Hajnal Gyula 11-szeres román válogatott labdarúgó alapembere volt a hetvenes évek marosvásárhelyi álomcsapatának, az ASA-nak. Olyan társai voltak, mint Bölöni László, Fodor János, Florea Ispir, Ion Mureșan és mások, akikkel jelzett évtizedben rengeteg borsot törtek a bukaresti nagycsapatok orra alá. Többször volt válogatott is – többek között ezekről az időkről beszélgettünk a múlt héten megnyitott, a magyar-román focipárharcokat bemutató kiállítás alkalmából.

Szinte ötszáz meccset játszott a Marosvásárhelyi ASA-ban, főleg a hatvanas-hetvenes években, mi maradt meg leginkább abból az időből?

A lokálpatriotizmus volt a legfontosabb. Vásárhelyen éltem, élek és azt hiszem, hogy ott is fogok meghalni. A marosvásárhelyi futballnak egy igen jó periódusa volt a hetvenes években, szerintem akkor egy igazi profi csapat alakult ott ki, s ha ez a társaság nem Marosvásárhelyen van, akkor még eredményesebb lehetett volna.

Az ASA 1975-ben, Hajnal az ülő sorban balról a negyedik

Szomorúan gondolok vissza azért, mert olyan erőt képviseltünk, hogy simán lehettünk volna még jobbak. A kitartást tartom a legnagyobb sikeremnek és azt, hogy marosvásárhelyiként be tudtam kerülni a román válogatottba – én tizennégy éves koromtól egészen harminchét éves koromig játszottam a különböző román válogatottakban.

Melyik gólja a legemlékezetesebb a válogatottban?

Az első! Azt az olaszok ellen rúgtam 1972. június 17-én, Bukarestben egy barátságos meccsen, nem sokkal azután, hogy kikaptunk a magyaroktól 2-1-re Belgrádban. Akkor úgy látták, hogy eljött az én időm is és tizenöt percet játszhattam a világbajnoki ezüstérmesek ellen. Egy szerencsés gólt rúgtam, vitatta az ellenfél, de vagy ötven centivel volt a gólvonalon túl. Fantasztikus csapat volt az olasz: Zoff a kapuban, előtte olyanok, mint Burgnich, Marchetti, Mazzola, Capello, Causio vagy Boninsegna.

Persze utána vidéki játékosként nagyon meg kellett küzdenem a csapatba kerülésért – volt mikor behívtak, aztán nem játszottam, akkoriban nehéz volt. Nem szeretném azt mondani, hogy a nemzetiségünk miatt, de talán még az asztalnál sem ülhettünk együtt a többiekkel, pedig abban a csapatban sok magyar volt, hiszen ott volt Bölöni Laci, Kun Attila, Dembrószki Imi, Szatmári Sanyi... Ahhoz képest, hogy most már egy sincs.

Akkoriban azért rajta tartották a szemüket a magyar válogatotton is...

Gyermekkorunkban sokat álmodoztunk, hogy majd egyszer fogjuk látni focizni Puskást vagy Grosicsot. Én 1966-ban voltam először ifiválogatott, a magyarországi Tatán voltunk, ott néztem végig a magyar-brazil 3-1-et, ami az angliai világbajnokságon volt. Albert szenzációsan játszott. Gondolatban mindig ott voltunk, de arra nem gondolhattunk, hogy egyszer megtörik a jég és tudnánk a magyar válogatottban játszani.

Egész életemben a hazámnak játszottam, ami Erdély. A román válogatottban tudtam játszani, ott szerencsémre egy kőkemény téglám van nekem is, hisz hozzájárultam ahhoz, hogy ezt a szegényes román focit ékesítsük. UEFA Kupa-meccsek, selejtezők, Balkán-bajnokságok... Szerintem elég sokat adtunk.

A mai futballt milyennek tartja?

A hetvenes években a totális futball egy szenzációs dolog volt. Az Ajaxnál és a holland válogatottnál Rinus Michels és Kovács Pisti bácsi vezették be, szemet gyönyörködtető volt. Tele voltak a stadionok és kevés attrocitás volt. Ma már azonban olyan csapatok is erősnek számítanak, akik akkoriban sehol sem voltak: az én időmben Törökországban vagy Görögországban alig volt füves pálya. De milliárdokat fektettek be ott is – úgy, ahogy a hetvenes években átalakították a francia vagy a spanyol focit.

Hajnal (10-es mezben) egy öregfiúk-mérkőzésen az udvarhelyi sportcsarnokban

A mai foci már kinőtte magát a játékot, inkább egy társadalmi jelenséggé vált. Nem a játékos mozgatja a pénzt, hanem a pénz mozgatja a játékost – hatalmas összegek vannak a mai labdarúgásban. De a kelet-európai országokban kevés a néző. Ami pedig nálunk folyik a román fociban, azt nagyon hamar meg kéne állítani, mert maholnap a játékosokon kívül alig megy ki valaki a stadionokba. Pedig a román foci sokkal többre képes.

Magyarországon újabban kimagaslóan támogatják a sportot – minden magyar sikernek örvendünk, de szeretném, hogy Románia is azok közé a kis országok közé tartozzon, ahol szép sporteredmények születnek. Ma már ez olyan szinten van, hogy ha nem adsz, nem kapsz. Ma ilyen dolgok történnek, hogy tönkremegy az Oltchim, tönkremegy a Rapid, tönkremegy az ASA – jövőben ötven éves lesz a klub.

A magyar-román párharcokról mit gondol?

Annyira agyon van politizálva, hogy ha a pályán nem történik semmi, akkor is baj van. Értelmetlen, hogy a sportba így bevisszük a politikát és az érdekeket. De ha egy politikustól megkérdezed, nem biztos, hogy ismeri a román vagy a magyar csapat összeállítását. Szerintem egy ilyen párharcot pozitívan kellene propagálni a médiában. Valamikor, a negyvenes években egy pár évig egy válogatott volt... Ha megkérdezzük bármelyik játékost a román vagy a magyar válogatottból, biztos, hogy semmi ellenszenv nincs közöttük. Normális, hogy a futballista mindegyik meccsén győzni szeretne. Sajnos a magyar-román focimeccs rég meghaladta azt, hogy egyszerű futballmeccs legyen.