi és környékbeli szakembereknek tartott egy konferenciát és ott láttam, hogy a marcipánnal nem csak tortát lehet bevonni.

Bemutatót tartott, készített néhány figurát, megmutatta, hogy minden cukrásznak más stílusú a marcipánrózsája. Ez olyan, mint az ujjlenyomat, nem lehet két egyformát készíteni. Megismerkedtünk a készítés technikájával is, készített egy galambot, egy nyuszit, s akkor nekem annyira megtetszett, hogy azt mondtam, én ezzel szeretnék foglalkozni. Először nem ment, sokkal könnyebb volt nézni, mint elkészíteni. Többször leraktam, aztán újra elővettem és addig-addig, hogy sikerült összehoznom egy macit. Iszonyú nagy erőfeszítés árán, de nagy sikerélményem volt. Készítettem még egyet és akkor már láttam, hogy mit és hol kéne javítani. Ha most megnézném azt a macit, nem merném elővenni. S jött utána egy malacka, egy nyuszi és így sorban a többi, most harmincnégy féle állatfigurát tudok készíteni. Baglyot, pingvint – valami komikust, vicceset mindig bele kell vinni azért, hogy legyen személyisége és szeretnivaló legyen.

Vagy valami meseszerűt... Az anyagról, a marcipánról mit kell tudni?

Sokan vitáznak arról, hogy honnan ered, egyesek szerint Olaszországból. Marcio kenyere, tehát Marcio Pan – innen az elnevezés az olaszok szerint. De a franciák, a belgák más mondanak – nincs tiszta leírás, hogy kinek a találmánya. A lényeg, hogy mandulabélből készül, van egyszeres, kétszeres és háromszoros marcipán, annak függvényében, hogy egy rész mandulabélhez hány rész porcukrot adunk. Az egyszeres marcipánt a krémekhez, sütemények belsejében használjuk, a tortabevonáshoz és a figurák készítéséhez kétszeres, illetve háromszoros marcipánt használunk. Más olajos magvakból is készítenek marcipánt, például dióból. De készítenek percipánt is, ami szintén olyan ismert, mint a marcipán, ezt a barack magjából készítik, úgy is nevezik, hogy hamis marcipán. Olcsóbb az előállítása. A mandula Kaliforniában terem, onnan hozzák a gyártók, az a legjobb minőségű, de elég költséges a beszállítása és az előállítása. A barack Magyarországon, vidékünkön is terem, abból könnyebben, olcsóbban elő lehet állítani, de a színe egy kicsit sötétebb.

Hogyan lehet színezni?

Élelmiszer-színezékkel, ami nem káros az egészségre.

Hogyan formázod a figurákat?

Minden a körteformából indul. Arra épül minden annak függvényében, hogy mi készül belőle. Ami a színeket illeti, mindig megpróbálom megtalálni a legtalálóbb színt a figurákhoz.

Ezt úgy képzeljem el, mint amikor agyagból dolgozik egy szobrász?

Igen, mindent kézzel készítek. Ahogy kezdtem a figurákat gyártani, egy cég, az Udvarhelyen szerkesztett Brutarul gasztro-szakfolyóirat felkért egy kiállításra 2005-ben. 2006 óta pedig évente járok kiállításokra, ahol élő bemutatókat tartok a marcipánfigurák készítéséről. Ugyanebben az újságban minden hónapban megjelenik egy rovat melyen keresztül képekkel és szöveggel ábrázolva vezetem be az olvasókat a marcipánfigurák rejtélyes világába.

Milyen versenyeken vettél eddig részt?

Két országos versenyen, tavaly és tavalyelőtt – mindkétszer második lettem. Az egyik Szovátán, a másik pedig Marosvásárhelyen volt, az ország cukrászai, kb. hetvenen versenyeztünk. A kiírásban van téma és a fantáziádra van bízva, hogy mit szeretnél. Mindkétszer mesejelenet volt, először Micimackóék házát készítettem el, rajta van Micimackó, Füles, Malacka és Tigris. A második alkalommal egy klasszikus rajzfilmet választottam, a 101 dalmát kiskutyát. Azt úgy sikerült elkészíteni, hogy beraktam a rajzfilmet, néztem és megragadott egy jelenet, amikor a kutyusok nézik a tévében a rajzfilmet. Utána a szobát, annak minden tartozékával együtt és a kutyákat egymás mellett. A lényeg, hogy a kompozíció minden egyes darabja ehető kell legyen.

Melyik munkáidra vagy a legbüszkébb? Mi a csúcs eddig?

2004-ben határoztuk el, hogy készítsünk valami olyant, amiből kiderül, hogy nemcsak süteményeket tudunk készíteni ezekből az anyagokból, amiket a cukrászatban használnak, hanem dekorációs dolgokat is. Az első munkánk egy mézeskalács-ház volt, 60x45-ös volt a ház, mellette kemence, szekér, kerekes kút – egy egyszerű parasztházat akartunk készíteni. Akkora sikere volt, hogy híre ment, mindenki feljött a cég székhelyére megnézni. Egyfajta üzleti fogás is, hiszen vendégcsalogató hatása is volt. Üveget kellett raknunk elé, mert mindenki meg szerette volna érinteni, mert nem hitték, hogy sütemény. Annyira jó érzéssel töltött el, hogy sikerült felkeltenünk az emberek érdeklődését és megnyernünk tetszésüket, hogy elhatároztuk, hogy minden húsvétra és karácsonyra készítünk egy újabb kompozíciót.

A cég mellett napközi van: a nap úgy kezdődött, hogy a gyerekek reggel bejöttek, megnézték, elmentek a napközibe, majd mikor indultak haza, megint meg kellett nézniük, s csak utána mentek haza. A cél az volt, hogy ha az embereket ebből a felgyorsult világból öt percre tudjuk megállítani. Mert amíg csodálkozik a kompozíción, elfelejti a gondjait, és ha mosolyt csalunk az arcára, akkor már megérte nekünk.

Aztán Húsvétra készítettem egy nyolcvan centi magas marcipántojást, melléje nyuszikat, csirkéket. Majd 2005-ben készítettem egy marcipántemplomot. 1 méter 25 centi magas, 37 kiló marcipánt, 35 kiló mézes tésztát és 15 kiló habcsókot használtam. Ez a templom az, amire a legbüszkébb vagyok, három hetes munka volt. Egy karácsonyi misejelentet tárul elénk, ha benézünk a templom kicsiny ajtaján. Ezzel szakmai hírnevet szereztem magamnak, hiszen az összes romániai tévétársaság és a Duna TV is lefilmezte. Egy évig a múzeumban volt kiállítva, azóta is áll a cég üzletében.

Mi az, amit mindennap készítesz? Mi a napi feladatod? Különleges munkának számítanak a marcipánfigurák vagy mindennaposak?

A fő foglalkozásom a sütemény- és tortakészítés. Mikor kevesebb a süteményrendelés, akkor leülök marcipánozni, mert én akkor lelkileg feltöltődök. Minden napom egy kihívás, nem tudom, hogy mire kelek fel. Egyik ember ilyen tortát akar, a másik olyant, s mindenki kérésének eleget próbálok tenni.

A marcipán nem feltétlenül egészséges, hiszen olajos magvakból és cukorból készül. Mégis mennyit ajánlott ebből megenni?

Mindenki maga el tudja dönteni, hogy mekkora a mennyiség, amit megeszik. Nem feltétlenül szükséges elfogyasztani, lehet dekoráció, ajándékba is lehet vásárolni. A szavatossági ideje hosszú, nyolc hónapig, vagy akár évekig is eláll.

Te mit szeretsz megenni, mik a kedvenceid?

Igyekszem egészségesen étkezni, de szeretem a magyaros kajákat is. Odafigyelek.

Munka közben sokat kell kóstolnod is?

Elengedhetetlen, mert ha például előkészítek egy tortakrémet, akkor meg kell kóstoljam. Mert ha szükséges hozzá még valami íz, aroma, akkor pótolnom kell.

Az állandó kóstolás súlygyarapodással is jár – te mit teszel ez ellen?

Sportolok, és úgy gondolom, hogy amit elfogyasztok, azt le is dolgozom.

Mi a nagyobb öröm, amikor a gyerek megeszi a marcipánfigurát, vagy amikor megtartja?

Első ránézésre a látvány ragadja magával a gyerekeket, viszont amikor megismerik a különlegesen finom ízét, majdnem biztos, hogy azonnal meg is szeretik. Számomra nem az a fontos, hogy megőrzi vagy elfogyasztja, a lényeg az, hogy örömet szerezzen. Ezért vagyok...

Még több marcipános kép fotógalériánkban, kattintás után