Pénteken és szombaton két részben vetítették le a székelyudvarhelyi egykori mozi teremben Az ember tragédiája című Jankovics Marcell-rajzfilmet. A neves rajzfilmkészítővel a második rész vetítése előtt beszélgettünk.

Jankovics Marcell életútja, tevékenysége, munkája nagyon szerteágazó és sokoldalú: nemcsak a filmjei, hanem írói munkássága is számottevő napjaink magyar művelődéstörténetében.

Építésznek készült, majd rajzoló és filmrendező lett – a pályája elején hogyan élte meg a sikereit, például azt, hogy a Sisyphus című alkotását Oscar-díjra is jelölték 1975-ben?

Egy példával élek: amikor megkaptam a Kossuth-díjat 1978-ban, berúgtam. Aznap a feleségemmel elmentünk édesanyámhoz, és az ő ágyára lefeküdve a falnak fordulva bőgtem. Nagyon szép nap volt. Kiment belőlem a feszültség: 38 éves koromban Kossuth-díjat kaptam, és ezt úgy éltem meg, mintha nemessé ütöttek volna. Ez a Kádár-rendszerben volt.

Apám nagyon megszenvedte a Rákosi-korszakot, az anyámék is, a nővérem is – engem meg nem vettek fel egyetemre. Amikor megkaptam a díjat, megkérdeztem az akkori főnökömet, Matolcsy Györgyöt (a mostani jegybankelnök apja – szerk. megj.), hogy most már bevallhatom a múltamat?

Korábban hamis életrajzot kellett beadnom, mert a valódival nem vehettek volna fel. S azt mondta, hogy most már igen. Ez egy fordulat volt. Két hét múlva meg anyám váratlanul azt mondta az, hogy „Nagyképű vagy, amióta Kossuth-díjas lettél!" Na, ez nem volt igaz.

Fiatalabb koromban nagyon beképzeltnek és nagyképűnek tartottak, ami az elhivatottságom jele lehetett, de még nem volt mire, nem látszott eredmény. Az eredmény bennem volt – én nagy szerencsével örököltem tehetséget, de a kivagyiság is bennem volt. Segédmunkásként kerültem a Pannónia Stúdióba, két hét múlva megkérdezték tőlem, hogy mik a terveim. Mondtam, filmrendező akarok lenni. Ezt rossz néven vették.

Minél jobban előrejutottam az életben, annál kevésbé volt indokolt, hogy engem nagyképűnek nevezzenek. Anyámtól szembe mindig a kritikát kaptam, de másoknak mindig dicsekedett velem.

A filmjein – János vitéz, Fehérlófia, a Csodaszarvas – generációk nőttek fel. Mindegyikben van ismeretterjesztés, illetve humor is. Mennyire tudatosan építette bele a humort a rajzfilmekbe?

Persze. A humorérzékem is örökletes ajándék. Apám, anyám, az egyik nagyanyám és nagynéném, mind-mind jó humorérzékkel megáldott emberek voltak. A feleségemnek is nagyon jó humorérzéke van. Soha olyan nővel nem tudtam tartós kapcsolatba keveredni, akinek nem volt humorérzéke.

A Sisyphust például én nyögöm végig, előtte kifárasztottam magam, hogy hiteles legyen. Egy ponton artikulátlan nyikogás jött ki belőlem, de megtartottam, mert a kínszenvedés is tud nevetséges lenni. Az emberek elnevetik magukat, ha valaki elesik.

Akkor érzékelik, hogy a dolog komoly, hogyha nem kel fel – de ha felkel, akkor vicc.

A Küzdőkben van két olyan jelenet, amikor minden néző felnevet. Amikor a szobor lába közül kivési a szobrász a követ, akkor azon, ahogy megmozdul a szobor. Azon is mindig nevetnek, amikor a szobor levési a szobrász haját, holott ez egy drámai pillanat. Nem volt szándékos, nem akartam nevettetni. De nem bánom. A kopaszodás egy férfi számára nem vidám dolog, az emberek mégis nevetnek rajta.

Aztán, amikor a film végén az öreg szobrász a saját fiatal, isteni képmása előtt térdre borul, és összetörik, a drámai hatást fölerősíti, hogy előtte önkéntelenül is elnevették magukat az én önkéntelenül csinált nevetséges mozzanatomon.

Hosszú filmben más érzelmet is ki kell váltani a nézőből. Az első néhány évben vicces filmeket kellett csinálnom, például a Gusztáv-sorozatot, s torkig lettem vele, elment az életkedvem attól, hogy állandóan nevettettem. Szerettem volna olyan rajzfilmeket csinálni, amin lehet sírni, megrendülni és nagyon komolyan elgondolkozni. De azért ne mondjunk le a nevetésről!

Huszonnyolc év alatt, amíg végleg elkészült Az ember tragédiája, a technika is sokat változott, a nyolcvanas évek végén nem olyan volt még, mint 2011-ben, amikor befejezte. Mennyire befolyásolta ez a készítést?

Összevissza csináltam az epizódokat, a sorrendet nem tudtam tartani, a dolog függött attól, hogy éppen mennyi pénzem volt. Engem a legjobban a jövőképek érdekeltek. Három színt akartam mindenképpen megcsinálni: az Eszkimó színt, a Falansztert és az Űrt.

Az Űrt későbbre kellett volna hagynom, ott jót tett volna a számítógép segítsége. Az összes többi esetben, ahol hagyományos animáció volt, a számítógép megjelenése után fokozatosan kezdtem egyre jobban használni.

Először a római színben használtam: van egy perspektivikus kép arról, ahogy a mozaikon harcolnak a gladiátorok, azt például számítógéppel „fektettük" le.

Hogyan tekint Az ember tragédiájára? Ez a pályája csúcsa vagy egy kihívás, amit mindenképpen meg akart csinálni?

Nyilván az utóbbi inkább – azt nem én döntöm el, hogy mi lesz a pályám csúcsa. De azzal végig küzdöttem, hogy ezt nekem meg kell érnem. Lehet, hogy csinálok még rövid rajzfilmet, de az én életemben a csúcspont a Sisyphus volt. Azonban a két film nem összehasonlítható.

Időközben átnyergeltem sok minden másra, főleg írok és ismeretterjesztéssel is foglalkozom. Nagyon korán rájöttem arra, hogy nem baj, ha az ember nem összehasonlítható dolgokat csinál, mert óhatatlanul mindig összehasonlítják.

Amikor a Küzdőket csináltam, ami díjak tekintetében túl is lépett a Sisyphuson, egyik kollégám azt mondta, hogy „Ez nem olyan jó, mint a Sisyphus!", anyám meg azt, hogy „Kisfiam, soha nem fogsz olyan jó filmet csinálni, mint a Sisyphus!" Ezt a kettőt azért lehetett összehasonlítani, mert mindkettő rövid, fekete-fehér. De a Tragédiát például nem lehet a Fehérlófiával összehasonlítani.

Melyik könyvét tartja a legfontosabbnak, és jelenleg dolgozik-e könyvön?

Mindig az utolsót! Most egy olyan könyvön dolgozom, ami a vizuális nevelésről szól. Vannak altémái, amelyek egyrészt a nemzeti alaptanterv és a kerettanterv kritikái, másrészt a bal és jobb agyfélteke működéséről, és annak a használatáról is esik benne szó.

Az én fő problémám a vizuális nevelés azon hiányossága, hogy negyedik elemi után a gyerekek vizuális nevelése abbamarad, és onnan kezdve a magolás a feladat. Attól kezdve a bal félteke működik, a jobb el van hanyagolva. Ezen szeretnék változtatni.

Egy kifejező példa: a tantervekben mindenütt a kompetencia szó szerepel, ami egy brüsszeli diktátum eredménye, egy nemzetközi szó. Compétence franciául, competence angolul, hasonlóképpen németül és olaszul, a magyarban pedig a képesség lenne, de nem az, mert átvették a kompetenciát. Az alapprobléma, hogy így a magyar tanár nem hallja meg a kompetenciában a lényeget, pedig a képesség szóban ott van a kép.

A könyv erre lesz kihegyezve, de van egy alfejezete annak is, hogy a kultúra folyamatosan alakul át civilizációvá, és ez a folyamat már átbillent az egyensúlyi helyzeten. Mindez azzal jár, hogy a hagyományos kultúrához a fiataloknak már nincs affinitásuk, a nevelés már nem ilyen irányú.

Ha én azt mondom, hogy a kultúra sokszínű, a civilizáció pedig homogenizál, ez sok mindenre igaz. A civilizáció is változatos, mert nincs két egyforma mobiltelefon vagy autó – még ugyanannak az autómárkának két egymás utáni évjáratán is minden másutt van. Minek? Miért nem ugyanakkora, miért nem ugyanott kell megnyomni a gombot?

A három számítógépemnél mindháromnak más a működési rendje, és ez gyakran okoz bosszúságot. Az én régi vágású agyam szerint ez értelmetlen irányba halad – a lényegi: tartalmi és formai sokszínűség ugyanakkor eltűnő félben van. A kultúra alapvetően a falusi életre és munkára épül. A régi Magyarország egy falusi, agrártársadalom volt, ahol minden a paraszti élethez kötődött: az ünnepek, a szokások, a szólások, a nyelv, a népdalaink, a költészet mind ezt tükrözi, erre megy vissza. A civilizáció pedig alapvetően városi: ahogy a nevében is benne van mindkettőnek, a kultúra a művelés magyarul, a földművelésre megy vissza.

A szó latin alapjelentése földművelést, de ebből jön a kultusz is, az isten(ek) tisztelete. A civilizáció a civitasból, a város latin nevéből jön, s a városnak a város előtti kultúrának ma már nincs kapcsolata. Volt, csak elszakadt. Mondjuk egy mezőváros még erősen paraszti életet tükröz, nem városias, de Magyarországon ez is megszűnt.

Ez egy olyan hatalmas változás, ami földet rengető a közép-kelet Európai térségben, ezzel számot kell vetni. Ezt is meg kell írnom, ez bele fog kerülni egy rövidebb cikkbe és bele fog kerülni egy könyvbe is.