Ha fiatal vagy, azért, ha középkorú vagy, akkor azért, ha idősnek tetszik lenni, akkor azért tessék megnézni a Hallottad, mi történt Annával? című, „hivatalosan" néprajzinak hirdetett kiállítást. Pedig ennél sokkal többről van szó. Nagymamád vagy édesanyád sorsáról, illetve magáról, Annus néni, kezét csókolom.

A kiállítás egyszerű falusi környezetből indul, eszközök, illetve hatalmas méretű fényképek visznek bele a miliőbe, kakukktojás csak a postaláda mint egyetlen csatorna a külvilághoz – a piros fémláda egyébként évekig az udvarhelyi postahivatal előtt állt a Kossuthban.

Az előtérből a csűrben találjuk magunkat, ott, ahol Anna a táncmulatság után „megesett". Mert így mondták annak idején azt a bűnt, ami teljesen megváltoztatta a 17 éves lány életét – élete már nem lehet az, ami lett volna, a közösség kiutálja, a képmutatás és kétszínűség akkor is (ma is...) határtalan volt. Az emberek elkerülik, a vénasszonyok összesúgnak mögötte, „mintha ők különbek lettek volna".

A termeken kis hangszórókból maga Anna szól hozzánk (Fincziski Andrea színművész hangján), ő meséli az életét. Elmegy Rebi ángyóhoz is, akihez még városról is kijárnak az asszonyok – ki ne halott volna ilyen „terhességmegszakító" asszonyokról annak idején...

Falu vagy város?

A kiállítás itt két irányba megy tovább: amennyiben a falusi létbe kívánunk menni, a templomi pad és térdeplő melletti ajtón menjünk be, ha a városira, akkor a baloldalin – a végén úgyis összefut a kettő.

Anna az eset után férjhez megy egy vénlegényhez a faluban, akit nem szeret, gyerekről szó se lehet, az ember pedig hosszú betegség után meghal – előtte nagyon érdekesen van ábrázolva a falusi konyha és az emberének ebédet tálaló nő. Aki aztán egyedül marad a gazdasággal, de nem sokáig.

Jön a kollektivizálás az ötvenes években, és mindent elvisznek, még a padlást is lesöprik – ebben a teremben felhalmozott zsákok, mezőgazdasági eszközök szimbolizálják a parasztság teljes kirablását és tönkretételét.

A fiatal özvegyasszony aztán városra költözik, dolgozni megy a szövőgyárba, ahol „állami fizetéssel" él – korabeli PR-anyagokkal, fotókkal, munkát éltető plakátokkal, a szép új világ megvalósításaival van tele a fal, azokkal a dolgokkal, amik az ifjú Annát is elkapják.

Legvégül pedig ott a blokklakása belseje olyan tárgyakkal, amit ma is fellelhetünk idősebb szülőknél, nagyszülőknél. A kopott konyhabútor, az Extra Mocca Supra kávésüveg, a rézmozsár mind, mind nagyon korhűek és nagyon eltaláltak – itt tengeti az időközben megöregedett Annus néni az életét, aztán a tévében egyszer csak meghallja, hogy nagy cirkusz van Bukarestben és Temesváron... Amivel – mint tudjuk – véget ért a huszadik század Romániában.

Ha visszatérünk Rebi ángyóhoz és a másik ajtón lépünk be, egy harmincas évekbeli, nagyvárosi zsidó gyáros nappalijában találjuk magunkat – Anna ugyanis elszökik otthonról és szolgálni áll. Sajnos nem sokáig, mert a németek elviszik a családot, a mellettük élők kifosztják a lakást, s ami megmarad, azt az orosz katonák viszik magukkal. Anna a kommunista mozgalom tagja lesz, főállásban gépíró-kisasszony. Nagyon jó az ötvenes éveket bemutató iroda berendezése is a Gheorghe Gheorghiu-Dej képpel a falon, a fekete írógéppel és telefonnal az asztalon.

Végül ugyanoda, az említett konyhába és nappaliba lyukadunk ki megint, így ér össze a kiállítás.

Bevallom, kicsit elszorult a torkom a végén,

hiszen gyerekkoromban én még éltem ezt a kort, a kései, sötét kommunizmus idejét – mást ne mondjak, pontosan ilyen orosz VEF-rádión hallgattuk a Szabad Európa Rádiót, és ilyen Miraj tévén néztük a hétfői magyar adást és a hétvégi rajzfilmet.

A legszomorúbb talán mégis az, hogy – anélkül, hogy általánosítanánk – ha ma akármelyik lakótelepen bemegyünk egy szegény kisnyugdíjas blokklakásába, nagy valószínűséggel a konyhában és a szobában körülbelül ugyanaz a látvány fogad, mint ahogy Anna néninél van a múzeumban. Konzerválta a közelmúltat a történelem, s talán ez is az egyik üzenete ennek a kiállításnak: nem tudtuk még a múltat magunk mögött hagyni, itt kísért még mindig. Itt van a blokkok között, a megkeseredett, de sokat megélt nyugdíjasok párás szemében, akiknek az életét nemcsak a folyamatos rendszerváltások, hanem a legszűkebb környezetük keserítette meg. Mert így járt a kiállítás Annája is, a „megesés" után szülei, sőt azok halála után még a testvérei is megtagadták.

Anna sorsa mindannyiunké lehetett volna, ha nőként a huszadik századba születünk. Uram, bocsásd meg bűneiket azoknak, akik ezt tették velünk.