Csontig hatoló fagyos sötétben, bokáig érő aszfaltporban suhanok a Bethlenfalvi úton. Keresem lélekszakadva az Energo-Metr nevű rendezvénytermet, ahol Feri atyával találkozom. Nem tudok róla szinte semmit azon kívül, hogy a katolikus egyház emblematikus figurája, akit közvetlensége és Hofihoz hasonló humora tett a Nyitott Akadémia sztárelőadójává. Ezrek követik élő előadásait, százezrek a róla, vele készült műsorokat.

Kíváncsi vagyok, mit tud ez a pap, aki arról nevezetes, hogy magasugró országos bajnok volt, és addig ugrált, amíg egyszer csak elérte az Istent, hogy ma már mentálhigiénés szakemberként, előadóként, könyvszerzőként segítse az embereket. Szerda este elárulta, mitől vagyunk elégedetlenek.

Nevess magadon, s az isten is veled nevet

Zsúfolásig megtöltötték a termet az elégedetlen udvarhelyiek, akik kíváncsiak voltak az Elégedetten az élettel – Vágyak, célok, küzdelmek című előadásra. Pál Ferenc, akit szokás még Pál Ferinek, Feri atyának, vagy Pál Feri atyának becézni, nem mondott olyasmit, amikről ne hallottuk volna különböző, lelki egészséggel foglalkozó fórumokon, ne olvastunk volna magazinokban, irodalmi művekben, vagy ne hallottuk volna a templomban.

Kioktatás, száraz tényanyag felsorolása helyett szórakoztatott, közben a meglévő információinkat strukturálta. Olyan közeget teremtett, amelyben egyszerre nevethettünk és sírhattunk saját magunkon, és azokat a tanácsokat is könnyedén megjegyeztük, amik segíthetnek az életünk jobbá tételében.

Táguló határok, szűkölő emberek

Feri atya hangoztatta, hogy előadásának anyaga tudományos alapokból táplálkozik, ám nem untatott ezek idézésével, a források megjelölésével, csak beszélt. Előbb az elégedetlenség okait tárta fel táguló határainkat, megnövekedett választási lehetőségeinket jelölve ki bűnbaknak.

Minél több lehetőségünk van, annál elégedetlenebbek vagyunk, mert annál nagyobbak az igényeink, és annál több dologról kell lemondanunk. Eljutunk addig, hogy már nem elég nekünk a jó, a tökéletesre vágyunk. Márpedig a tökéletes férjre vágyó feleség a fokozódó boldogságérzet helyett egyre frusztráltabb lesz – példálózott az előadó.

A választások, amellett, hogy ránk nehezedik a folyamatos döntéshelyzet terhe is, hiányérzetet produkálnak: „ami nem a mienk, az mind veszteség". A párkapcsolat szintjén ez azt jelenti, hogy hiába választjuk a világ legszebb lányát, fiúját élettársunknak, cserébe le kell mondanunk az összes többi lehetséges partnerről. Még külön teher, hogy azt az illetőt, akivel összekötöttük az életünket, mi magunk választottuk.

Nincs titok

Az elégedettségnek Pál Feri szerint három titka van. Az egyik, hogy tudjuk azt mondani: „köszönöm,elég". Ne ragaszkodjunk a tárgyakhoz, hanem az értékekhez. Mindig tudjunk adni másoknak. A második, hogy tudjunk a döntéseink mellett elköteleződni.

A harmadik, hogy Simone Weil szavaival élve, tanuljunk meg vágyakozni az után, ami a mienk, tudjunk hálásak lenni azért, amink van. Ennek az a feltétele, hogy kigyógyuljunk az énközpontúságunkból. Az énközpontú ember úgy véli, a jó jár neki, a rossz speciális, külön neki szánt kiszúrás az élettől.

Pál Feri szerint akkor leszünk jól, ha megengedjük magunknak, hogy pozitív érzéseink legyenek. Ha lehet ránk számítani, és mi is számíthatunk másokra.

Az életünknek valós gyümölcsei vannak. A siker és a hírnév nem boldogít, lásd a drogos, iszákos hollywoodi sztárokat, boldogítanak viszont az olyan „gyümölcsök", mint hogy felneveltünk egy vagy több gyermeket, vannak barátaink, az életünknek van értelme. A koncentrációs táborokat is azok élték túl, akik ott is megtalálták életük értelmét. A legboldogabb emberek a tűzoltók, autószerelők, az építőmérnökök, a papok. Ezeknek a szakmáknak a képviselői adnak valamit másoknak, értéket mentenek, vagy hoznak létre.

Éljük hivatásszerűen az életet. Azaz elhisszük, hogy a munkánknak, létünknek értelme van. Ha el tudunk mélyülni valamiben, merünk önfeledtek lenni, és elveszíteni a fejünk, vagyis „még jobban oda adjuk magunkat a jóra".

Ha észrevesznek minket, és mi is észreveszünk másokat. Kérdezzük meg egymástól őszintén: hogy vagy, és hallgassuk is meg a választ. Továbbá ne arra koncentráljunk, hogy milyen elvárásaink vannak, hanem arra, hogy az élet mit vár tőlünk.

Gondoskodjunk kölcsönösen egymásról. Figyeljünk mások igényeire, és igyekezzünk kielégíteni őket. Becsüljük meg egymást, vegyük emberszámba egymást. Ne azért szeressünk valakit, amit tesz, vagy nem tesz értünk, hanem önmagáért. És ha veszekszünk, jusson eszünkbe: „Te fontosabb vagy nekem, mint az, hogy igazam van".

Fogadd el, mielőtt megváltoztatnád

Végezetül közönségkérdésekre is válaszolt az előadó: megtudtuk, hogy a kéretlen tanácsadásnak, győzködésnek nem sok értelme van. Ha változtatni akarunk valakinek a hozzáállásán, előbb fogadjuk el őt olyannak, amilyen.

Még rá is tehetünk egy lapáttal: pl. „te tényleg nagyon magányos vagy". Azután önkéntelenül megjelenik benne a másik oldal is: „Nem is vagyok olyan magányos, hisz itt vagy nekem te". Másik példa: egy alkoholistának ne mondjuk, hogy nem szabad innia. Ezt maga is pontosan tudja. Ehelyett vezessük rá arra, hogy szabad nem innia. Mert „a változás kulcsa az elfogadás" – lettünk gazdagabbak még egy életbölcsességgel.

A történeteket, példákat azért nem közöljük, mert nem tudunk olyan jól táncolni, önmagunkkal társalogni, és viccesen fütyülni, mint az előadó.

Másrészt, a fentieknek akkor a legjobb a hatása, ha meghallgatjuk élőben. Csütörtökön a Szorongástól az önbecsülésig című előadása követhető a kolozsvári BBTE Auditorium Maximumában, pénteken a kézdivásárhelyiek hallgathatják meg az Elégedetten az élettel – Vágyak, célok, küzdelmek című előadását a Vigadó Művelődési Házban.