Sinistra körzet, Az érsek látogatása, Verhovina madarai – nem tartja trilógiának a három regényét, viszont a stílusuk, akárcsak a novelláké, annyira sajátos, hogy ma már Bodor Ádám saját világáról beszélhetünk. Az egyik legkülönlegesebb hangú kortárs prózaíróval csütörtökön, a G. Caféban tartott közönségtalálkozó előtt beszélgettünk.

Fiatalkorában is nagyon sokat kirándult, az elmúlt hetekben a Madarasi Hargitán volt. Ad ihletet is a Hargita vagy csak úgy kirándulgatott?

Ihletet nem, a hegyek ihletése már megtörtént korai ifjúkoromban, az a Radnai havasok volt. Ahhoz az élményhez a Hargita már nem tett hozzá semmit. Ide a hetvenes évek közepétől kezdtem járni vagy hat-hét éven át egészen addig, amíg kitelepültem. Körülbelül hét év óta újra idejárok, mert szeretem a környezetet.

Olvastam egy önnel készült interjúban, hogy a medvét nem tartja jó állatnak. Most találkozott vele?

Igen. A találkozást most nem nagyon ecsetelném, medve-kalandja mindenkinek van, és nem szeretnék beszállni ebbe a versengésbe. Nem ez az oka. Ez egy kellemetlen, meglepetésszerű találkozás volt és semmivel nem járult hozzá a medvékről alkotott véleményemhez. Nekem csalódást okoztak. Annyi rosszat hallottam róluk, hogy kiderült, hogy ez nem is rokona a mesebeli mackónak. Ez egy nagyon ideges, humortalan, agresszív és buta állat.

Bodor Ádám neve úgy is kötődik a Hargitához, hogy a Dolina című filmet – ami Az érsek látogatása regényből készült – Kamondi Zoltán rendező Hargitafürdőn forgatta. Nagyon szeretik önt a filmesek, műveiből több film is készült, a Dolinán kívül a Plusz-mínusz egy nap, A részleg, A barátkozás lehetőségei. Mennyire tetszettek ezek önnek?

Nézze, ha egy írót az a megtiszteltetés éri, hogy megveszik egy anyagát, akkor neki ennyi legyen is elég. Ugyanis tudomásul kell venni, hogy a film egy merőben más, nagyon agresszív, több síkon támadó műfaj. Merőben más eszközökkel dolgozik és emiatt nyilván merőben más élményt is ad a közönségnek. Az írónak egy elvárása lehet a filmmel szemben. Az, hogy művészileg ne legyen sokkal rosszabb, mint az alapjául szolgáló írás. Annak az írónak, aki ezzel nincs tisztában, illetve ezt nem hajlandó tudomásul venni, ez az együttműködés csalódást fog okozni. Egyébként nagyon ritka a jó műből a jó adaptáció, mert egy történetet le lehet kopírozni egyszerűen a film eszközeivel a filmszalagra, illetve a vetítővászonra, ami tulajdonképpen újat nem hoz. Újat akkor hoz és művészileg akkor érdemes üzletet kötni, amikor a filmrendezőt megihleti a történet, és lehet, hogy valami egészen mást, de igen értékes dolgot hoz létre.

A hangoskönyvről mit gondol? A Sinistra körzet című regényének van ilyen változata is, színészek mondják el a regényt. Ma már e-book is van, illetve „meghallgatjuk" a könyvet. Ezek hozzájárulnak az irodalom terjesztéséhez?

Ezen soha nem töprengtem, most a kérdésnek ez az árnyalata meg is lepett. Nézze, más élmény, teljesen más. A könyv az intimitást hordozza. Kinyitja az ember, és elölről olvassa a saját érzékeinek megfelelően. Namármost, a hangoskönyv már egyfajta interpretáció, bizonyos értelmezésnek esik az olvasó áldozatául, óhatatlanul. Aztán hogy ez hozzájárul-e, az irodalmat közelebb hozza-e a potenciális olvasóhoz, én nem tudom, de hogy nem riasztja el, az remélhető.

A regényeiben és a novelláiban jelen van az a bizonyos nyomasztó helyzet. Viszont a humor is mindig jelen van. Ezzel lehet túlélni?

Az egész életet általában a humorral lehet túlélni. Ezek egyébként nálam elég spontán jelentkeznek, mivel én egyszerre látom eléggé tragikusan és humorosan a világ képét, pontosabban a helyzeteknek a megélését. A valóságban a humortalan ember kétségtelenül borzasztó sokat szenvedhet. Saját tapasztalatból tudom, hogy életem legnehezebb óráin vagy évein mindig a humor segített át.

A három regényét nem tartja trilógiának, de mégis vannak hasonló helyzetek, figurák. Egyetért azzal, hogy teremtett egy úgynevezett Bodor Ádám-i világot, ami csak az ön írásaiban létezik?

Ha odavesszük a novelláimat is, amiből van vagy száz-százötven, akkor igen. Mert tulajdonképpen ez a három regény a novelláknak a világát hozta tovább. Úgyhogy igen, ezzel egyetértek.

Mennyire volt önnek nehéz áttelepülni egy más világba, Kolozsvárról Budapestre a nyolcvanas évek elején?

Egy nagyon undorító diktatúrából kerültem át egy sokkal elviselhetőbbe, ami humánusabbnak tűnt. Persze a dolog mélyén ugyanaz volt, ezt jól tudjuk. Viszont én még a háború alatt laktam Budapesten, úgyhogy a város nekem teljesen ismerős volt. Az áttelepülés tulajdonképpen érzelmileg annyit jelentett, mintha a vasárnapból átlépnék a hétfőbe vagy a szombatból a vasárnapba. Első perctől kezdve otthon éreztem magam.

„Az ember addig-addig ügyeskedik, amíg kitalálja a színtiszta valóságot" – ezt mondta A börtön szaga című, tulajdonképpen nagyinterjúban Balla Zsófiának 2001-ben. Manapság is vannak ilyen érzései? Amikor kikerül egy írás a keze alól, eltelik egy bizonyos idő és rádöbben, hogy például egy földrajzi név valóságos?

Igen, előfordul. A családom meg a barátaim mondogatják is, hogy most már vigyázzak, hogy mit írok, mert beteljesedik.

Volt arra konkrét példa, hogy írt például egy novellát és annak nagyon valóságszaga volt?

Több eset is volt. Egyet hadd mondjak el. Írtam a pályámnak a nagyon kezdetén egy kosárfonó műhelyről, ahol ilyen perifériára szorult, lézengő emberek menedékként ott keresik a kenyerüket, ott is laknak a városszéli, régi, lepusztult épületben. Amikor ez megjelent a kolozsvári Utunk irodalmi lapban, utána egy vagy két nappal megjelent a kosárfonó küldöttsége a szerkesztőségben, hogy hát majdnem minden úgy van, ahogy az író elvtárs megírta, de a lányt nem úgy hívják, ahogy írta. Szóval így részletekbe menően, hogy ugye, börtönviselt volt az egyik, aki összeszűrte ott a levet valakivel. Félelmetes volt. Ilyenek voltak. Azon kívül - ezt egyébként az interjúkötetben is megírtam – a Sinistra körzetben szerepel a Dobrin City településnév, ezt én találtam ki. Egyszer, egy katonai térképen keresgélve, észrevettem, hogy pont ott van egy Dobrin nevű patakocska... Még több ilyen van, de lehet, hogy már eszembe se jutnak a legjobbak.