Háromszoros aranyérmesről van szó, egy olyan sportágban, ahol Romániában ebben az évben avatják a tizedik bajnokot. Tehát, a Székelyudvarhely Sport Klub jól áll. De igazából, jól állt. Elsőségeit 2003-ban, 2005-ben és 2008-ban jegyezte. Valóban itt lenne az ideje, hogy újból a dobogó legfelső fokára álljon fel.

Csakhogy néhány évvel ezelőtt alaposan átértékelődött minden. A 2011/12-es idényben a bronzéremmel is elégedettek leszünk – feltéve, ha meglesz. Szó sincs arról, hogy nem akarnám, hogy meglegyen. Ugyanakkor tudom, hogy ez felér az arannyal a mostani helyzetben.

Az elődöntőben úgy kapott ki az udvarhelyi gárda a román válogatottal megegyező, egyben zsoldos játékosokból összeverbuvált Marosvásárhelytől, hogy köze nem volt egy pillanatig sem a meccsekhez. A 2–13-as és a 2–15-ös végeredmények önmagukért beszélnek. Ha visszamegyünk a múltba, akkor előttem van az, hogy a szurkolótábor azt skandálja: „Vásárhelyi legények, tízet kaptak szegények!" Nem is oly rég...

Ha valaki nem tudja, akkor most megosztom: a teremlabdarúgás rég megszűnt volna az élvonalban, amennyiben a kellő pillanatban nem tette volna meg a mentőlépéseket Jakab Zoltán. Az az edző, akit játszi könnyedséggel elküldött az akkori klubvezetés, de akinek nem volt szégyenérzete visszaülni a kispadra.

Nem akarok senkit sem éltetni, vagy élmunkásként kiemelni. Emlékezzünk arra a Sport Klubra, amelyben a magyar válogatott szerepelt, megspékelve brazil és portugál idegenlégiósokkal. Amikor alig fért be egyetlen udvarhelyi a keretbe, nemhogy a csapatba. Az edzői teendőket pedig maga a magyar szövetségi kapitány, Kozma Mihály látta el.

Miért hoztam ezt fel?

Nem vitás, minden a pénzről szól. Tudjuk jól a Puskás-idézetet is. De akkor honnan volt akkora költségvetés, hogy akit csak akartunk, ide tudtunk csábítani, most pedig arra sincs, hogy a sportolók időben megkapják a fizetésüket?

Az akkori híres mondás, ma akár szállóigévé is válhatna. Öt évvel ezelőtt, amikor rákérdeztünk, hogy a székely válogatott (vagyis az itteni teremlabdarúgók) és az őket felváltó magyar nemzeti együttes fenntartásának költségvetése között mekkora a különbség, akkor a válasz az volt: „Egy huncut forinttal sem több!".

De akkor miért dühöngött a legutóbbi bajnoktól elszenvedett hazai vereség után az edző, Jakab Zoltán? Ő, aki olyan fogadást akart kötni velem, hogy amennyiben nyer a csapat, akkor le kell vágatnom a hajam. Persze, tudja, hogy mennyire ragaszkodom a tincsekhez. Rosszat pedig nekem nem akar.

Nos, nem a zakóért fújtatott, amit a csapatára mértek. Hanem azért, hogy a meccs után a színhelyről minden olyan tehetősebb ember elszivárgott, aki összedobhatta volna a játékvezetői díjakat. A belépőkből pedig nem jött össze a pár ezer lejes összeg.

Nem volt mit tennie, elment a legközelebbi bankautomatához, saját fizetéséből biztosította az összeget. Persze, ráhúzhatjuk azt, hogy a városi költségvetésből megszavazott pénzösszeget megkaphatta volna az SK, így törlesztethették volna az adósságaikat mindenki felé.

De felteszem a kérdést, hogy lesz-e Székelyudvarhelyen újabb bajnokcsapat – egyben pedig válaszolok is, hogy miért nem hiszem. Hol vannak azok az emberek, akik a sikerek idején a legjobb helyekről nézték a meccseket, ünnepléskor az elsők voltak, akik a játéktérre vonultak, hogy ünnepeltessék magukat?

Ők azok, akik most még a lefújás előtti percekben elhagyják a sportlétesítményt. Ha - jobb esetben - egyáltalán eljönnek a találkozókra. Pedig azt tartja a becsület, hogy a süllyedő hajóról a kapitány utolsóként távozik.

Nem pedig elsőként úszik át egy másikra.