Rúzsa Magdi másodszor volt fellépni Székelyudvarhelyre szerdán este, amikor az idei Városnapok egyik fő attrakciójaként koncertezett, ám 16 éves korában járt itt iskolakiránduláson is szabadkai diákként és nagyon kellemes élményekkel távozott. Szerdán délután, még a koncert előtt készítettünk interjút vele.

Új lemezed jelenik meg ősszel, erről már az Indiánt hallottam, eléggé rockosan hangzik. Milyen lesz a lemez?

Az egész lemez rockos lesz, de már játsszuk a Csak a bolond remél című dalt, ami a hírnöke lesz a lemeznek, erre készül a videoklip is és ez adja meg a formáját, hogy stílusában milyen lesz. Helyet kapott a lemezen az Indián is, ami stílusában rockosabb. Lesz benne nagyon-nagyon bitang blues, szép lírai dalok: kaptam egy fantasztikus dalt Presser Gábortól, ami szintén nagyon jó. Saját dal lesz rajta, a szövegekre most nagyon ráfeküdtem, inkább én írom, de kaptam szöveget Geszti Pétertől és Kowalskytól, úgyhogy szépen dolgozgatunk. Októberben jelenik meg.

Élőben is láthatunk majd a felsoroltakkal? Olyasmire gondolok, hogy régebb láthattunk Hobóval is, Lajkó Félixszel is közös dalban. Lemezbemutatón ők is fellépnek majd?

Ezt majd még meglátjuk – a zenéket Madarász Gábor írja, illetve van úgy, hogy én viszek neki dalt, ez azt jelenti, hogy megvan a szöveg és az énekdallam, neki alá kell dolgozni. Ez kialakul majd, de a lényeg, hogy nagyon összhangban vagyunk.

Van egy önálló ested a Pesti Színházban, a Magdaléna Rúzsa, és nem fordítva – felépítettél egy alteregót vagy pedig te vagy?

Ő egy alteregó. Érdemes megnézni az előadást, mert rá fogsz jönni, hogy miért, hogy az az ember mennyire ember, aki a színpadon van. Bár maga előtt tol egy Magdalénát, mert így könnyebb megnyílni, nagyon nehéz dolgokról is beszélni, de érdekes mégis az egésznek a szellemisége: én, aki belül vagyok és mesélek és aki Magdalénát alakítok, de közben Magdi vagyok. Teljesen másképp élem meg, mint bárki: rengeteg olyan dolgot mesélek az előadáson, amit nagyon sokan nem osztanánk meg mással. A mai világban, amikor az ember bajban van, már kiáltani sem mer. És ez nagyon nagy baj, mert általában azt az embert hallják meg, akinek hangja van. Én úgy döntöttem, hogy akarom, hogy ismerjenek az emberek és lehet, hogy tiszta hülye voltam és ezek a dolgok egyáltalán nem szégyellnivalók, hogy én szegény családból jövök, hogy nehéz pillanatokat is megéltem. Nem az én hibáim és nem szégyellnivaló dolgok, hanem nagyon nagy dolog, hogy olyan helyzetekből is föl tudtam állni és mindig volt valami, ami hajtott.

Ezek szerint a Magdaléna, a díva mégis a kishegyesi lány...

A Magdaléna az, akivel gyerekkoromban játszottam a padláson. Nem beszéltem róla soha senkinek – ő volt a képzeletbeli barátom. Rengeteg pajtásom volt, de volt egy Magdalénám, másoknak nem volt – vagy lehet, hogy volt, csak nem beszéltek róla.

Te egy olyan kis faluból jössz, amit főleg magyarok, de szerbek és cigányok is laknak – hoztál onnan pár dolgot, például a Gyurgyevdanet, amivel megnyerted a Megasztárt. Van bennetek valami sajátos különlegesség, benned is vagy Lajkó Félixben is...

Vajdaság egy olyan hely, ahol eleve több nemzetiség él együtt. Magyarok vagyunk, de nagyon erős behatással volt ránk mindaz, ami körülvett. Szerintem az a jó, ha az ember megpróbálja mindenhonnan a jót kivenni – nekem nagyon sok jó szerb barátom van. Nagyon szeretem a horvát zenéket, a régi dalmát dalokat, amiből rengeteget lehetett táplálkozni. De ha a zenét félreteszem: igen, mentalitásbeli különbségek is feltűnnek. A vajdasági emberek egyrészt egy kicsit nyitottabbak azért, mert többfélék éltünk ott egy rakáson, de vehemensebbek is, mindannyian ilyen tűzrőlpattantak vagyunk, tele vagyunk energiával, élettel – és én ezt nagyon szeretem. Közben nagyon nagy mélységek is vannak bennünk, a tragikum.

Gyerekkorotokban háború volt...

Az ott van mindannyiunkban. Talán ez lehet az a - nem azt mondom, hogy plusz, csak - más.

Amikor fiatalon Budapestre kerültél, mennyire volt nehéz megélni, hogy a vajdasági kis faluból nagyvárosba mentél élni, aztán siker, koncertek, lemezfelvételek, turnék?

Tizenkilenc éves voltam, amikor Pestre kerültem, 2006 május 20-án nyertem meg a Magasztárt, de még előző évben felköltöztem. Nagyon szerettem a pörgést, Szabadkára jártam középiskolába, ott nagyon tetszett az a kisvárosi nyüzsgés, mert Hegyes egy olyan kicsi falu, hogy ha három emberrel találkozol az utcán, akkor vagy temetés van vagy esküvő. Szerettem arcokkal találkozni, tehát ez nem okozott problémát. Inkább fölfogni azt, hogy mi történt – annyira gyorsan jöttek az események, rántottak egyik helyről a másikra, szinte nem is emlékszem. Néha még most is rácsodálkozom, hogy én szólok egy rádióból – szerintem ezt nem lehet soha megszokni. Azt föl tudod dolgozni, hogy olyan emberré váltál, aki előad a színpadon és szeretnek és odafigyelnek a gondolataira. De én a Magdi vagyok, én magammal élek együtt! Azon lepődök meg néha, hogy ebből élek, hogy megyek koncertezni... Néha megállok egy pillanatra, hogy mennyire alakulhatott volna másképpen, de így alakult, hála az égnek és kivételesen szerencsés embernek érzem magam. De nagyon szeretem eljátszani a falut, azt, hogy úgy nevelkedtem, hogy odafigyeltem fontos dolgokra.

Például mire?

Én azóta érzem magam nagyon jól, amióta volt időm, hogy végre kialakítsam a saját életemet Budapesten, a saját helyeimet. Az ember faluban megszokja, hogy mi a péknek a neve, ugyanonnan hozza a tejet ugyanabban az időben. Vagy a Piroska néni vagy a Mariska néni, akitől a salátát veszem vagy a földiepret – nekem ez fontos.

Ezt Pesten is kialakítottad?

Régen, amikor vége lett a Megasztárnak, akkor ilyen őrület volt, amiről úgy éreztem, hogy megfojt. De ez lecsillapodott már, odajönnek, hogy „Szervusz, Magdikám, hogy vagy?" és olyan kedves kis falusi élet alakult ki – megvan a hentesem, a zöldségesem, a kedvenc helyeim, mindenkinek tudom a nevét, nekem ez kell. Én az egyszerű dolgokat szeretem. Nem szeretem a felületességet, ezt, ami a mai világban uralkodik, a kivagyok-mivagyokság. Én az embereket akarom látni és azt szeretem, ha bennem is meglátják az embert, még akkor is, ha éppen egy rossz napom van és fintorgok egész nap, mert bal lábbal keltem fel. Engem nagyon sokan félreértettek, mert én egy heves ember vagyok: ha valakit szeretek, akkor simán képes vagyok azt mondani, hogy Ugyan, menj már a fenébe, nem vagy képes jelentkezni?!, s én beszélek, jár a kezem-lábam. Sokan azt gondolták, hogy ilyenkor letámadok, pedig nekem a szeretetem jön ebből. Nem vagyok milliárdos, megéltem, hogy milyen szegénységben élni és azt, hogy milyen az, hogy nem kell azon törjem a fejem, hogy mi lesz a következő napon. Amikor megvehettem magamnak a drága ruhát, a szép ékszert és rájöttem, hogy... annyira nem ezek a dolgok a fontosak. Persze fontos, mert egy nő vagy egy férfi örül, ha örömet tud magának okozni, ha szép, különleges tud lenni. De nem ettől vagyunk mi különlegesek, egyikünk sem.