Kávé és cigaretta mellett üldögél, a szomszédos bárban. Kiss Tiborral, a Quimby frontemberével az udvarhelyi koncert előtt néhány órával beszélgettünk.

Egyre több magyarországi zenekar jár Nyugat-Európába koncertezni. Köztük ti is. Egyre több magyar költözik oda. Ők meg tudják fizetni koncerteket vagy valami más viszi oda az együtteseket? Például az ismertségük?

A kezdetek kezdetén is elég sokat járunk külföldre, főleg Németországba. Abban az időben még iszonyú nagy meglepetés volt, ha ott találkoztunk egy magyarral, körbecsókolgattuk meg meghívtuk. Ez azt jelenti, hogy ötven-százfős klubokban játszottunk.

Berlinben vagy Lipcsében, ha odatévedt egy-két magyar, akkor külön élmény volt. Ott a közönség nagy része külföldi volt. Ma már ez megfordult, Magyarországon egy ismert zenekar vagyunk, ha elmegyünk külföldre, legyen az Párizs, Amszterdam, London vagy Berlin, akkor a közönség nagy része magyar.

Van egy olyan réteg, akik kint élnek, kint dolgoznak, és eljönnek ezekre a koncertekre, és csak kisebb hányaduk külföldi. Ez egyrészt azért változott, mert a zenekar népszerűbb lett, és a kint levő emberek tudják, hogy mire jönnek el. Másrészt meg egyre többen dolgoznak-tanulnak kint – mondjuk London olyan lett, mint nálunk egy nagyváros. Ha elmegyünk, ott biztosan hét-nyolcszáz ember van a koncertünkön.

A Quimby tagjainak vannak mellékprojektjei. Liviusnak A kutya vacsorája, Gerdesitsnek a Marlboro Man. Neked is vannak ilyenek, ezek közül melyeket csinálod legszívesebben?

Van egy másik szakmám, képzőművész vagyok. Van egy műtermem a próbaterem mellett, ahol festegetni szoktam. A zenei munkák etapokban vannak. Inkább az van, hogy belekerülök egy projektbe, aztán kintebb kerülök belőle. Másokban vendégként vagyok jelen: a Csík Zenekarral, a Budapest Bárral vagy a Random Trippel szoktam menni.

Az van, hogy tök sok klassz felkérés van, aminek vagy idő hiányában vagy valami más miatt nem tudok eleget tenni. Előfordult, hogy színházba hívtak, vagy akár filmezni. De nincs mindenre idő. Egy színházi darab ősztől lefoglalná a lehetséges időm húsz-harminc százalékát. Mellette már nem jutna más, mert a többi már a Quimbyre menne el.

Jó ez, hogy ennyire „foglalkoztatottak” vagytok. Sok zenekar arra panaszkodik, hogy nincsen fellépésük.

Szerencsések vagyunk, jó ez. Vannak olyan felkérések, amire kapásból azt mondja az ember, hogy nem, mert nem az érdeklődési körbe tartozik vagy nem az, amit szeretnék. Vannak olyanok, amik úgy okék, de franc tudja… Vannak nagyon jó dolgok, de idő hiányában le kell mondani. Megkeresés meg felkérés van bőven, emiatt nem panaszkodhatunk.

Nekem itt van az anyazenekar, a Quimby. A koncertek és a próbák mellett dalokat is kell írni – ez láthatatlan művelet, de az is időt igényel. Mellette, ha szabadidőm van, akkor inkább festegetek. Nekem bőven elég lenne ez a kettő. Bennem is buzog az a fajta kíváncsiság, hogy itt-ott kipróbáljam magam.

Vannak olyan dolgok, amiket azért nem vállalok el, mert szerintem azokhoz nem értek. Rengeteg ilyen tévés műsort, mindenféle kulturális műsort kértek fel vezetni, de nincs se időm rá, meg nem is értek hozzá.

A festészetre visszatérve: mi inspirál? Tavaly jelent meg a Neonradír című kiadvány, amiben a festményeidnek a fényképei vannak.

Maga a matériával való foglalkozás, a kísérletezés, illetve az, hogy adva van egy felület, amit össze lehet koszolni és ki lehet oda projektálni valamilyen víziókat, álmokat. Nagyon szeretem magát a foglalatosságot. Ez is egy magányos dolog: szól a zene és nekem az a feladatom, hogy ott kotyvasztok anyagokat, felviszem a vászonra.

Két-három hónapig szinte egyfolytában festek, mert vagy nincs koncert vagy csak kevés. Olyan is van, hogy hónapokig nem festek semmit, mert új dalokat írunk, próbálunk, stúdiózunk, akkor szinte egyáltalán nem foglalkozom ezzel. Hullámok vannak.

Azt gondoltam, hogy úgy működik, hogy kimegyek, délelőttől délutánig festek, este próba, koncert. De nem megy, mert az agyad át kell, hogy álljon. Aki valamivel megszállottan foglalkozik, az biztos ismeri azt, hogy ha valaki egyre jobban belemegy, akkor annak a világnak az eszköztára kezd el dolgozni benne.

Amikor dalokat írunk, akkor az ember szinte azzal álmodik, bepörög. Amikor meg elkezdek festeni, akkor kell egy pár nap, mire elkezdek képekkel ébredni, velük álmodni. Mindenütt képek vannak, így sokkal könnyebb dolgozni. Ugye, ha az ember odaadja magát valaminek, az mindig meghálálja. Ez olyan, mint amikor lakást újítasz fel, mindenütt a csempéket látod. A burkolatokat, kapcsolókat, amivel egyébként a hétköznapi életben nem nagyon foglalkozol.

Mi az, ami boldoggá tesz a hétköznapi életben? A zenekaron és a festésen kívül. A nemrég született gyereked például mennyire változtatta meg az életedet?

Kicsit kevesebbet alszom, de alapvetően egy mindennapi örömforrás a vele való foglalkozás. Meg egy őszinte kritikus, ha nem tetszik, amit játszom, akkor üvölt, ha tetszik, akkor érdeklődően figyeli, és csavargatja a hangolókulcsokat…

Szerintem minden ember ugyanúgy működik nagyjából: vannak impulzusok, amire nyitott, és megérinti, legyen az hétköznapi élet, magánélet, társadalmi élet, vagy akármilyen dolog a környezetben. Vannak, amik kevésbé foglalkoztatják, nekem is vannak ilyen örök témáim.

Nagyon sokszor csak egy-egy metaforikus, szimbolikus pillanat. Például egy háromlábú kutya is úgy tud inspirálni, mint egy rossz hír a világból. Vagy egy jó hír. Vagy éppen legutóbb a kései hóesés. Akkor írtam a hóról egy dalt, hogy mi a francnak van ez? Igazság szerint csak a kisfiamnak játszogattam, de két óra alatt lett belőle egy dal, ami átível az életen, ahol mindig eljön a hóesés.

Most nagyon pozitívnak tűnsz, holott tudjuk, hogy ez nem mindig volt így. Ezelőtt néhány évvel sokkal nehezebb volt. Mennyire tudod távol tartani magad a gyógyszerektől, drogoktól, alkoholtól?

Ez egyáltalán nem erőfeszítés, az inkább az elején volt. Az embernek vannak mélypontjai, magaslatai az életében. Nekem ilyenek voltak. Az orpheuszi tégla, így vagy úgy, de benne van az emberek életében, nem nagyon lehet kikerülni.

Abban sem vagyok biztos, hogy szerencsésebb az, aki véletlenül kikerülte, hiszen ezek általában – ha az ember túlverekedi magát ezeken a dolgokon – rengeteg tapasztalatot, később kanalizálható erőforrást jelentenek. Nagyon sokat szupportálok azokból, amit megéltem, gyakorlatilag hozzá tudom társítani a munkámhoz. Tehát nagyon jó, hogy megtörténtek ezek a dolgok.

Ihletforrásként is tudod kezelni?

Sokkal felszínesebb ember lennék, hogyha nem találkoztam volna ilyesmivel az életben. Ez nem azt jelenti, hogy bárkinek is ajánlanám, hanem az van, hogy ha megtörténnek ezek a dolgok, akkor már érdemes velük szembenézni, érdemes dolgozni azon, hogy ezekből kikerüljünk. Mert akkor később akár hasznot is húzhatunk ebből az életünkben, ha már benne vagyunk. De direkt módon nem küldenék senkit a pokolba.

Kiss Tibor

 

Képzőművész, énekes, gitáros, dalszövegíró, 16 éves kora óta zenél. 1991-ben Dunaújvárosban testvérével, Kiss Endrével, valamint Mikuli Ferenccel és Varga Liviusszal megalapította a Quimby alternatív rockzenekart.

Képzőművészeti diplomáját 1997-ben szerezte. 2003-2004-ben több hónapot töltött egy komlói rehabilitációs intézetben, akkori drogfüggősége kezelése miatt. A Quimby együttesnek eddig tíz stúdióalbuma, több válogatás- és koncertlemeze, valamint DVD-je is megjelent.