Nehéz eldönteni, hogy hóbortról vagy valóban egy születő sportágról beszélhetünk, ha az udvarhelyi floorballt emlegetjük. Eredmények már vannak, de országos szinten még nem létezik a sportág.

Ahhoz, hogy megértsük, nem csak szalmalángról vagy néhány unatkozó fiatal hóbortjáról van szó, egészen a kilencvenes évek közepéig kell visszamenni, ugyanis 1995-ben indult az első gyephoki csapat edzése Székelyudvarhelyen.

Bár a két sportág látszólag hasonlít, mégis jócskán eltér egymástól és a floorball (vagy teremhoki) mára kezdi felváltani a gyephokit. Elsőgenerációs gyephokisok mesélnek a kezdetekről, akik ma is aktívan floorballoznak, kupaküzdelmeken, bajnokságokon vesznek részt.

Elsőként Hajdu Levente (fenti képen narancssárga mezben) többszörös gólkirállyal és Lukácsi Csabával (aki jelenleg is részt vesz az középiskolai floorball oktatási programban) beszélgetünk a nem túl könnyű, de már akkor kiemelkedő kezdetekről.

– Harmadik osztályban kezdtünk gyephokizni, ami ha jól számolom 1995-1996-ban volt. Első generációsok voltunk, országos szinten voltak még próbálkozások, hogy a hokisokból csináltak csapatot, de ők se sokkal korábban kezdték. Udvarhelyen Bán Széll István és id. Tarcsi András tartották az első gyephoki-edzéseket nekünk, ők korábban jégkorongozók voltak, innen jött a gyephoki ötlete – emlékszik vissza Levente.

Új keletű sportág volt, de jó eredményeket értünk el. Az országos bajnokságban nyolc évig vettünk részt, az első ezüstérmet leszámítva végig aranyérmesek voltunk. Eljutottunk Balkán- és Európa-bajnokságra, Világkupára és sok más nemzetközi kupán is részt vettünk.

Utánpótlás volt?

Volt, azután is rendszeresen neveltek ki gyephokisokat, sőt ha jól tudom Bán Széll István most is tartja az edzéseket, általában három-négy évente indít csapatot.

Itthon a legjobbak voltatok, a nemzetközi porondon már hitelesebb visszajelzést kaphattatok a csapat teljesítményéről. Ott hogy szerepeltetek?

Kétszer vagy háromszor voltunk Balkán-bajnokok, Európa-bajnokságon Oroszországban harmadikok lettünk, igaz, négy csapatból. Voltunk a Világkupán is, ott elég kemény színvonalról beszélhetünk, utolsó előttiek lettünk a nyolc csapatból. Kanadát is sikerült legyőznünk.

Ezen a kupán úgy indultunk, mint román válogatott, de a csapatban két bukaresti játékoson és egy román kapuson kívül mind udvarhelyiek voltunk.

Hét vagy nyolc alkalommal voltunk Ausztriában. Az első pár alkalom inkább csak tanulás volt, mert el voltunk maradva mind felszerelésben, mind tudásban. De körülbelül a harmadik-negyedik kiszállásunktól kezdve az első vagy a második hely mindig megvolt.

Mondhatjuk, hogy országos szinten a legjobbak, nemzetközi szinten az erős középmezőnyben voltatok?

Emlékszem, amikor Hollandiába kimentünk, még kölykök voltunk, akkor láttunk először műgyepet. Édesapám volt a csapat egyik támogatója, el kellet menjünk cipőt venni, mert csak csúszkáltunk a pályán az itthoni tornacipőkben. Vett mindenkinek stoplis cipőt, azt is ott láttunk először.

Csak néztük, amikor az ellenfél játékosa megérkezett, a táskából kivett négyféle botot, két pár cipőt és egy veder labdát. Nekünk egy botunk, egy tornacipőnk és egy labdánk volt. A kapusunknak olyan védőfelszerelése volt, hogy szégyen volt vele pályára lépni. Látszott, hogy Romániából jöttünk.

Szerencsénk volt, mert a műfüves pálya mellett volt füves pálya is. Azon ők nem tudtak játszani, mert pattogott a labda, de nekünk az volt a természetes. A fűben a dánokat 8-2-re vertük. A franciáktól kikaptunk, de ők nem is voltak velünk egy kategória semmilyen szinten. Repülővel jöttek, szállodában aludtak, nem is jöttek oda, ahol mi sátoroztunk.

Végül másodikként végeztünk a bajnokságban, ezzel mi voltunk a bajnokság meglepetéscsapata. Tisztán emlékszem, ahogy a holland felkonferált és közben bejátszották Tina Turnertől a Simply the Best-et, még a hideg is kirázott.

– Én igazából azt sajnálom, hogy nem volt több pénze a csapatnak, mert az eléggé visszafogta a teljesítményünket – kapcsolódik be Lukácsi Csaba (Luki, feni képen narancssárga mezben). – Normális esetben teremben vékony ütővel játszunk, de mi sokáig a kinti vastag ütőket használtuk, mert egyszerűen nem volt más.

Egyrészt nem is tudtuk, hogy van ilyen, másrészt kapni sem lehetett, ahogy kezdtünk járni ki az osztrákokhoz, mindig valaki vett egy újabb botot és a régit megörökölte valamelyik csapattársa.

Így pár év alatt mindenkinek kicserélődött a felszerelése. Az volt az érdekes, hogy kimentünk játszani, lenyomtunk egy bajnokságot, utána itthon nem volt amit csináljunk.

Egyszerűen bennünk volt az a hajtás, ellestünk pár technikát, amit kipróbáltunk itthon is, de itt csak nézték. Nem volt ellenfelünk. Eltelt pár forduló és akkor mindig visszaesett a teljesítményünk, mert nem volt aki húzzon felfele.

– Összességében mindig jól megálltuk a helyünket, főleg ha figyelembe vesszük a körülményeket, ahogy mentünk. Elmondhatom soha szégyenben nem maradtunk. Aztán abbamaradt, mert elmentünk egyetemre és szétszéledt a csapat – mondja Levente.

Hogyan lett mégis folytatás?

– Másodéves egyetemisták voltunk, amikor Lukival megpróbáltuk újból összeszedni a bandát. Akinek volt kedve és pénze jönni, azokkal neveztünk az országos bajnokságra. Ez már teljesen szórakozásból ment és mindenki saját zsebből fizette a kiszállásokat. Volt úgy, hogy 16 órát zötykölődtünk a vonattal Bukarestig. Ismét leigazolt játékosokként jelentünk meg a bajnokságban.

Hogyan sikerült a visszatérés?

– Ekkor már többször kikaptunk, a csapat sem volt teljes, nem mindenki vállalta ezt és a fizikai kondíciónk sem volt túl jó. Nem edzettünk, inkább csak rutinból játszottunk. Nagyon nehezen tudtunk csak partiban maradni a pályán – mosolyog Luki.

– Még így is tényezők voltunk a bajnokságban, mert a második helyet megcsíptük, a legnagyobb ellenfelet az udvarhelyi utánpótlás csapat jelentette.

Mikor lett a gyephokiból floorball?

– Már a legtöbben dolgoztunk és délutánonként eljárt a társaság focizni, kosarazni – válaszolja Lukácsi. Aztán a régi gyephokisok szóltak, hogy van ez a floorball, s ha kedvünk van menjünk, mert van terem, csak nincs elég ember.

Elkezdtünk összejárni, ahol a legtöbben az első néhány generációs gyephokisok játszottak. Elkezdődött a helyi kupák szervezése, csapatok alakultak és beindult a gépezet.

A hamarosan megjelenő folytatásból kiderül, hogy a délutáni szórakozás miként kezdi országos mozgalommá kinőni magát, hogyan készül az utánpótlás, miként támogatja a Nemzetközi Floorball-szövetség Udvarhelyt. Illetve az, hogy hogy lehetsz te is valami újnak a részese.