Csodálatos magyar nap a londoni olimpián! Húsz perc alatt született két aranyérem kajak-kenuban. A kézilabdázók úgy szálltak harcba, úgy hogy nem ők voltak a favoritok. Olyan meccset játszottak, amelyik bármelyik tankönyvbe bekerülhet.

Már megduplázta az aranyérmek számát a magyar küldöttség a londoni ötkarikás játékokon a négy évvel ezelőtti pekingihez képest. Akkor három született, most már hat van. Ebből kettőt vasárnap (Berki Krisztiánnak és Pars Krisztiánnak) osztottak ki, kettőt pedig a szerdai nap lapátoltak össze a kajak-kenusok.

Ha ma délben zárult volna az olimpiai nap, akkor is elégedettek lehettünk volna. De még hol a vége! Ott volt a magyar–izlandi párharc a férfi kézilabda-torna negyeddöntőjében. A Mocsai Lajos által irányított együttes úgy jutott a legjobb nyolc közé, hogy negatív volt a mérlege: kétszer nyert, háromszor veszített.

Hatalmas volt a forgalom,

mármint a laptopomon. A 13 órától kezdődő összecsapás nem volt éppen „munkabarát". Egyesek csak azt kérték, hogy tájékoztassam őket az eredmény alakulásáról. Mások linket kunyeráltak, ahol nézhették a meccset. Voltak olyanok, akik – akárcsak jómagam – a tévé képernyőjén keresztül követték a párharcot.

A magyar srácok meg is szolgálták a bizalmat. Talán csak sejtik, hogy Székelyföldről, Erdélyből is mekkora biztatást kapnak. A meccs részletiebe nem mennék bele. Vagyis egy nagyon kicsit mégis.

Édesapám a torna során végig elégedetlenkedett a magyarok teljesítményével. Két órás maratoni meccs kellett neki, hogy megváltozzon a véleménye. Mindenki elhiheti, ez alapos ajánló, jelzés arra nézve, hogy a piros-fehér-zöldek végre kitettek magukért. 14 másodperccel a rendes játékidő vége előtt gyakorlatilag elköszönhettünk a továbbjutástól.

Olyanok nézték a meccset, akik soha

A közösségi portálokon perceként jelentek meg a beírások. Az izgalom a tetőfokára hágott. Az első hosszabbítás nem hozott döntést. Csak a második. Persze, hogy a magyarok örvendhettek. Persze, merthogy ez az iromány meg sem született volna, ha nem.

Az egyik kézilabda-edző barátom még a találkozó előtt – letudva a reggeli tréningeket – azt mondta, pont jó lesz ez a mérkőzés arra, hogy egyet szundítson. Nem tudott. Sőt azt mondta, ez a csata a legjobb marketing a kézilabdának. Minden megvolt benne, amit egy kézilabdameccsen látni, érzékelni, értékelni kell.

Beszéltem olyannal is, aki a helyszínen már két magyar meccset drukkolt végig. Keserű szájízzel konstatálta, hogy erre a mérkőzésre nem kapott jegyet. Amúgy dehogy kesergett, örvendett ő. Talán ha erre megy el, akkor nem bírta volna ki a végét a lelátón.

Keseregtünk, reménykedtünk, szurkoltunk, üvöltöttünk, örvendtünk. Ez volt az a meccs, amelyik után mindenki beszél a kézilabdáról legalább egy mondatnyit. Aki látta, büszke lehet rá, hogy magyar.

Aki meg nem látta...